Különleges rendeltetésű és státuszú orosz alakulatok az első világháborúban – 8. rész
NEVELTŐL MEZOPOTÁMIÁIG
Oroszok Ispahanban! A francia Petit Journal vasárnapi kiadásának színes illusztrációja.
Bruszilov tábornok saját visszaemlékezéseiben igen keményen kritizálta a partizánokat. Azt írta, hogy miután a front hátországában elkezdődött a partizáncsoportok szervezése, komoly problémák támadtak. ,,Ezen a télen (1915-1916) sokat kellett vacakolnom a partizáncsoportokkal. Ivanov, utánozva az 1812-es háborút, megparancsolta, hogy a front minden egyes kozák és lovassági hadosztályában állítsanak fel partizán osztagokat… Félreértések végtelen sora következett, – jegyzi meg Bruszilov, – elsősorban a mi orosz lakóinkkal szemben, ráadásul kizárólag a legfelsőbb parancsnokot ismerve el felettesüknek, ezek a partizánok sok ribilliót okoztak, rablást, és egyáltalán nem siettek betörni azokra a területekre, amelyeket az ellenség birtokolt. Végül… a partizánokat feloszlatták, mindenfajta eredmény nélkül… és amennyiben egyáltalán jól emlékszem, egyeseket a hadbíróság döntése szerint agyon kellett lőni, másokat kényszermunkára küldtek, a lakosságot ért fosztogatásokért és a nőkkel szembeni erőszakoskodásokért/1/.”
Grigorij Szemjonov atamán. Itt még Skuro ,,Farkas-szotnyájának” farkas-sapkájában.
Bruszilov azért hozzátette visszaemlékezéseiben, hogy ,,emlékei szerint”, azaz nem volt biztos abban, hogy az adott intézkedések valóban a partizánalakulatok katonáit sújtották volna. Hozzáteszem, hogy a háború során a rablás és erőszakoskodás egyáltalán nem ment ritkaságszámba és ez alól a cári hadsereg sem jelentett kivételt. Elég az, ha visszaemlékszünk Mihail Solohov ,,Csendes Don” regényében szereplő erőszakolási jelentre.
Bruszilov véleményét látszik alátámasztani Pjotr Wrangel báró is, aki a világháború során az 1. Nyercsinszki, Őfelsége a Trónörökös nevét viselő kozákezred parancsnoka volt, így közvetlen közelről volt lehetősége megfigyelni a polgárháború későbbi ,,fehérgárdista” partizánparancsnokait, akik ebben az időben még a cári haderő partizánalakulatait vezették – Andrej Skurót, Grigorij Szemjonovot, Roman Ungern bárót. Az utóbbit Wrangel nagy csibésznek tartotta, sajátos nyomkereső trapper hősnek, aki mintha Thomas Mayne Reid kalandregényeiből csöppent a frontra. A partizánokat Wrangel báró amúgy sem szerette, mivel egész életében a napóleoni elvek követője volt, így a kis háborút holmi ,,háborúellenes banditizmusnak” tartotta. Ezért az amúgy is igen hírtelen megjegyzéseiről híres tábornok visszaemlékezéseit némi fenntartásokkal kell kezelni, ami természetesen nem zárja ki azt sem, hogy neki volt igaza (Mellesleg szavai helyességét a fehér partizánok orosz polgárháborúban hagyott szörnyű emléke is alátámasztani látszik; miért lett volna ez másképp a világháború éveiben?).
,,Skurót én még az Erdős Kárpátokban, saját ,,partizáncsoportja” élén kifejtett munkájából ismertem. Ez az az időszak volt, amikor a parancsnokságok partizánlázban égtek. A lovassági és kozákezredek bázisán létrehozott partizánegységek valahogy teljes autonómiában dolgoztak, és kizárólag a tábori atamán vezérkarának voltak alárendelve. Ritka kivétellel, ezekbe leginkább a tiszti kar legrosszabb elemei álltak be, akiket valamilyen oknál fogva nyomasztott a saját egységeiknél végzett szolgálat. – Írta Wrangel báró. – A hadnagy csoportja, parancsnokukkal az élen, leginkább a hátországban ténfergett, részegeskedett és rabolt/2/.”
Bruszilov véleményét látszik alátámasztani Pjotr Wrangel báró is, aki a világháború során az 1. Nyercsinszki, Őfelsége a Trónörökös nevét viselő kozákezred parancsnoka volt, így közvetlen közelről volt lehetősége megfigyelni a polgárháború későbbi ,,fehérgárdista” partizánparancsnokait, akik ebben az időben még a cári haderő partizánalakulatait vezették – Andrej Skurót, Grigorij Szemjonovot, Roman Ungern bárót. Az utóbbit Wrangel nagy csibésznek tartotta, sajátos nyomkereső trapper hősnek, aki mintha Thomas Mayne Reid kalandregényeiből csöppent a frontra. A partizánokat Wrangel báró amúgy sem szerette, mivel egész életében a napóleoni elvek követője volt, így a kis háborút holmi ,,háborúellenes banditizmusnak” tartotta. Ezért az amúgy is igen hírtelen megjegyzéseiről híres tábornok visszaemlékezéseit némi fenntartásokkal kell kezelni, ami természetesen nem zárja ki azt sem, hogy neki volt igaza (Mellesleg szavai helyességét a fehér partizánok orosz polgárháborúban hagyott szörnyű emléke is alátámasztani látszik; miért lett volna ez másképp a világháború éveiben?).
,,Skurót én még az Erdős Kárpátokban, saját ,,partizáncsoportja” élén kifejtett munkájából ismertem. Ez az az időszak volt, amikor a parancsnokságok partizánlázban égtek. A lovassági és kozákezredek bázisán létrehozott partizánegységek valahogy teljes autonómiában dolgoztak, és kizárólag a tábori atamán vezérkarának voltak alárendelve. Ritka kivétellel, ezekbe leginkább a tiszti kar legrosszabb elemei álltak be, akiket valamilyen oknál fogva nyomasztott a saját egységeiknél végzett szolgálat. – Írta Wrangel báró. – A hadnagy csoportja, parancsnokukkal az élen, leginkább a hátországban ténfergett, részegeskedett és rabolt/2/.”
Lazar Bicserahov kozák tábornok.
Természetesen más értékeléseket is olvashatunk az adott csapatok tevékenységéről. Például 1918 júniusában az 1. Kaukázusi lovas hadtest parancsnoka, Nyikolaj Baratov tábornok külön kiemelte: ,,Kitűnt Skuro vezető vitéz Kubányi partizáncsoportja, amely mint Bicserahov parancsnok csoportja is, jelentéktelen létszámát bátorsággal és vitézséggel pótolta. A mindössze két szotnyát számláló csoportok bőven helyettesítettek egy hat szotnyából álló ezredet/3/.”
