Az orosz-japán háború cirkálói – 3. rész
A csekély mennyiségű óceánjáró óriások – ,,Rjurik”, ,,Gromoboj” és ,,Rosszija”, bár komoly veszélyt rejtettek magukban a ,,hagyományos ellenfél”, Nagy-Britannia számára (egy esetleges háború esetén), de ennek a fenyegetésnek a mértéke finoman szólva is elégtelen volt. Három hajó, még ha hatalmas kapacitással bíró cirkálókról is legyen szó, nem befolyásolták komolyan az erőviszonyokat. Több cirkálóra volt szükség; ezt az alapigazságot bizonyították a múlt háborúinak tapasztalatai és a még eljövendő összecsapások logikája.
Az ,,Auróra” napjainkban (saját fotó).
,,Gromoboj” cirkáló roncsa, Libava (ma Liepaja) közelében, 1923-ban. Lett képeslap.
Éppen ezért döntött úgy az orosz flotta vezetése, hogy a páncélöves cirkálók építésével egyetemben feltölti a hiányt a jóval olcsóbb, páncélfedélzettel ellátott hajók építése által. A Tengerészeti Technikai Bizottság, mint azt írtam, 1894-ben pályázatot írt ki egy új ,,vadász” tervezésére. Az eredeti követelménycsomag egy meglehetősen nagy méretű hajót képzelt el, melynek vízkiszorítása ,,nem haladja meg a 8 ezer tonnát”, és amelynek a fegyverzete 2darab 8-iches és 8 darab 120-mm-es ágyúból állt volna. Az igazi ,,csemegét” a tüzérség elrendezése képezte: előre és hátra legalább az ágyúk felét lehessen használni.
„Diana” cirkáló.
A pályázati kiírás sikeresen végre lett hajtva, ki lettek osztva a pénzdíjak a hazai mérnökök körében. Ezt megkapták: I.Bubnov. L.Coromaldi, G.Schlesinger és P.Veskurcev (később mindannyian beírták nevüket az orosz és nemzetközi hajózási és hajóépítési történelembe), de a terveiket a hatalom… még csak nem kívánta megvalósítani! A sokáig szunyókáló Tengerészeti minisztérium hírtelen a ,,lovak közé csapott”: 1895 márciusában a Baltyijszkij gyár mérnökei meg bízást kaptak, hogy azonnal kezdjék el egy cirkáló kidolgozását, melynek alapjául az angol ,,Astraea” típust választották. Olyannyira sietősre vették a tempót, hogy parancs érkezett – mellőzzék a vázlat-tervek stádiumát és azonnal kezdjék el előkészíteni a végleges, építéshez szükséges terveket!
A ,,Pallada” cirkáló Port-Arthurban, miután megsérült egy japán torpedótól.
Ez a versenytempó, méghozzá kellő tapasztalatok híján aligha vezethetett jó eredményekhez. Egyszerűen nem létezhettek azok a bizonyos ,,tapasztalatok”: a ,,mintapéldányok flottájának” (ahogyan nemzetközi szinten nevezték az akkori orosz hajógyártást) magányos képviselői kaotikusan készültek, teljesen eltérő elvek és követelmények alapján, gyakran ellenőrizetlen külföldi tervek alapján, vagy idegen hajógyárakban. Valóban, a végeredmény nem hozta meg a várva várt csodát. Az új orosz cirkáló vízkiszorítása némileg csökkent (6700 tonnáig), miközben az adott hajótest számára meglehetősen erőteljes fegyverzet – pár 8-inches, négy darab 6-inches és hat darab 120-mm-es ágyú, – szintén átesett a hagyományos változásokon, méghozzá minden egyes módosítással a tüzérségi tűz hatékonysága folyamatosan… csökkent. A nyolc-inchesek lassan átadták a helyüket a hat-incheseknek, a 120-mm-es ágyúk pedig a jóval szerényebb 75-mm-nek. Eredményképen a meglehetősen nagy méretű hajók, amelyeknek az antik istennők neveit adták (Diana, Pallasz és Auróra), igen furcsa fegyverzet kollekciót kaptak, ami állt nyolc 152-mm-es ágyúból és két tucat ,,naszádelleni” három-inches ágyúból, amelyek fölöslegesek voltak mind a cirkáló harcban, mind pedig a kereskedelmi hajók elsüllyesztésénél. Már nem is beszélve egy olyan hihetetlen és elképzelhetetlen helyzetről, amikor egy magányos cirkálónak a nyílt tengeren szüksége lenne erre a ,,kollekcióra” az ellenséges torpedónaszádok támadásának visszaveréséhez.
