Krím népeinek történelme – Szkíták-1. rész

Krím népeinek történelme – Szkíták-1. rész

Az ősi görög „történelem atyjának”, Hérodotosznak (i.e. V. század) beszámolója alapján a szkíták nagy országot birtokoltak. Négyszög alakú volt, melynek déli része a Fekete-tenger partvidékét jelentette ,,20 napnyi járóföldre” (kb. 700 km). ,,A szkíták mindegyike lovas íjász. Az összes istenség közül mindössze egynek építenek és szentelnek fel szentélyeket–a háború istenének, Arésznak. Itt hatalmas rőzseköteteket halmoznak fel, körülbelül három stádium hosszban és szélességben, magasságban viszont kisebb a rakás. A tetején kialakítanak egy négyszögletes, sima teret, melynek három oldala meredek, viszont negyedik részről megközelíthető. Minden évben százötven szekérnyi rőzsét borítanak rá. Az adott halom tetején ott egy ősi vas akinák (szkíta tőrkard). Ő Arész megtestesítése. Évente áldoznak neki apró állatokat, lovakat, és bármennyi ellenséget fognának is el, egy-egy férfiút minden százból szintén feláldoznak.”

A szkíták az europheid fajhoz, a nyelvük pedig az indoeurópai nyelvek iráni ágához tartozott. A törzsek egyesítése lehetőséget adott nekik arra, hogy megteremtsék jól felfegyverzett és rendkívül mozgékony hadseregüket. A korai szakaszban a szkíták lovas íjászok voltak, akik rémületet szültek a Közel-Kelet népeiben, majd meg is hódították azokat. Hadjárataik során, félelmet és romokat hagyva maguk után még Egyiptomig is eljutottak. A gazdálkodás alapján a nomád állattartás adta. A szkíta családok nemezelt, szekerekre felhúzott sátrakban (furgonokban) éltek, amelyekbe ökröket fogtak. Pogányok voltak, és mint a görögök egy igen kiterjedt isten pantheonnal rendelkeztek. Tisztelték Tibiti (Heszpia), Tapaj (Zeusz), Api (Geja) és természetesen Arész istenségeket. Fokozatosan észak-nyugati irányban emigrálva Kis-Ázsiából az i.e. VII. században a szkíták megjelentek a Felete-tengermellék észak-keleti sztyeppés területein. Hatalmas területeket hódítva letelepedtek az Azov-mentén és a Krímben, megteremtve Szkítiát. Végigvonulva a Fekete-tengermellék észak-keleti területein a szkíta törzsek elkezdtek saját ,,királyokat” (törzsfőket) választani. A Krím sztyeppei területén volt a legerősebb, un. ,,királyi” törzs szállásterülete, melyből Szkítia mindenkori uralkodóit választották. A szkíta törzsek csak akkor egyesültek, amikor hadjáratra indultak, vagy abban az esetben, ha közös ellenség bukkant fel a láthatáron (mint ahogyan az a perzsák esetében történt). A szkíta törzsekről legnyilvánvalóbb emlékeket a kurgánok és a bennük elrejtett kincsek jelentik. Ezek gyakran kurgán- vagy temetkezési csoportokat képeztek. Az egyik ilyen temetkezési komplexum a Krím Belogorszkij járásában található, és ennek közvetlen központja Ak-Kaja (Fehér Szikla) környékére esik. Az Ak-Kaja hegység egy ősi óceán (Tetis) volt korallzátonyaiból áll. Ennek fennsíkján található a legnagyobb kurgán-komplexum. Nagyon sok kutató úgy tartja, hogy ez nem más, mint a Herros – a szkíta uralkodók és előkelőségek temetkezési helye. A kurgánok itt radiálisan helyezkednek el, és Ak-Kajától húzódnak északra (Nyizsnyegorszk irányában), keletre (Vasziljevka-Prolom falvakig), nyugatra és délnyugatra (Ruszakovka, Zelenogorszkoje-Mezsgorje falvakig) és délre (Golovanovka- Alekszejevka falvak vonaláig). Az ún.,,cári kurgánok” csoportja a Fehér Sziklánál található. A Krím-félsziget természeti és régészeti nevezetességei között az Ak-Kaja platón található, egyedülálló nekropolisz különleges helyet foglal el. Az Északi Fekete-tengermellék teljes területén nem találkozunk ilyen hatalmas, megdöbbentő történelmi emlékkel, mely rendkívül harmonikusan beleolvad a hegyi környezetbe. A Szivas melletti sztyeppékről, több tucat kilométernyi távolságból, rendkívüli látványt nyújtanak a Tavriszi-hegyek kupola formájú csúcsai. Ezek között is rendkívüli látványt nyújtanak az ak-kai kurgánok kupolái., amelyeket behatárolnak északról és keletről a Bijük-Karaszu és Kucsuk-Karaszu folyók völgyei. Ezen a vidéken futnak össze az ősi kereskedelmi és utazó útvonalak, amelyek összekötik a sztyeppét a félsziget nyugati és keleti részeivel, és – ami a legfontosabb – a Calliston (Prekrasznij) hágón át egy út vezet délre, a tengerparti városokhoz és településekhez.