Bruszilov egyáltalán nem úgy gondolta, hogy a kihágásokról és jelentéktelen sikerekről csak is a partizánparancsnokok tehetnek. Hiszen az összefüggő frontokon alig volt lehetőség a lovasság bevetésére. ,,Az egyetlen lehetőség a rajtaütések végrehajtására, méghozzá ezeket is rendkívül nehézkes véghezvinni – adott hangot véleményének Bruszilov, – ha ezeket gyalog hajtják végre, helyi lakosokat alkalmazva kalauznak… Ha már úgy döntöttek, hogy szükség van a partizáncsoportokra, akkor ezeket gyalogosokból kellett volna szervezni, akkor valószínűleg többet tudtak volna véghezvinni, mint egyébként… A partizánok egyetlen jól végrehajtott csínye a Nevel elleni rajtaütés volt/4/.”
Ezen az akción érdemes elidőzni, mivel szinte minden, partizán témakörrel foglalkozó visszaemlékezés vagy szakkönyv megemlíti az adott eseményt, ráadásul egy jó példa egy sikeres partizánakcióra az első világháború éveiben. Például az egyik szakmunkában, a világháború orosz partizánakciók kritikája mellett, ez olvasható: ,,A világháborús Európában a stabilizálódó frontvonalak következtében a kis háborút gyakorlatilag nem gyakorolhatták a szembenálló felek. Ezt a harceljárási technikát a németek által megszállt belgák gyakorolták, a szerbek (komitácsik), saját hazájukban, és részben a lettek a Baltikumban; próbálták alkalmazni, de felkészületlenségük következtében ezt roppant sikertelenül tették az oroszok (az 1915-ös visszavonulás után), mivel a hadsereg kénytelen volt kivonulni a Lengyel Királyságból és Litvániából.
Klembovszkij mindössze egy ,,hőstettet” jegyez föl, amit az orosz partizánok az 1914-1917-es háború éveiben könyvelhettek el – éspedig: a Nevel elleni partizántámadást (1915, november 14-15), és az ezzel együtt járó siker, a 82. német tartalékhadosztály vezérkari tisztjeinek és parancsnokságának elfogását/5/.”
A Perzsiában állomásozó orosz csapatok parancsnoka, Nyikolaj Baratov tábornok.
,1915. november 6-án, – írja Klembovszkij, – a 12. lovashadosztály vezérkari századosa, Tkacsenko, előzetes felderítést végzett… Majd miután kikérdezve a parasztokat értékes adatokhoz jutott hozzá, felajánlotta a 7., 11., Összevont gárda, 1. Doni és Orenburgi hadosztályokból származó partizánegységek parancsnokainak a Nevel és Zsidacsi elleni rajtaütés tervét. Az általános gyűlés azt elfogadta… A november 14-ről 15-re virradó éjszaka, alapos felderítés után… a partizánok megtámadták a Nevel melletti földbirtokos kastélyt, ahol a 82. német tartalékos hadosztály parancsnoksága volt, egy lovas század fedezete alatt, illetve magát Nevel helységet, ahol két német század volt elszállásolva; a rajtaütés váratlanul volt végrehajtva, méghozzá egyszerre két irányból, északról és keletről. Kézigránátokkal és szuronyokkal harcolva, a partizánok leszúrtak sok németet, foglyul ejtettek két tábornokot, egy tábori orvost, három tisztet és néhány közlegényt. A németek segítségére siető erősítés… arra késztette a partizánokat, hogy visszavonuljanak, méghozzá a szökni próbáló, illetve továbbhaladást megtagadó doktort és az egyik tábornokot a katonák leszúrták, a 82. német hadosztály főnöke, Fabarius tábornok, illetve a többi fogoly, be lett kísérve. A partizánok vesztettek 1 tisztet és 1 katonát halottban, és 3 tisztet, 6 katonát sebesültben/6/.”
Miközben a partizánok fő erői Nevelt támadták, foglyul ejtették a 82. hadosztály törzsét, felrobbantottak két ágyút, illetve megsemmisítették a 271. német gyalogsági ezred 20 tisztjét és közel 600 katonáját, szétverték és felgyújtották a tréneket és anyagraktárakat/7/, a partizánok kisebb csoportjai biztosították a főbb erők visszavonulását, feltartóztatva a beérkező erősítést és ezzel megakadályozták saját csoportjaik bekerítését.
A Krími lovasezred hadapródja, Alekszandr Lihvencov, 25 partizánja élén ,,elfoglalt egy nagyon távol eső szűkületet, kitartó harccal azt megtartotta, felborította a többszörösen erősebb ellenséget és ezzel hozzájárult a győzelemhez, biztosítva a partizánok hátát, melyek nélküle nehéz helyzetbe kerülhettek volna.” A Tereki kozák sereg 1. Volgszki ezredének zászlósa, Mihail Visnyevszkij, egy kis-létszámú partizánosztag élén, mielőtt a németek ellentámadásba lendültek volna Prikladnyiki falu irányából ,,személyesen vezette egy kisebb csoport rohamát a német előőrs ellen és azt megfutamította, miután két partizánjával, puskákkal, elrejtőztek a sűrű nádasban jóval saját csoportjának állásai előtt, így csapdát állítva az ellennek. Amikor megjelent a körülbelül 100 főt számláló ellenséges csatárlánc, Visnyevszkij nem adott életjelt magáról, elengedte maga mellett a németeket, majd tüzet nyitott annak szárnyaira és hátába, minek hatására a németek pánikszerűen visszarohantak lövészárkaikhoz. Visnyevszkij eme bátor és határozott tette annyira megbénította az ellenséget, hogy ezen a napon a németek már nem kíséreltek meg több támadást.” Mindkét tiszt az akcióért megkapták a Szent György érdemrend 4. osztályát/8/.
A 12. Sztarodubovszki dragonyos ezred hadapródja, Konsztantyin Ivanov, két partizánosztag élén ,,feltartóztatta a számbeli fölényben lévő ellenséges erőket, így lehetőséget adott arra, hogy a partizánok főbb erői, a fogságba esett tábornokkal, átkeljenek a Sztrumeny folyón, miután, folytatva a harcot, embereivel szintén átkelt a túlsó partra, útközben felégetve a hidat./9/” A 12. Belgorodszki ulánus ezred vezérkari századosa, Borisz Tkacsenko, fedezve partizánjainak ténykedését ,,harcot vívott a német gyalogsággal, lehetőséget adva ezzel arra, hogy a partizánok fényesen végrehajtsák munkájukat, kivigyék a sebesülteket, majd veszteségek nélkül visszavonulhassanak/10/.” Mindkét tiszt arany György-fegyvert kapott tettéért.
Természetesen a Nevel elleni rajtaütés nem az egyetlen sikeres akció a partizánok listáján. A fronton igyekeztek végrehajtani a rájuk váró feladatokat és az ellenség hátországa szenvedett a lovasok gyors rajtaütéseitől. Nem az ő bűnűk, hogy nem lehetett jóval nagyobb eredményeket elérni az ellenség által megszállt területeken.