Az ,,Avrora” vízre bocsájtása a Novoje Admiraltyejsztvo hajógyárban. Kép a ,,Niva” lapból.
A tengerjáró képesség növelése érdekében a hajók magas fedélzettel készültek, sőt, az orr-részt még meg is emelték. Viszont a cirkálók számára legfontosabb mutató – a sebesség – sok kívánnivalót hagyott maga után (és még szépen fogalmaztam). Nem elég mindez, a tervekben ezt 20 csomóban állapították meg (miközben a legújabb sorhajók már elérték a 18 csomót, sót – egyes esetekben ezt túl is lépték). A tesztelések alatt kiderült egy igen szomorú tény: a legújabb vízcsöves hajtóművek gőztermelő kapacitása túlzó volt és bőven túllépte a szükségleteket (10%), ez még belefért a túlterhelés kereteibe, ellenben a gyakorlatban a hajók sebessége 1 csomóval kevesebb volt az előírtnál! Ez az említett sietség számlájára írható: a hajótestek modelljeit akkor kezdték el tesztelni a próbamedencékben, amikor a cirkálók már épültek. Egyszóval, minden újdonság vagy használhatatlannak bizonyult, vagy teljesen fölöslegesnek (mint, például, a három tengelyes hajtómű, amit csupán azért választottak, mert ,,Németországban minden cirkálónak három hajócsavarja van”).
A jóval sikeresebb újítások között elsősorban említésre méltó a fedélzet páncélzata, ami a legújabb, francia gyártású nikkel-acélból készült, és ami akkoriban az ,,extra-puha” márka minősítést viselte. Valójában az oroszok itt úttörőknek számítottak, ugyanis ez a fajta páncélzat csak pár évvel később jelent meg a világ összes flottájánál, beleértve magukat a franciákat is. Egyébként is, az akkori orosz hajógyártás rákfenéje – az állandóan elhúzódó építkezések, – véglegesen is ,,keresztet vetettek” a jövendőbeli kereskedelmi flották ,,vadászaira”. A sorozat utolsó hajója, a jövendőbeli ,,forradalmi zászlóshajó” – az ,,Avrora”, 1903 közepén lépett szolgálatba, amikor a leggyorsabb cirkálók 5 csomóval nagyobb sebességre voltak képesek, mint az elkészült orosz hajók. Nem véletlen, hogy a nemzetközi hajószakértők nem éppen hízelgő jelzőkkel illették az ,,istennőket” állítván, hogy az akkori ,,postahajóktól csupán… csekély sebességükkel és 6-inches ágyúik különböztetik meg őket”.
Az ,,Avrora” cirkáló a Csuzimai ütközetben. Festmény (ma a cirkálón berendezett múzeumban látható)
Minden kritika dacára azért hozzá kell tenni, hogy a nagy hajótestek igen komoly fegyverzetmódosítási kapacitást tartogattak az említett hajók számára. Ezt végül az ,,Avrora” példája ékesen bizonyította, amikor a fegyverzetét sikerült kiegészíteni néhány 130-mm-es ágyúval. Viszont ez is túl későn valósult meg: a háború akkorára már befejeződött.
