Az első részben láttuk, hogy a kínálati inflációt elsősorban széleskörű és sok államot érintő költségnövekedés okozza. Az olaj árrobbanás végig hullámzott a világon és komoly problémát okozott nagyon sok országban. Az USA politikája azonban semmit sem változott, mindent megtett gazdasági hatalmának kiterjesztése érdekében. Ezek a különböző regionális háborúk kirobbantása, különböző országokba történő bevonulása-persze mindez a demokrácia jegyében- továbbra is a stabilitás ellen hatottak. A demokrácia felfogásukról csak annyit, hogy amilyen demokráciát akartak más országokban, azok az elvek magában az USA-ban sem érvényesültek. Akiket mélyebben érdekel ez a téma, olvassák el Henry Kissinger: Világrend című könyvét / 2014-ből, nálunk 2015-ben jelent meg /. Ezek nagyjából ismert dolgok, de én azt ígértem, hogy azokról fogok írni, amelyek nem ismertek a szélesebb közvélemény előtt, mert hosszú ideig szigorú titoktartás mellett folytak a tárgyalások. Igen, ezek a Transatlantic Trade and Investment Partnership vagy Transatlantic Free Agreement azaz a TTIP- TFTA tárgyalások, és az azokat megelőző Multilateral Agreement on Investment MAI. Itt és most csak annyit, hogy: ” képzeljünk el egy kereskedelmi szerződést, amely felhatalmazza a multinacionális vállalatokat és befektetőket arra, hogy külföldi bíróságok előtt kártérítésért pereljék azokat a kormányokat, amelyek politikai vagy közigazgatási rendelkezéseinek következtében csökken a nyereségük”-írta a Le Monde Diplomatique-ban Lori Wallach a Globális Kereskedelem Állampolgári Felügyelet nevű civil szervezet igazgatója. A titokban 1995 és 1997 között az OECD 29 tagállama által végig tárgyalt kereskedelmi és befektetési egyezmény legkárosabb célja a példátlan vállalti hatalomnövelési kísérlet volt. A magán vállalatok egyenlő státuszba kerültek volna a nemzetállamokkal. Az 1998-ban megbukott elképzelés 2013 júliusában újrakezdődött az USA és az EU között. Két év alatt kívánták letárgyalni a legnagyobb titoktartás mellett. Ennek az elfogadása a csődöt mondott neoliberális paradigma bebetonozását jelentette volna. Röviden, mi volt ennek a lényege? A TTIP-TFTA aláírásának pillanatától a vállalatok kiváltságai jogerőre emelkednének és tartósan érvényben maradnának, akkor is, ha közvélemény vagy a kormányzati szándék közben megváltozna. Az egyezséget ugyanis csak az összes aláíró ország egyetértésével lehet módosítani. Ez a továbbiakban azt jelentette, hogy az USA-val és, vagy az EU-val kereskedelmi kapcsolatot kereső országok, ahelyett, hogy saját érdekeinek megfelelő feltételekről tárgyalnának, alkalmazniuk kell az egyezmények összes előírásait. Azaz el kell fogadniuk az USA és EU közötti közös piaci feltételeket. A multinacionális vállalatoknak joguk lenne megtámadni a nemzeti szabályozásokat egy ún. extrajudiciális eljárás keretében. Ezeken a speciális bíróságokon három gazdasági jogász-a Világbank és az ENSZ szabályai alapján korlátlan adófizetői kártérítést rendelhet el, ha szerintük a nemzetállami intézkedések veszélyeztetik a a „várható profitot”. Következésképpen az óriás vállaltok képesek megakadályozni egy ország fogyasztó-és környezetvédelmi, egészségügyi és egyéb más önállóan kialakított szociális vagy gazdasági elképzeléseit. Az új jogokkal a külföldi és belföldi leányvállalataikon keresztül szinte minden nemzetközi nagyvállalat a nemzetállamok szintjére emelkedne, a rendszer formailag is a kormányok szabályozási és belső irányítási joga fölé helyezné a vállalkozások jogait. Nézzük milyen nagyságrendekről van szó! Több mint 3300 európai anyacég 24.200 leányvállalatával van jelen a USA piacán. Ugyanakkor 14.400 amerikai cégnek több mint 50.800 leányvállalata van, a számbeli fölény mellett a tőkenagyságról ne is beszéljünk. Ezek nagyon tőkeerős cégek képesek szinte rögtön megszüntetni minden állami jogosítványt a tőke megtérülés, a profit biztosítása érdekében. Kérdezem újfent: mi ez ha nem a vegytiszta, legvadabb liberalizmus végső bebetonozása? Nem véletlen, hogy Francis Fukuyama: A történelem vége és utolsó ember című röpiratát 1989-ben mint az amerikai külügyminisztérium munkatársa írta. 1992-ben könyv formájában is megjelent, ezt szedte ízekre Samuel Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című / 1996 / című könyvében. Az azóta eltelt idő azt hiszem egyértelműen Huntingtont igazolta. Ezek a tárgyalások az ázsiai térséget sem hagyták érintetlenül, akit érdekel a Külgazdaság LXV évf. március- április / /69-89 / o. Csáki György: Újabb megaregionális szabadkereskedelmi egyezmény, Az Átfogó Regionális Gazdasági Partnerség címmel mélyebben tájékozódhat. A végére hagytam a Magyar Nemzeti Bank jelentését / 2015.06.15. /ahol idézik a Nobel díjas közgazdász Joseph Stiglitzt aki arra kérte Obama elnököt, hogy ne támogassa az amerikai jogrendszer szempontjából is káros, titokban tárgyalt nemzetközi egyezményt. Véleménye szerint Európa polgárainak is határozottan nemet kell mondaniuk, feltéve ha megkérdezik őket- mondom én. A professzor kijelentette: ” A multinacionális mamutvállalatok érdekei szerint íródnak az amerikai szabadkereskedelmi partnerségi egyezmények, amelyeket nem szabad elfogadni, mert a jogrendszer alapvető érdekeit sértik-írta 2015 ben. A Columbia egyetem professzora egyenesen úgy fogalmazott, hogy a multik még azért is pert indíthatnak, ha az adott kormány olyan intézkedéseket hoz, amelyek a saját lakosai életét védelmezi. Ugyanez a helyzet a környezetvédelem területén is működhet. Vagy kérdezem és: mi történik, ha az EU hozna ilyen döntést? Mint írja: ” a kérdés az, hogy megengedhetjük-e a gazdasági nagyvállalatoknak, hogy úgynevezett kereskedelmi megállapodásokba rejtsenek olyan szabályokat, amelyek megparancsolják, hogy hogyan éljünk a XXI. században?