Az 1916-os esztendő már a lövészárok-háború jegyében zajlott. A szembenálló felek beásták magukat. Hatalmas területen, nyugaton és keleten, több ezer kilométeres lövészárok hálózat húzódott, bunkerekkel, fedezékekkel, farkasvermekkel, szögesdróttal, földalatti aknákkal. A háború kezdett átterjedni a föld belsejébe. A lovasság, amit előtte a siker kiaknázására, illetve részben felderítésre és összekötő feladatokra szántak, állásháborúban képtelen volt kibontakoztatni ,,tehetségét”. Hiszen az ellenség hátországa is hemzsegett a tartalékcsapatoktól, őregységektől, ezért a partizánharcászat sem hozhatta meg a kellő eredményt. A partizánokat egyszerű frontfelderítőknek kezdték el használni, minek következtében veszteségeik drasztikusan megugrottak.
A Délnyugati-fronton, főleg a Bukovinán és Romániában, még zajlottak itt-ott lovas ütközetek. Ott a terep adottságai miatt nem volt összefüggő frontvonal, védelmi övekkel és betonbunkerekkel, ráadásul az osztrák-magyar katonák is szakmailag gyengébben voltak képezve, mint német társaik, de még mindig jobban, mint sem az oroszok román szövetségesei. Ez is okozott bizonyos kalamajkát, ugyanis az osztrák-magyar csapatokkal szemben oroszok által elért sikereket a kritikán alul teljesítő román csapatok képtelenek voltak megtartani vagy kiaknázni. Ettől függetlenül itt is gyakran gyalog kellett harcolni. Viszont az a bátorság, ami mindig is jellemző volt a lovasságra, világszerte, itt is elősegítette a harci virtus kibontakoztatását.
,,Csernovicéből, – írta Skuro, – a csapatomat Szeletin környékére dobták át. Kaptam még három partizáncsoportot: egy doni kozák csoportot (bikadorovcek), Bikadorov alhadnagy vezetésével, uráli kozák csoportot, Abramov alhadnagy vezetésével (abramovcek), és a 13. lovashadosztály csoportját. Ennek következtében immáron közel 600 szablya volt a parancsnokságom alatt. A Déli-Kárpátok magaslatain gyalog kellett tevékenykednünk, méghozzá a munkánkat olyan feladatokkal is kiegészítették, ami kifejezetten a gyalogság dolga lett volna. Miközben a gyalogság készült egy frontális rohamra, nekem be kellett jutnom az ellenség hátába, elvágva annak kommunikációs vonalait, szétvertem a hátországát, ha pedig volt rá lehetőség, hátba támadtam a fronton védekezőket. A hegyek szörnyen meredekek voltak, a trének nagyon nehezen haladhattak az utakon, az élelmiszert málhás állatokon kellett szállítanunk a hegyi ösvényeken, a sebesültek elszállítása megerőltető feladatnak számított. Egyszóval, a munka szörnyen nehéz volt/11/.”
Miközben a partizánok fő erői Nevelt támadták, foglyul ejtették a 82. hadosztály törzsét, felrobbantottak két ágyút, illetve megsemmisítették a 271. német gyalogsági ezred 20 tisztjét és közel 600 katonáját, szétverték és felgyújtották a tréneket és anyagraktárakat/7/, a partizánok kisebb csoportjai biztosították a főbb erők visszavonulását, feltartóztatva a beérkező erősítést és ezzel megakadályozták saját csoportjaik bekerítését.
A Krími lovasezred hadapródja, Alekszandr Lihvencov, 25 partizánja élén ,,elfoglalt egy nagyon távol eső szűkületet, kitartó harccal azt megtartotta, felborította a többszörösen erősebb ellenséget és ezzel hozzájárult a győzelemhez, biztosítva a partizánok hátát, melyek nélküle nehéz helyzetbe kerülhettek volna.” A Tereki kozák sereg 1. Volgszki ezredének zászlósa, Mihail Visnyevszkij, egy kis-létszámú partizánosztag élén, mielőtt a németek ellentámadásba lendültek volna Prikladnyiki falu irányából ,,személyesen vezette egy kisebb csoport rohamát a német előőrs ellen és azt megfutamította, miután két partizánjával, puskákkal, elrejtőztek a sűrű nádasban jóval saját csoportjának állásai előtt, így csapdát állítva az ellennek. Amikor megjelent a körülbelül 100 főt számláló ellenséges csatárlánc, Visnyevszkij nem adott életjelt magáról, elengedte maga mellett a németeket, majd tüzet nyitott annak szárnyaira és hátába, minek hatására a németek pánikszerűen visszarohantak lövészárkaikhoz. Visnyevszkij eme bátor és határozott tette annyira megbénította az ellenséget, hogy ezen a napon a németek már nem kíséreltek meg több támadást.” Mindkét tiszt az akcióért megkapták a Szent György érdemrend 4. osztályát/8/.
A 12. Sztarodubovszki dragonyos ezred hadapródja, Konsztantyin Ivanov, két partizánosztag élén ,,feltartóztatta a számbeli fölényben lévő ellenséges erőket, így lehetőséget adott arra, hogy a partizánok főbb erői, a fogságba esett tábornokkal, átkeljenek a Sztrumeny folyón, miután, folytatva a harcot, embereivel szintén átkelt a túlsó partra, útközben felégetve a hidat./9/” A 12. Belgorodszki ulánus ezred vezérkari századosa, Borisz Tkacsenko, fedezve partizánjainak ténykedését ,,harcot vívott a német gyalogsággal, lehetőséget adva ezzel arra, hogy a partizánok fényesen végrehajtsák munkájukat, kivigyék a sebesülteket, majd veszteségek nélkül visszavonulhassanak/10/.” Mindkét tiszt arany György-fegyvert kapott tettéért.
Természetesen a Nevel elleni rajtaütés nem az egyetlen sikeres akció a partizánok listáján. A fronton igyekeztek végrehajtani a rájuk váró feladatokat és az ellenség hátországa szenvedett a lovasok gyors rajtaütéseitől. Nem az ő bűnűk, hogy nem lehetett jóval nagyobb eredményeket elérni az ellenség által megszállt területeken.
Az 1916-os esztendő már a lövészárok-háború jegyében zajlott. A szembenálló felek beásták magukat. Hatalmas területen, nyugaton és keleten, több ezer kilométeres lövészárok hálózat húzódott, bunkerekkel, fedezékekkel, farkasvermekkel, szögesdróttal, földalatti aknákkal. A háború kezdett átterjedni a föld belsejébe. A lovasság, amit előtte a siker kiaknázására, illetve részben felderítésre és összekötő feladatokra szántak, állásháborúban képtelen volt kibontakoztatni ,,tehetségét”. Hiszen az ellenség hátországa is hemzsegett a tartalékcsapatoktól, őregységektől, ezért a partizánharcászat sem hozhatta meg a kellő eredményt. A partizánokat egyszerű frontfelderítőknek kezdték el használni, minek következtében veszteségeik drasztikusan megugrottak.