1897 decemberében a tengerészeti miniszter lakásán titkos tanácskozásra került sor, amelyben részt vett a kor szinte összes, meghatározó orosz admirálisa. A Távol-Keleti-flotta sorsa volt a tét, amelynek rövid időn belül egyértelműen össze kellett mérnie erejét a japán haditengerészettel. Külön figyelmet szenteltek a cirkáló kötelékek valóban siralmas létszámának. A kor követelményei szerint a flottáknál egy-egy csatahajóra két-két cirkáló jutott, az oroszoknál viszont a fordítottja volt igaz. Ezért az ,,utolsó vacsora” következményének nevezhető az a döntés, mely szerint legalább két tucat új cirkálót kellett építeni, méghozzá ez a szám egyenlően oszlott meg a két alaptípus között – a 6000 és 3000 tonnás hajók között.
Egyértelmű volt, hogy a hazai hajógyárak, amelyek amúgy is évekre előre be voltak táblázva a megrendelések által, képtelenek végrehajtani az állami ukázt. Így döntés született arról, hogy a hajók egy részét külföldön fogják építeni.
A ,,Novik” cirkáló Vlagyivosztok szárazdokkjában.
A prototípus alapjául a Tengerészeti minisztérium a kor adott osztályában legerősebb hajóit választották – a japán ,,Kasagi” és ,,Chitose” cirkálókat, amelyek nagyon közel álltak a brit, u.n. ,,armstrongi rekorderekhez, viszont az akkoriban barátnak számító USA-ban készültek. A szabványosítás érdekében a túlzottan nehéz – 8-inches, és túl könnyű – 120-mm-es ágyúk keverékét a hajózási szakértők ,,kiegyensúlyozták” azzal, hogy minden hajó tizenkét darab 152-mm-es ágyút kapott. A tüzérség elrendezését, mint ahogyan a hajótest formáját és belső tervezését, a kazánok számát és a hajtóművek típusát a tervezőkre és gyártókra bízták.
Az internált ,,Aszkold” cirkáló, Sanghaiban. Kínai képeslap.
Gyors pályázat következett, amelyben a ,,hatezreseknél” az első és második helyet a német ,,Germania” és ,,Vulkan” üzemek kapták, megérdemelten megkapva a megrendelést és az állami kincstár csilingelő aranyrubeleit. Mivel a harmadik helyen szintén egy német cég végzett (,,Schichau”) érdekes helyzet alakult ki: a gyakorlatban a németek építhették fel Oroszország új cirkáló flottáját (hiszen szintén ott tervezték és építették a ,,Novik” sorozat névadó hajóját). No de ekkor beavatkoztak az amerikaiak a ,,Cramp és fiai” cég képviseletében, akik előtte a már említett… japán cirkálókat építették. A cég főnöke személyesen érkezett Szent-Pétervárra és gyakorlatilag szétlökdöste a konkurenciát, megkapva a busás hasznot hozó megrendelést, pedig az elején, a pályázaton, az utolsó előtti helyen végzett. Itt természetesen a vonzó árajánlat is közrejátszott: Cramp megígérte, hogy jóval olcsóbban fogja szállítani ,,termékét”, mint sem a többi hajóépítő.
Eredményképpen 2,5 évvel később (a külföldi cégek gyorsabban építettek) az orosz flotta kapott három olyan hajót, amelyeknél jóval több volt a különbség, sem mint a hasonlóság vagy közös nevező. Elég csupán azt megemlítenünk, hogy ez még a kémények számában is megmutatkozott: a legtöbbet – ötöt – az ,,Aszkold” viselt, a ,,Varjagnak” egyel kevesebb jutott, miközben a ,,vulkáni” ,,Bogatir” megelégedett a hagyományosnak számító hárommal. Viszont mekkora különbség mutatkozott meg a fegyverzet elrendezésében és védettségében! Az elsőnek elkészült ,,Varjagon” oldalra csupán 6 ágyú tudott lőni (a 12-ből); ráadásul ezek még lövegpajzsokat sem kaptak.
(Folyt. köv.)