Honfitársaikat a szkíták temetkezési gödrökbe tették. A nőket és férfiakat a státuszuknak megfelelő ruhába öltöztették. A halott mellé fektették személyes holmiját, ékszereit, fegyvereit, edényeket. A temetkezési kiegészítők gazdagsága tanúskodott a szkíta társadalomban betöltött szerepükről. Ezután a halottra fektették egy ló vagy egyéb állat tetemét. Mindezek után a gödröt fa vagy nádtetővel fedték le és az egész fölé kurgánt emeltek. Egy évvel később a sír fölött megülték a kötelező gyászszertartást, amelyen a halotti toron kívül a jelenlévők állatáldozatot mutattak be. Méreteikben a legnagyobb kurgánokat a szkíták királyaik sírja fölé emelték. Ezekbe a sírokba a már említetteken kívül gyakran temették az uralkodó mellé feleségeiket, ágyasaikat, udvari személyzetet, lovakat.

A szkíta korszakot a modern korban igen sokféle időrendi részre bontják, más-más meghatározó elemek alapján, de a legsikeresebb mégis a klasszikusnak mondható besorolás, melynek alapján a szkíta világot három főbb korszakra lehet bontani: archaikus – i.e. VII-VI. századok; közép-szkíta – i.e. V. század – az i.e. III. század első évtizedei; késői-szkíta – i.e. III. század – i.sz. III. századának első harmada. Ezt a besorolást a régészek a szkíta kultúrában felmutatható, rendkívül radikális változások alapján határozták meg. Magát a szkíta kultúrát pedig az úgynevezett ,,szkíta triád” adja meg: a fegyverek – az akinak tőrkardok és a jellegzetes, bronzból készült nyílhegyek, illetve az állati mintákkal díszített ékszerek és a lószerszámok. Az Északi Fekete-tengermelléken és a Krímben a szkíta korszak vége egyértelműen az i.e. III. század első évtizedéhez köthető.

A Krím félsziget a legkorábbi, pontosan datálható szkíta emlékek az i.e. VII. század második felében jelentek meg. Ezek egyértelműen rámutatnak arra az időszakra, amikor a nomádok magukévá tették a Sztyeppei Krímet. A Krím ekkor vált sajátos híddá, amely összekötötte az ősi szkíta szállásterületeket, a Dnyeper-menti erdős sztyeppe területeit, és a Kaukázus előhegységeit. A félsziget lakosságának a kapcsolata, amit fenntartott a Kubány és Elő-Kaukázus vidékével csak később vált körülményessé, amikor is a Kercsi tengerszoros partján, az ősi Kimmer-Boszporuszon, megjelent a görög települések és mezőgazdasági faktóriumok sokasága.