A Délnyugati-fronton, főleg a Bukovinán és Romániában, még zajlottak itt-ott lovas ütközetek. Ott a terep adottságai miatt nem volt összefüggő frontvonal, védelmi övekkel és betonbunkerekkel, ráadásul az osztrák-magyar katonák is szakmailag gyengébben voltak képezve, mint német társaik, de még mindig jobban, mint sem az oroszok román szövetségesei. Ez is okozott bizonyos kalamajkát, ugyanis az osztrák-magyar csapatokkal szemben oroszok által elért sikereket a kritikán alul teljesítő román csapatok képtelenek voltak megtartani vagy kiaknázni. Ettől függetlenül itt is gyakran gyalog kellett harcolni. Viszont az a bátorság, ami mindig is jellemző volt a lovasságra, világszerte, itt is elősegítette a harci virtus kibontakoztatását.
,,Csernovicéből, – írta Skuro, – a csapatomat Szeletin környékére dobták át. Kaptam még három partizáncsoportot: egy doni kozák csoportot (bikadorovcek), Bikadorov alhadnagy vezetésével, uráli kozák csoportot, Abramov alhadnagy vezetésével (abramovcek), és a 13. lovashadosztály csoportját. Ennek következtében immáron közel 600 szablya volt a parancsnokságom alatt. A Déli-Kárpátok magaslatain gyalog kellett tevékenykednünk, méghozzá a munkánkat olyan feladatokkal is kiegészítették, ami kifejezetten a gyalogság dolga lett volna. Miközben a gyalogság készült egy frontális rohamra, nekem be kellett jutnom az ellenség hátába, elvágva annak kommunikációs vonalait, szétvertem a hátországát, ha pedig volt rá lehetőség, hátba támadtam a fronton védekezőket. A hegyek szörnyen meredekek voltak, a trének nagyon nehezen haladhattak az utakon, az élelmiszert málhás állatokon kellett szállítanunk a hegyi ösvényeken, a sebesültek elszállítása megerőltető feladatnak számított. Egyszóval, a munka szörnyen nehéz volt/11/.”
A kozák dandár Teheránban. (Többek között ők feleltek a sah új hadseregének kiképzéséért.)
Hasonlóan nehéz hegyi terepen harcoltak a Kaukázusi hadsereg alakulatai. Itt is elkezdték szervezni saját partizánegységeiket, elsősorban a lovas egységek felderítőit és a kozák plasztunokat vonva be ebbe a munkába. Éppen a terep-adta sajátosságoknak köszönhetően itt a partizánok tevékenysége valamivel sikeresebb volt. Még egy hadtest szintű mélységi rajdolásra (portyára) is sor került.
N.N.Baratov lovassági tábornok expedíciós hadteste gyakorlatilag egy nagyobb méretű partizánegység volt, amely teljes autonómiában tevékenykedett a Kaukázusi hadsereg egyéb egységeitől. A hadtest egészen 1918 júliusáig harcolt a törökök ellen, azaz már jóval a Breszt-Litovszki béke megkötése utáni időkig. 1918 nyarán a hadtest egységei elkezdtek hazatérni, viszont a katonák és tisztek egy része Mezopotámiában maradt, az angol expedíciós erők kötelékében.
A Kaukázusi hadsereg kötelékében 1916 augusztusában kezdték el szervezni a partizán alakulatokat, természetesen itt is a kozák és lovashadosztályok önként jelentkező állományából. Az új szotnyákba a legtapasztaltabb kozákokat, katonákat és dragonyosokat válogatták be. Párhuzamosan szervezték a partizánosztagokat a határőrség bázisán.
Később, a már meglévő csoportok mellé, 1917-ben, a Perzsa-frontra megérkezett a már ismert Skuro Kubányi különleges rendeltetésű csoportja. A partizánok éjszakai kutatásokat és rajtaütéseket hajtottak végre, nyugtalanították a törökök hátországát, foglyokat szedtek, diverzáns akciókat szerveztek. A katonai teljesítményért nem csak érdemrendek és érmek jártak, hanem bevezettek egy különleges pénzbeli jutalomrendszert is. Például egy elfogott tisztért 100 rubel jutalom járt. Ezenkívül komolyabb összegeket szenteltek az ügynöki felderítésre, mint az kitűnik a dokumentumokból: ,,Lazar Bicserahov katonai vezetőnek az ezredkasszából folyósítani 1000 rubelt, ügynökök fizetésének céljából/12/.” No de ejtsünk pár szót a szinte ismeretlen Mezopotámiai hadjáratról…
1915 őszén a Perzsiában kialakult helyzet kiváltotta a szövetségesek igen komoly aggodalmát. A Központi hatalmak ügynökeinek ténykedése kezdte meghozni eredményeit. Novemberben a német és török-barát felkelők oldalán felléptek a perzsa csendőrség alakulatai. A brit felelősségi övezetben elfoglalták Shiraz, Yesd és Kerman városokat. Mohhamad Taki, a Hamadan város csendőrségének parancsnoka nyílt harcot kezdett a Perzsa kozák dandár ellen (ez volt az orosz befolyás legfőbb eszköze Perzsiában). Az elején a csendőröknek sikerült lefegyverezni néhány kozák alakulatot, sőt – a hazafias szólamok következtében egyes kozákok át is álltak. Az iráni kormányban lévő embereik segítségével a törökök igyekeztek kirobbantani egy általános felkelést a britek és oroszok ellen. Ezt követően ,,segítségért fordultak” volna a törökökhöz, akik baráti jobbot nyújtottak volna, ezzel összehangolva a török hadsereg és perzsa (iráni) csendőrség hadműveleteit. A németek legfőbb emberét, Wilhelm Wassmuss-t letartóztatták a brit zónában, de neki sikerült kereket oldania. A brit csapatok helyzete délen egyáltalán nem volt rózsásnak nevezhető.
Annak érdekében, hogy sikeresen helyre lehessen állítani az északi területek feletti ellenőrzést, az orosz parancsnokság felállított egy lovas hadtestet, melynek parancsnokságával Nyikolaj Baratov tábornokot bízták meg. A hadtest állt 3 gyalogsági zászlóaljból (örmény népfelkelők és önkéntesek), 39 lovas szotnyából és 20 tábori lövegből. A hadtestet Bakuban állították fel, majd tengeri úton átdobták a Kászpi-tengeren és 1915. október 30-án partra tették Enzeli kikötőjében. November 11-án a hadtest bevonult Kazvinba, ahonnan támadást intézett Kum és Hamadan irányába. A perzsa csendőrség képtelen volt hathatós ellenállás kifejtésére, így visszavonult. Hamadant az oroszok decemberben vették be, a német-párti felkelők elvonultak Kermashah-hoz. A hadművelet elérte a kitűzött célokat, viszont közben El-Kute-ban (Meszopotámia) a törökök bekerítették a britek tízezer fős hadtestét, amit akkor Townshend tábornok vezetett és elkeseredetten rádióztak az oroszoknak, hogy azok folytassák az előrenyomulást. Baratov kiadta a támadási parancsot…
N.N.Baratov lovassági tábornok expedíciós hadteste gyakorlatilag egy nagyobb méretű partizánegység volt, amely teljes autonómiában tevékenykedett a Kaukázusi hadsereg egyéb egységeitől. A hadtest egészen 1918 júliusáig harcolt a törökök ellen, azaz már jóval a Breszt-Litovszki béke megkötése utáni időkig. 1918 nyarán a hadtest egységei elkezdtek hazatérni, viszont a katonák és tisztek egy része Mezopotámiában maradt, az angol expedíciós erők kötelékében.
