A már említett okokon kívül az orosz hadseregben egy másik, igen jellemzőnek mondható motivációja is volt az ilyen jellegű szervezkedésnek. ,,Annak érdekében, hogy fel lehessen használni a fegyverteleneket, akikből puskahiány miatt elegendő létszám áll rendelkezésre minden egyes hadosztálynál, megparancsolom, hogy ezekből különleges bombavető/1/ csoportokat hozzanak létre minden egyes századnál.” – olvasható az 5. hadsereg főparancsnokának 1915. október 4-én kelt №231 parancsában. Az ilyen csoportokat minden egyes században fel kellett állítani, és az állományukban maradtak, mint a század negyedik szakaszai. Ezekbe: ,,…bátor és határozott embereket kell kiválasztani, mindegyiket felfegyverezni tíz darab kézigránáttal, melyeket kényelmesen az övükre akasztanak, és szabadon választott baltákkal, illetve felszerelni őket, ha lehetőség van rá, nagy ásókkal és a drótakadályok vágására szolgáló nagy kézi ollókkal./2/”
Ez nem volt lokális eset, ugyanis a XXV. hadtest №2833 és №2838 parancsaiban világosan elmagyarázzák az állomány részére a 4. hadsereg parancsnoka által hozott döntést a gránátos alakulatok felállításáról. ,,Oktatás céljából az ezredparancsnokságok bázisán csoportokat szervezni olyan tisztek vezetésével, akiknek már van tapasztalatuk a kézigránátok harci alkalmazásában, és ezek megsegítésére kirendelni még egy helyettes tisztet/3/”. Kiképzőként műszaki (elsősorban aknász) tisztek vagy aknász katonák szolgáltak. Minden egyes ilyen csoportban volt 10-10 ember minden századtól, beleértve 1-1 altisztet vagy tizedest. ,,A gránátosok csoportjait szereljék fel karabélyokkal és revolverekkel, illetve kinzsálokkal és bebutokkal.” A fegyverek között, ezenfelül, említést tesznek megkurtított saskákról és lovassági dzsidákról (pikákról), utászkardokról és baltákról. Ezenkívül, minden egyes gránátosnak járt 7-8 db kézigránát, amiket egy vállon át, keresztben átvetett vászonzsákokban hordtak, miközben a gránátok gyutacsait vagy az övtáskában, vagy a lőszeres táskában hordták, és közvetlenül roham előtt helyezték be a gránátokba. Az ilyen málhát a 25. műszaki zászlóaljban dolgozták ki, majd erről informálták a többi frontot. A drótvágó ollót övön viselték, egy különleges bőr vagy vászontokban. A kiképzés befejeztével, 1915 decemberében, bemutató hadgyakorlatot tartottak a parancsnokság tisztjei előtt. Ezeket megfelelőnek ítélték, így a gránátosok csoportjait visszaküldték alegységeikhez azzal a feltétellel, hogy a legelső riasztásra azonnal összegyűlnek, és az ezredparancsnokságok rendelkezésére állnak.
