Cyber-háború – a hadviselés újraértelmezése
Carl von Clausewitz, a XIX. század legnagyobb katonai teoretikusa szerint „a háború oly célzatú hatalmi ténykedés, mely által az ellenség a saját akaratunk teljesítésére kényszerítendő”. Dennis F. Poindexter, a Szentátus, a Defense Security Institute, és a létfontosságú infrastruktúrák védelmére létrehozott bizottság egykori tagja könyvében a háború legújabb formája, a cyber-hadviselés titokzatos és rémisztő világát mutatja be. Bár az a típusú hadviselés nem új jelenség, az információs társadalomban sokkal gyakoribb, és nagyobb a jelentősége, mint a múltban. A XXI. századra az információs infrastruktúrák már a világ legfejletlenebb országaiban is kiépültek, ideértve az életünk minden szegmensét meghatározó banki-pénzügyi számítógépes hálózatokat, a villamosenergia-rendszerek, mobil és vezetékes kommunikációs csatornák és nem utolsósorban a kormányzati, katonai, egészségügyi informatikai rendszerek irányítását.
Poindexter hadtörténelmi áttekintéssel nyitja könyvét, melyben ismerteti, hogyan helyeződött át a hadviselés színtere a XX. század végére a nyílt csataterekről a technológiai, informatikai szférába. Meglátása szerint a cyberháború fő résztvevői Kína, Oroszország és az Egyesült Államok, mely triász egy olyan háború epicentrumában helyezkedik el, melynek létezéséről polgáraiknak sejtelmük sincs. Itt nincsenek látható-érzékelhető csapatmozgások, páncélos-oszlopok, sem vadászgép-kötelékek. Ez a háború a cybertér személytelen, rejtett, a hétköznapi emberek számára ismeretlen territóriumában zajlik, és a tét nem kevesebb, mint az információkhoz való minél teljesebb körű hozzáférés, valamint a kulcsfontosságú katonai, pénzügyi, kormányzati, infrastrukturális rendszerek feletti ellenőrzés megszerzése.
Ez a háború több fronton zajlik. A közhiedelemmel ellentétben a cyberháború jóval több, mint hackerek adatlopása, és információs rendszerek feltörése. Ide tartozik a médiában, interneten, közösségi oldalakon zajló hírterjesztési (vagy épp hír-elhallgatási) háború is, ahol a zömmel számítógépek mögött helyet foglaló, tömegkommunikációs tereket használ képes, mély szociálpszichológiai ismeretekkel bíró „harcosok” a maguk narratívájának ismertetésével képesek hatást gyakorolni a közvélemény formálására. Fontos hangsúlyozni: a hadviselő felek nem a hidegháború fantáziátlan, primitív propaganda-háborúját vívják, hanem több tudományterület – pszichológia, szociológia, szociolingvisztika, kommunikáció-elmélet – bevonásával működő fegyverarzenállal operálnak, igenis magas színvonalon.
A konvencionális háborúkhoz hasonlóan a cyberháború is totalizálódik, a különbség annyi, hogy a felek nem közvetlenül egymással állnak szemben, és a csataterek sem földön, vízen és levegőben találhatóak, hanem a gazdaságokban, az irányító-ellenőrző hálózatokban, a választási eredményekben és – nem utolsó sorban – a polgárok elméjében.
Cs. v. F.