A Kaukázusi hadsereg kötelékében 1916 augusztusában kezdték el szervezni a partizán alakulatokat, természetesen itt is a kozák és lovashadosztályok önként jelentkező állományából. Az új szotnyákba a legtapasztaltabb kozákokat, katonákat és dragonyosokat válogatták be. Párhuzamosan szervezték a partizánosztagokat a határőrség bázisán.
Később, a már meglévő csoportok mellé, 1917-ben, a Perzsa-frontra megérkezett a már ismert Skuro Kubányi különleges rendeltetésű csoportja. A partizánok éjszakai kutatásokat és rajtaütéseket hajtottak végre, nyugtalanították a törökök hátországát, foglyokat szedtek, diverzáns akciókat szerveztek. A katonai teljesítményért nem csak érdemrendek és érmek jártak, hanem bevezettek egy különleges pénzbeli jutalomrendszert is. Például egy elfogott tisztért 100 rubel jutalom járt. Ezenkívül komolyabb összegeket szenteltek az ügynöki felderítésre, mint az kitűnik a dokumentumokból: ,,Lazar Bicserahov katonai vezetőnek az ezredkasszából folyósítani 1000 rubelt, ügynökök fizetésének céljából/12/.” No de ejtsünk pár szót a szinte ismeretlen Mezopotámiai hadjáratról…
1915 őszén a Perzsiában kialakult helyzet kiváltotta a szövetségesek igen komoly aggodalmát. A Központi hatalmak ügynökeinek ténykedése kezdte meghozni eredményeit. Novemberben a német és török-barát felkelők oldalán felléptek a perzsa csendőrség alakulatai. A brit felelősségi övezetben elfoglalták Shiraz, Yesd és Kerman városokat. Mohhamad Taki, a Hamadan város csendőrségének parancsnoka nyílt harcot kezdett a Perzsa kozák dandár ellen (ez volt az orosz befolyás legfőbb eszköze Perzsiában). Az elején a csendőröknek sikerült lefegyverezni néhány kozák alakulatot, sőt – a hazafias szólamok következtében egyes kozákok át is álltak. Az iráni kormányban lévő embereik segítségével a törökök igyekeztek kirobbantani egy általános felkelést a britek és oroszok ellen. Ezt követően ,,segítségért fordultak” volna a törökökhöz, akik baráti jobbot nyújtottak volna, ezzel összehangolva a török hadsereg és perzsa (iráni) csendőrség hadműveleteit. A németek legfőbb emberét, Wilhelm Wassmuss-t letartóztatták a brit zónában, de neki sikerült kereket oldania. A brit csapatok helyzete délen egyáltalán nem volt rózsásnak nevezhető.
Annak érdekében, hogy sikeresen helyre lehessen állítani az északi területek feletti ellenőrzést, az orosz parancsnokság felállított egy lovas hadtestet, melynek parancsnokságával Nyikolaj Baratov tábornokot bízták meg. A hadtest állt 3 gyalogsági zászlóaljból (örmény népfelkelők és önkéntesek), 39 lovas szotnyából és 20 tábori lövegből. A hadtestet Bakuban állították fel, majd tengeri úton átdobták a Kászpi-tengeren és 1915. október 30-án partra tették Enzeli kikötőjében. November 11-án a hadtest bevonult Kazvinba, ahonnan támadást intézett Kum és Hamadan irányába. A perzsa csendőrség képtelen volt hathatós ellenállás kifejtésére, így visszavonult. Hamadant az oroszok decemberben vették be, a német-párti felkelők elvonultak Kermashah-hoz. A hadművelet elérte a kitűzött célokat, viszont közben El-Kute-ban (Meszopotámia) a törökök bekerítették a britek tízezer fős hadtestét, amit akkor Townshend tábornok vezetett és elkeseredetten rádióztak az oroszoknak, hogy azok folytassák az előrenyomulást. Baratov kiadta a támadási parancsot…
Baratov hadtestének katona-zenekara. Teherán.
Közben Horaszanba a Turkesztáni katonai körzetből az oroszok elindítottak egy portyázó (partizán) csoportot (100 kozák és türkmén lovas, 4 ágyúval). Ezek együttműködve a Sistan-ban lévő angol helyőrséggel ellenőrzésük alá vették egész Kelet-Perzsiát, és ezzel elejét vették annak, hogy a Központi hatalmak ügynökei beszivárogjanak Afganisztánba és Indiába.
Baratov hadteste folytatta az előretörést és február 16-án bevonult Kermanshahba, majd ezt követően április végén – Hanekinbe, ami Meszopotámiában található (150 km Bagdadtól). Viszont Townshandnek már nem tudtak segítséget nyújtani – április 29-én a brit csapatok El-Kutában letették a fegyvert és elkezdődött a brit és indiai katonák véres és tragikus kálváriája a török koncentrációs táborokban. Májusban Perzsiát teljesen megtisztították a német-párti felkelőktől és a csendőrség alakulataitól. Ezek az Oszmán Birodalom területére menekültek. Mohammad Taki, a felkelés egyik kulcsfigurája, ekkor belépett a német légi flottába, a háború során lelőtt 25 repülőgépet és mint a német légierő ásza fejezte be a világégést.
1916 áprilisában a brit parancsnokság kéréssel fordult az orosz hadtesthez, hogy az nyújtson segítséget a Bagdad körül harcoló brit alakulatoknak, mivel ezeknél fennállt a bekerítés veszélye. Ennek kapcsán Baratov azonnal kirendelt a Golovatov atamán 1. Umanszki ezred 2. szotnyáját (V.D.Gamalija jeszaul parancsnoksága alatt), hogy április 27-én kezdjen rajdolásba a török vonalak mögött és 14 nappal később egyesüljön az angol csapatokkal, amelyek éppen Baszra alatt védték állásaikat. Azt a látszatot kellett kelteniük, hogy a szotnya az angolok segítségére siető orosz csapatok előőrse, és ezzel el tudta vonni magára a török frontcsapatok egy részét.
Gamalija szotnyája rendkívül nehéz viszonyok között hajtotta végre a portyát, Kermanshahból Mezopotámiáig: 10 nap alatt 1000 versztát tettek meg! A veszteségek közben mindössze 1 tisztet és 7 kozákot jelentettek. Az akció sikerrel zárult – az állítólag délnek menetelő orosz csapatok elé a törökök elküldtek néhány, frontról leszedett hadosztályt, minek hatására a britek nyertek néhány napot. A pár nap nem csak lélegzetvételnyi időnek bizonyult? az angolok tízszer nagyobb kontingenst voltak képesek átdobni a veszélyeztetett szakaszra és kiszorították a török csapatokat a Tigris völgyéből. Gamalija kozákjait hősként ünnepelték, kitüntették angol érdemrendekkel, megkapta az orosz parancsnokságtól a György-érdemrend 4. osztályát, a szotnya tisztjei arany György-fegyvert kaptak és az összes közlegény megkapta a György-kereszt különböző fokozatait. (Ez volt az orosz hadsereg történetének második olyan esete, amikor az egész alakulatot kitüntették; az első a ,,Varjag” cirkáló legénysége volt, még az orosz-japán háború idején).