A rendelkezés aprólékosan leírja, hogy miképpen kell dobni a kézigránátokat, különböző viszonyok között (állva, menetben, fekve, a lövészárok-megfigyelők páncélpajzsa mögül, illetve lövészárokból), és konkrét tanácsokat tartalmaz a gránátos szakaszok harcászati alkalmazásáról. Az ellenség megerősített állásai elleni támadásnál a gránátosok, kihasználva a domborzatot, a rohamozók első hulláma mögött haladnak. Amint a gyalogság elfoglalja a támadáshoz szükséges kiindulási sávot, a gránátosok előrekúsznak, kihasználva a lövészek fedező tüzét és a füstgránátok által termelt mesterséges ködöt. Megközelítve az ellenség erődített állásait, teledobálják azokat kézigránátokkal (ekkor még Novickij 5-fontos műszaki kézigránátját használták). Ezután a gránátosok egy része megtisztítja a torlaszoktól és drótakadályoktól az utat baltákkal és ollókkal, a többiek pedig gyalogsági gránátokkal árasztják el az ellenség árkait. Amennyiben a gránátharc hatásosnak bizonyul, a gránátosok betörnek az árkokba, és kiszélesítve az első vonalában keletkezett szakadást, elkezdik megtisztítani az árkokat bal és jobb irányban. Közben ismét gránátokkal verik ki az ellenálló ellenséget a lövészárkok hajlatából, futóárkokból és a fedezékekből. Az utasítás szerint a közelharcban a gránátosok baltákat alkalmaztak, vagy az ellenségtől elszedett szuronyokat, puskákat. A rendelkezés rámutatott arra, hogy amennyiben sikerül megtisztítani az ellenség árkait, akkor ezek végeit könnyű akadályokkal kell eltorlaszolni, amennyiben pedig erdőben folyik a harc, akkor fákból kell torlaszokat robbantani, és az adott szakaszokon gránátos megfigyelő csoportokat kell hagyni. Az ilyen diverzáns akciókban vagy támadásokban a gránátosok gyakran együtt tevékenykedtek a melléjük kirendelt műszaki csapatokkal, melyek biztosították az akadályok, fedezékek, bunkerek rombolásához szükséges robbanóanyagot és szakértelmet, illetve gondoskodtak az akció műszaki fedezéséről (ködgyertyák) vagy lángszórókkal füstölték ki a géppuskafészkeket.
A gránátosok szakaszai rendkívül rövid idő alatt szerveződtek és elkezdődött kiképzésük, ami lehetőséget adott a Főparancsnok vezérkari főnökének, M.V.Alekszejev gyalogsági tábornoknak arra, hogy 1915. november 16-án a következő jelentéssel forduljon a szárazföldi haderő főparancsnokához:
,,Ő Császári Felsége engedélyével, a gyalogsági és lövész ezredek állományában, a jelenlegi háború tartamára, különleges gránátos szakaszokat állítottunk fel.
Annak céljából, hogy némileg meg lehessen különböztetni a gránátos szakaszok legénységi állományát, ajánlanám a zubbonyok bal ujjára vagy kabátra való hordáshoz bevezetni egy különleges megkülönböztető jelzést, amely bíbor szövetből kivágott lángoló gránátot ábrázolna, körülbelül egy versok átmerőben.” A következő napon a jelentésen megjelent II.Miklós kézjegye: Beleegyezem/4/.
Viszont a dolog mégsem bizonyult annyira egyszerűnek, mint ahogyan az elsőre tűnhet: már csupán amiatt, hogy az adott alakulatok szervezése a legszigorúbb titoktartás közepette zajlott, a fő intendáns hivatalban (GIU) hatalmas kavarodás támadt, miután a jelvényt jóváhagyó parancs megjelent. Könnyű elképzelni, hogy mekkora fejtörést okozott a GIU Technikai bizottságában a Főparancsnokságtól kapott rendelkezés:
,,Az elrendelt jelzésről szóló legfelsőbb rendelkezés sehol sem kerül kihirdetésre, kizárólag a frontok parancsnokságait informálják.
Az említett jelnek kísérő vázlata nem létezik. A már említettekhez kötelességemnek tartom hozzátenni, hogy mivel a gránátos szakaszok felállítása titokban lett végrehajtva, és erről még a Vezérkari Főnök parancsa által sem történt bejelentés, ezért a jel leírásának és vázlatának megjelenését a hadügyminisztériumi parancsokban nem tartom célszerűnek./5/”
Azaz, egyrészt, a Technikai bizottságnak ki kellett dolgoznia a bevezetésre kerülő jelvény vázlatait és dokumentumait, másrészt pedig teljesen érthetetlen volt, hogy mindezt hogyan is fogják a csapatok tudtára adni, mivel még a jelvény szóbeli leírása is tilos volt. A további események bizonyították, hogy a GIU ezt a problémát nem volt képes áthidalni. A frontokról érkező sok, felvilágosítást sürgető táviratot válasz nélkül hagyták. Mivel minden, ami az új alakulatokkal volt kapcsolatban a legszigorúbb államtitkot képezte, így az adott egységek új jelzésével kapcsolatos minden információ szintén titkos és nem tehető közzé. Ez volt a GIU sztereotip logikai okfejtése.