Az archaikus szkíta időszak jellemzésének szempontjából roppant érdekes egy esemény, ami a nép hősies, legendás korszakához köthető. ezt Hérodotosz jegyezte fel, amikor is látogatást tett Olbia (Olvia) görög városban tett, és amelynek romjai jelenleg a Dnyeper-Bugi tenger holtágnál találhatóak. A szkíták, visszatérve ázsiai hadjáratukból (a szkíták Ázsiai jelenlétének vége jól meghatározható, és az i.e. 585 évhez köthető) beleütköztek egy rendkívül kemény ellenállásba, amit a távollétükben asszonyaiktól és rabszolgáiktól született utódok fejtettek ki. ,,Megismerve származásukat az ifjak ellenálltak a szkítáknak… Először is, elkerítették saját földjüket, széles árkot ásva a Tauruszi hegyektől egészen a Meótiai tó legszélesebb részéig… Sok ütközetre került sor, de a szkíták sehogyan sem tudták legyőzni ellenfeleiket…” Csupán akkor sikerült kivívni a győzelmet, miután a fegyverek helyett a szkíták ostorokat fogtak kezükbe és így behódoltatták a rabszolgák leszármazottait. Mivel Hérodotosz megemlíti a Tauruszi hegyeket és a Meótiai tavat, a nagy árkot a Krím félsziget keleti részén kell keresni. Itt a régészek számára ismert több ókori védelmi vonal maradványa.

Az ásatások eredményei alapján elmondható, hogy a szkíták visszatérése inkább újabb invázióra emlékeztetett, sem mint visszatérésre, és nem csak a Krímet érintette. A szkíta történelem eme időszakát, amely az i.e. 550-525 közé tehető, intenzív harcok jellemzik, és nem csak a Krímben, hanem a Fekete tenger egész északi partvidékére. Elképzelhető, hogy az Ázsiából kivonuló szkíták egyes csoportjai megpróbáltak bevonulni a félszigetre, de itt ellenállásba ütköztek, amit a helyi szkíta törzsek és a helyi görög kolónisták fejtettek ki a jövevényekkel szemben.

A krími szkíták következő korszaka az i.e. VI. század utolsó évtizedeiben – V. században kezdődött. Régészeti szempontból ekkor jelentek meg a Hegyaljai és Sztyeppei Krímben azok a kurgánok, amelyekben harcosok közös sírjai találhatóak. Nagyon sok az ilyen kurgán a félszigeten. A legkorábbi temetkezési hely – az Arany kurgán, ami Szimferopol alatt található, illetve egy másik, ami Visnyevka településnél lett feltárva, Perekopnál. A nem túl mély sírokba gazdag, nehéz fegyverzetű harcosokat temettek. Kardjaik hüvelyeit arany díszek dekorálták, a tegezekre arany lemezekből készült díszek kerültek. Az ellenség fegyvereitől lemez és pikkely vértek védték testüket, amelyeket bőr alapra varrtak fel. Halálukat követően a harcosokat ezekre a vértekre fektették sírjaikban. A VI. század második felétől egészen az V. század közepéig datálható közös sírok száma több tucatra tehető és meglehetősen egyenletesen helyezkednek el a félsziget teljes területén. Ilyen sírokat ismerünk a Kercsi félszigeten, Feodoszia és Szivas-mentén, Nyugat-Krímben, a sztyeppe központi területein és az előhegységben. Az V. század derekán-végén már kialakult a saját, helyi szkíta lakosság. A krími szkíták élén a katonai arisztokrácia állt, mely alatt elhelyezkedtek a szabad nomád harcosok, miközben a legszegényebb szkíták többsége kezdett áttérni a földművelésre, letelepedve a görög települések közelében.
(Folyt. köv.)

Steiner

Hozzászólások

comments