1916 jóliusában a helyzet megváltozott: Baratov hadtestje ellen a törökök átfogó offenzívába kezdtek (6. török hadsereg), mely felszabadult El-Kut bevételét követően. Baratov hadteste, amit akkorára még meg is erősítettek (13 gyalogos zászlóalj, 65 lovasszázad és szotnya, 35 tábori löveg), kénytelen volt 300 km visszavonulni. Hiába kértek segítséget a passzívan ácsorgó angoloktól – süket fülekre találtak. Az oroszok kivonultak Kermashahból, Kumból és Hamadanból. Novemberben Teheránban államcsínyt próbáltak végrehajtani a Központi hatalmak ügynökei, viszont Ahmad-sah Szultán az orosz nagykövetségre menekült és Baratov hadteste verte le a fegyveres ellenállást. A Medzslisz (Forradalmi Tanács) tagjai nyugatra menekültek. Decemberben Baratov, aktívan alkalmazva a partizán-különítményeket, ismét bevette Kum és Hamadan városokat, 1917 márciusában – Kermanshahot, majd április 4-én Hanekin-t. Az 1917-es hadikampány során az angolok, látva az oroszok sikereit, ismét ajánlatott tettek, hogy folytassák együtt az offenzívát Mosul irányában. Viszont ekkor az orosz tábornok a sarkára állt. A britek tudomására hozta, hogy Mezopotámia klímája egészségtelen, így csapatait visszaviszi Perzsiába.
Közben Oroszországban már győzött a Februári polgári forradalom, érvénybe lépett a hírhedt №1 Parancs, és lekezdődött a hadsereg drasztikus leépülése. Az Októberi szocialista forradalom tette fel a pontot. Perzsiában az angolok maradtak egyeduralkodó erőnek.
1917 végén Enzeli perzsa kikötőben partra szállt egy bolsevik matrózokból álló különítmény, mely elsődleges célja a perzsiai orosz csapatok ,,szovetizációja” lett volna. Ezt a különítményt, amit F.Raszkolnyikov komisszár vezetett, a Perzsa kozák hadosztály egységei bekerítették, így kénytelen volt hazahajózni. Az orosz csapatokat 1917 végén – 1918 elején vonták ki Perzsiából. Volt, aki beállt az angol hadseregbe, voltak, akik csatlakoztak a ,,vörösekhez”, voltak, akik a ,,fehérek” oldalán jelentek meg a kibontakozó polgárháború frontjain…
A Perzsa-front leghíresebb partizánparancsnokok közül érdemes megemlíteni a fentebb említett Lazar Bicserahov zászlóst és Vaszilij Gamalija hadnagy nevét. Az előbbi 1917. október 25-én, amikor Petrográdban éppen hatalomra jutottak a bolsevikok, az általa vezetett tereki kozákok a Diala-folyónál (a Tigris egyik mellékága) váratlan rajtaütéssel fogságba ejtettek egy török tábori csendőr különítményt. Fogságba esett 4 vezérkari tiszt, 130 tiszt és tiszthelyettes és 1500 katona. Ezenkívül zsákmányoltak még sok hadianyagot és 400 lovat. Az utóbbi, Vaszilij Gamalija, 1916 nyarán mélységi rajdolásba (portyába) kezdett a törökök hátországában és eljutott Mezopotámiáig, ahol kapcsolatba lépett a szövetséges angol erőkkel. Ezután nehéz harcok árán visszatért a Kaukázusi hadsereghez. A katonai teljesítményért az egész szotnyát György-keresztekkel tüntették ki. Sok egyéb feladaton kívül a partizánoknak kellett felvenniük a harcot a törökök hasonló alakulataival – a kurd irreguláris lovassággal, mely rajtaütött az orosz csapatok hátországán, támadta a szállítóoszlopokat és igyekezett elvágni a kommunikációs vonalakat. A ,,kurd bandák” elleni hajtóvadászatban, az egyik parancsnok, Fjodor Jeliszejev szavajárásával élve, Georgij Assier alhadnagy és Jakov Proscsenko alhadnagy csoportjai vettek részt, nem kis sikerrel/13/.
1916 áprilisában a brit parancsnokság kéréssel fordult az orosz hadtesthez, hogy az nyújtson segítséget a Bagdad körül harcoló brit alakulatoknak, mivel ezeknél fennállt a bekerítés veszélye. Ennek kapcsán Baratov azonnal kirendelt a Golovatov atamán 1. Umanszki ezred 2. szotnyáját (V.D.Gamalija jeszaul parancsnoksága alatt), hogy április 27-én kezdjen rajdolásba a török vonalak mögött és 14 nappal később egyesüljön az angol csapatokkal, amelyek éppen Baszra alatt védték állásaikat. Azt a látszatot kellett kelteniük, hogy a szotnya az angolok segítségére siető orosz csapatok előőrse, és ezzel el tudta vonni magára a török frontcsapatok egy részét.
Gamalija szotnyája rendkívül nehéz viszonyok között hajtotta végre a portyát, Kermanshahból Mezopotámiáig: 10 nap alatt 1000 versztát tettek meg! A veszteségek közben mindössze 1 tisztet és 7 kozákot jelentettek. Az akció sikerrel zárult – az állítólag délnek menetelő orosz csapatok elé a törökök elküldtek néhány, frontról leszedett hadosztályt, minek hatására a britek nyertek néhány napot. A pár nap nem csak lélegzetvételnyi időnek bizonyult? az angolok tízszer nagyobb kontingenst voltak képesek átdobni a veszélyeztetett szakaszra és kiszorították a török csapatokat a Tigris völgyéből. Gamalija kozákjait hősként ünnepelték, kitüntették angol érdemrendekkel, megkapta az orosz parancsnokságtól a György-érdemrend 4. osztályát, a szotnya tisztjei arany György-fegyvert kaptak és az összes közlegény megkapta a György-kereszt különböző fokozatait. (Ez volt az orosz hadsereg történetének második olyan esete, amikor az egész alakulatot kitüntették; az első a ,,Varjag” cirkáló legénysége volt, még az orosz-japán háború idején).