Mindennek köszönhetően, az adott kérdésben a döntés a hadseregek parancsnokságaira lett bízva, akiknek saját maguknak kellett eldönteniük, majd parancsba adniuk (hol szintén titkos parancs által, hol pedig rendes, napiparancs útján) a megkülönböztető jelzések formáját és viselési rendjét. Sok esetben, elsősorban azután, miután 1916-tól megjelentek a Keleti-fronton is a német rohamosztagok, részben átvették ezek koponyás jelvényeit, azokat némileg átalakítva. Így, például, rendkívül népszerű lett a csapatoknál a fémből készült gránátos jelvény, amely egy koponyából állt, alatta keresztbe tett kézigránáttal és buzogánnyal. Viszont az egyik, eredeti rendelet által előírt jelvény rendszeresítésének és alkalmazásának történetét meglehetősen jól ismerjük, elsősorban a fellelhető dokumentumoknak köszönhetően.
A Különleges hadsereg parancsnokságán, 1917 márciusának végén, szerveztek egy gránátos iskolát, melyben a hadsereg számára kiképzőket képeztek. Májusban végzett az első kurzus, amit hadgyakorlat követett, ami a hadsereg főparancsnokának, V.P.Balujev gyalogsági tábornok jelenlétében zajlott. A tábornok nagyon elégedett volt a látottakkal, így az 1917. május 11-én kelt №461/68 parancsában elrendelte egy külön jelvény viselését mindazok számára, akik befejezték a tanfolyamot, ami egy lángoló gránátot ábrázolt, és amit a bal kabátujjon kellett viselni, könyökhajlat fölött. A jelvények méretei nem voltak megadva, de valószínűleg életnagyságban voltak megadva a parancshoz mellékelt vázlaton. A jelvények három kategóriát képeztek: a kiképző tisztek számára, a kiképző katonák számára, és a legénységi állomány azon tagjainak, akik befejezték az iskolát, de nem kapták meg az oktatói minősítést. A kiképző tisztek számára a gránát lángnyelvei a váll-lapok szövetének színét követték (málnaszínűek – lövész alakulatok, vörös – a gárda lövészei, illetve a gyaloghadosztályok első dandárjai, kék – a gyalogsági hadosztályok második dandárja, sárga – a gárda gránátos ezredei); a gránát – fekete bársony; a gránáton lévő kereszt – az ezred egyenruha szerelékének paszományszínével megegyező (ezüst vagy arany). A kiképző katonák számára: a gránát és lángok ugyan azok, mint a tiszteknél, a kereszt – a szerelék színeivel megegyező vászon vagy szövet (fehér vagy sárga). A gránátos katonák számára – egy teljes gránát lángokkal, egy darabban, a váll-lapok színével megegyező szövetből.
November elején, miután a 11. hadsereg 1. gránátos kiképző iskola kibocsátotta első növendékeit, a hadsereg parancsnoka, M.N.Promtov tábornok, ajánlotta hasonló iskolák szervezését közvetlenül a hadtesteknél, majd később a hadosztályoknál és hadserege ezredeinél, hogy végeredményben minden egyes ezredben legyen egy szakasznyi gránátos kiképző, 40-50 fővel (№739, 1917. november 7), de a bolsevik forradalom miatt ezek a tervek már nem valósulhattak meg.
/2/ РГВИА. – ф.499, оп. 13, д. 1140,л. 23-24.
/3/ РГВИА. – ф.2602, оп. 2, д. 524.
/4/ РГВИА. – ф.2602, оп. 2, д. 859.
/5/ РГВИА. – ф.2798, оп. 1, д. 1, л. 30.
/6/ Приложение к приказу №313/47 по Особой армии: ,,Распоряжение об организации гренадерских школ и курсов”. 1917.