1916 jóliusában a helyzet megváltozott: Baratov hadtestje ellen a törökök átfogó offenzívába kezdtek (6. török hadsereg), mely felszabadult El-Kut bevételét követően. Baratov hadteste, amit akkorára még meg is erősítettek (13 gyalogos zászlóalj, 65 lovasszázad és szotnya, 35 tábori löveg), kénytelen volt 300 km visszavonulni. Hiába kértek segítséget a passzívan ácsorgó angoloktól – süket fülekre találtak. Az oroszok kivonultak Kermashahból, Kumból és Hamadanból. Novemberben Teheránban államcsínyt próbáltak végrehajtani a Központi hatalmak ügynökei, viszont Ahmad-sah Szultán az orosz nagykövetségre menekült és Baratov hadteste verte le a fegyveres ellenállást. A Medzslisz (Forradalmi Tanács) tagjai nyugatra menekültek. Decemberben Baratov, aktívan alkalmazva a partizán-különítményeket, ismét bevette Kum és Hamadan városokat, 1917 márciusában – Kermanshahot, majd április 4-én Hanekin-t. Az 1917-es hadikampány során az angolok, látva az oroszok sikereit, ismét ajánlatott tettek, hogy folytassák együtt az offenzívát Mosul irányában. Viszont ekkor az orosz tábornok a sarkára állt. A britek tudomására hozta, hogy Mezopotámia klímája egészségtelen, így csapatait visszaviszi Perzsiába.
Közben Oroszországban már győzött a Februári polgári forradalom, érvénybe lépett a hírhedt №1 Parancs, és lekezdődött a hadsereg drasztikus leépülése. Az Októberi szocialista forradalom tette fel a pontot. Perzsiában az angolok maradtak egyeduralkodó erőnek.
1917 végén Enzeli perzsa kikötőben partra szállt egy bolsevik matrózokból álló különítmény, mely elsődleges célja a perzsiai orosz csapatok ,,szovetizációja” lett volna. Ezt a különítményt, amit F.Raszkolnyikov komisszár vezetett, a Perzsa kozák hadosztály egységei bekerítették, így kénytelen volt hazahajózni. Az orosz csapatokat 1917 végén – 1918 elején vonták ki Perzsiából. Volt, aki beállt az angol hadseregbe, voltak, akik csatlakoztak a ,,vörösekhez”, voltak, akik a ,,fehérek” oldalán jelentek meg a kibontakozó polgárháború frontjain…
A Perzsa-front leghíresebb partizánparancsnokok közül érdemes megemlíteni a fentebb említett Lazar Bicserahov zászlóst és Vaszilij Gamalija hadnagy nevét. Az előbbi 1917. október 25-én, amikor Petrográdban éppen hatalomra jutottak a bolsevikok, az általa vezetett tereki kozákok a Diala-folyónál (a Tigris egyik mellékága) váratlan rajtaütéssel fogságba ejtettek egy török tábori csendőr különítményt. Fogságba esett 4 vezérkari tiszt, 130 tiszt és tiszthelyettes és 1500 katona. Ezenkívül zsákmányoltak még sok hadianyagot és 400 lovat. Az utóbbi, Vaszilij Gamalija, 1916 nyarán mélységi rajdolásba (portyába) kezdett a törökök hátországában és eljutott Mezopotámiáig, ahol kapcsolatba lépett a szövetséges angol erőkkel. Ezután nehéz harcok árán visszatért a Kaukázusi hadsereghez. A katonai teljesítményért az egész szotnyát György-keresztekkel tüntették ki. Sok egyéb feladaton kívül a partizánoknak kellett felvenniük a harcot a törökök hasonló alakulataival – a kurd irreguláris lovassággal, mely rajtaütött az orosz csapatok hátországán, támadta a szállítóoszlopokat és igyekezett elvágni a kommunikációs vonalakat. A ,,kurd bandák” elleni hajtóvadászatban, az egyik parancsnok, Fjodor Jeliszejev szavajárásával élve, Georgij Assier alhadnagy és Jakov Proscsenko alhadnagy csoportjai vettek részt, nem kis sikerrel/13/.
Az Ukrán kozákezred kozákjai Perzsiában.
Talán, mint érdekességet, érdemes megemlíteni a 3. Kubányi összevont kozákhadosztály partizán-szotnyát vezető parancsnokának, Vaszilij Voszkreszenszkij hadnagynak az életét. Az 1917-es kampányban szinte minden komolyabb vállalkozásban részt vett, többek között biztosította többször a csapatok sikeres átkelését a hegyi folyókon. Őt bízták meg a legveszélyesebb felderítő feladatokkal. Többször megsebesült és többször kitüntették. 1918-ban beállt a Mezopotámiában állomásozó angol hadseregbe. Később leszerelt, elutazott Párizsba, majd Gyagilev halála után ő lett a külföldön lévő Orosz Balett vezetője, ezt követően később Ausztráliába költözött. Hatalmas hírnévre tett szert világszerte, a balett-időszakban felvett művésznevét nagyon sokan ismerik – Wassily de Basil.
A fentebb leírt összes példa dacára az első világháború éveiben a Keleti-fronton nem sikerült kibontakoztatni egy nagyszabású partizánháborút az ellenség hátában. 1916 májusának elején azoknak az adatoknak az alapján, ami a partizánok tevékenységéről befutott, 1915 szeptemberétől kezdve, illetve figyelembe véve a magasabb egységek parancsnokainak, sőt, a partizáncsoportok tisztjeinek véleményét, a Tábori atamán, Borisz Vlagyimirovics nagyherceg, elismerte, hogy az állásháború közepette a partizántevékenység szinte lehetetlen vállalkozás. Megparancsolta, hogy a csapatok állományát küldjék vissza alegységeikhez, természetesen nyilvántartásban és tartalékban tartva az embereket arra az esetre, ha a jövőben szükség lesz rájuk. Viszont a kérvények özöne nem csak hogy nem szűnt meg, hanem a kérvényeken kívül, hogy őrizzék meg a partizánosztagokat, újabb ajánlatok érkeztek más-más frontszakaszokról, melyek szorgalmazták újabb partizáncsoportok létrehozását. Végeredményben a hercehurca egészen 1917 októberéig folytatódott és csak a Sztavka határozott parancsa vetett ennek véget/14/.
Vonjuk le végül a következtetéseket. A partizánok sokat segíthettek volna az orosz hadseregnek. Sok akciójuk sikeres volt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a tiszteket és katonákat sem, akik beszivárogtak az ellenséges hátországba és ott hőstetteket, illetve sikeres rajtaütéseket hajtottak végre. Nem rajtuk múlt, hogy a frontvonalon-túli rajdolásaik, portyáik nem nőtték ki magukat össznépi gerillaháborúvá. ,,A jelentős erdős és mocsaras területek; úthálózat hiánya; a lakosság teljes mértékű rokonszenve; gazdag lovasság; elhúzódott ellenséges kommunikációs vonalak; a visszavonulásunk, ami elősegíthette a partizáncsoportok hátrahagyását az ellenség hátországában; az általános helyeslés eleinte a partizánháború beindítását illetően – minden adott volt ahhoz, hogy olyan partizánháborút kezdjünk, mint amilyen 1812-ben volt. Ellenben eredményképpen egy nullát kaptunk. Mi ennek az oka? Meg lehet adni erre a választ: abban, hogy a szervezése szempontjából kedvező időt visszavonhatatlanul elveszítettük; amit 1915 őszéig meg lehetett és meg kellett volna tennünk, nem lett megtéve; ezután pedig állásháború kezdődött, mely során learathattuk mindennek a gyümölcseit, de már késő volt vetni, késő volt belevágni egy olyan ügybe, amely még embrionális állapotában sem létezett. /15/”
A fentebb leírt összes példa dacára az első világháború éveiben a Keleti-fronton nem sikerült kibontakoztatni egy nagyszabású partizánháborút az ellenség hátában. 1916 májusának elején azoknak az adatoknak az alapján, ami a partizánok tevékenységéről befutott, 1915 szeptemberétől kezdve, illetve figyelembe véve a magasabb egységek parancsnokainak, sőt, a partizáncsoportok tisztjeinek véleményét, a Tábori atamán, Borisz Vlagyimirovics nagyherceg, elismerte, hogy az állásháború közepette a partizántevékenység szinte lehetetlen vállalkozás. Megparancsolta, hogy a csapatok állományát küldjék vissza alegységeikhez, természetesen nyilvántartásban és tartalékban tartva az embereket arra az esetre, ha a jövőben szükség lesz rájuk. Viszont a kérvények özöne nem csak hogy nem szűnt meg, hanem a kérvényeken kívül, hogy őrizzék meg a partizánosztagokat, újabb ajánlatok érkeztek más-más frontszakaszokról, melyek szorgalmazták újabb partizáncsoportok létrehozását. Végeredményben a hercehurca egészen 1917 októberéig folytatódott és csak a Sztavka határozott parancsa vetett ennek véget/14/.
Vonjuk le végül a következtetéseket. A partizánok sokat segíthettek volna az orosz hadseregnek. Sok akciójuk sikeres volt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a tiszteket és katonákat sem, akik beszivárogtak az ellenséges hátországba és ott hőstetteket, illetve sikeres rajtaütéseket hajtottak végre. Nem rajtuk múlt, hogy a frontvonalon-túli rajdolásaik, portyáik nem nőtték ki magukat össznépi gerillaháborúvá. ,,A jelentős erdős és mocsaras területek; úthálózat hiánya; a lakosság teljes mértékű rokonszenve; gazdag lovasság; elhúzódott ellenséges kommunikációs vonalak; a visszavonulásunk, ami elősegíthette a partizáncsoportok hátrahagyását az ellenség hátországában; az általános helyeslés eleinte a partizánháború beindítását illetően – minden adott volt ahhoz, hogy olyan partizánháborút kezdjünk, mint amilyen 1812-ben volt. Ellenben eredményképpen egy nullát kaptunk. Mi ennek az oka? Meg lehet adni erre a választ: abban, hogy a szervezése szempontjából kedvező időt visszavonhatatlanul elveszítettük; amit 1915 őszéig meg lehetett és meg kellett volna tennünk, nem lett megtéve; ezután pedig állásháború kezdődött, mely során learathattuk mindennek a gyümölcseit, de már késő volt vetni, késő volt belevágni egy olyan ügybe, amely még embrionális állapotában sem létezett. /15/”
Lábjegyzetek:
/1/ Брусилов А.А. ,,Мои воспоминания.” Москва, 1983. 169 о.
/2/ Piotr Wrangel, Mémoires du général Wrangel, Éditions Jules Tallandier, Paris, 1930. 30 o.
/3/ A parancs az adott mű alapján idézve: Стрелянов (Калабухов), П. Н. ,,Корпус генерала Баратова, 1915-1918 гг.” Mонография, Москва, ЦГПБ им. В. В. Маяковского Москва, 2002. 88 o.
/4/ Брусилов А.А. ,,Мои воспоминания.” Москва, 1983. 170 о.
/5/ Дробов М.А. ,,Малая война: партизанство и диверсии.” Москва, Госвоениздат, 1931. 6 o.
/6/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 230 о. A rajtaütés során orosz fogságba esett német tábornok Karl Friedrich Siegfried Fabarius (1853-1915). A másik ,,tábornok” személye ismeretlen, valószínűleg a 271. gyalogsági ezred valamely főtisztjéről (p.l. Otto Schulle eltűntnek nyilvánított vezérkari ezredesről) lehet szó. Bővebben a témában, német oldalról: Bierwagen, Max ,,Zwischen Somme und Pripjet. Geschichte des Reserve-Infanterie-Regiments Nr. 271 im Weltkriege 1914 bis 1918.” Breslau 1927. 174 – 184 o.
/7/,,Описание боевого подвига 12-го улнского Белгородского полка штабс-ротмистра Ткаченко.” Армия и флот Свободной России, (1917. október 1-ei szám).
/8/,,Из приказа Армии и Флоту о военных чинах сухопутного ведомства от 19 марта 1917 года.” Русский инвалид. (1917. június 13-ai szám)
/9/ Русский инвалид (1916. október 4-ei szám).
/10/ Армия и флот Свободной России. (1917. október 1-ei szám.)
/11/ Шкуро А.Г. ,,Записки белого партизана.” Москва, 1991. 17 о.
/12/ Стрелянов (Калабухов), П. Н. ,,Корпус генерала Баратова, 1915-1918 гг.” Mонография, Москва, ЦГПБ им. В. В. Маяковского Москва, 2002. 76 o.
/13/ Елисеев Федор ,,Джигитовка казаков по Белу Свету.” Центрполиграф, 2006.
/14/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 229 о.
/15/ Шапошников Б.М. ,,Конница. Кавалерийские очерки.” Москва, 1923. 182 о.
/2/ Piotr Wrangel, Mémoires du général Wrangel, Éditions Jules Tallandier, Paris, 1930. 30 o.
/3/ A parancs az adott mű alapján idézve: Стрелянов (Калабухов), П. Н. ,,Корпус генерала Баратова, 1915-1918 гг.” Mонография, Москва, ЦГПБ им. В. В. Маяковского Москва, 2002. 88 o.
/4/ Брусилов А.А. ,,Мои воспоминания.” Москва, 1983. 170 о.
/5/ Дробов М.А. ,,Малая война: партизанство и диверсии.” Москва, Госвоениздат, 1931. 6 o.
/6/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 230 о. A rajtaütés során orosz fogságba esett német tábornok Karl Friedrich Siegfried Fabarius (1853-1915). A másik ,,tábornok” személye ismeretlen, valószínűleg a 271. gyalogsági ezred valamely főtisztjéről (p.l. Otto Schulle eltűntnek nyilvánított vezérkari ezredesről) lehet szó. Bővebben a témában, német oldalról: Bierwagen, Max ,,Zwischen Somme und Pripjet. Geschichte des Reserve-Infanterie-Regiments Nr. 271 im Weltkriege 1914 bis 1918.” Breslau 1927. 174 – 184 o.
/7/,,Описание боевого подвига 12-го улнского Белгородского полка штабс-ротмистра Ткаченко.” Армия и флот Свободной России, (1917. október 1-ei szám).
/8/,,Из приказа Армии и Флоту о военных чинах сухопутного ведомства от 19 марта 1917 года.” Русский инвалид. (1917. június 13-ai szám)
/9/ Русский инвалид (1916. október 4-ei szám).
/10/ Армия и флот Свободной России. (1917. október 1-ei szám.)
/11/ Шкуро А.Г. ,,Записки белого партизана.” Москва, 1991. 17 о.
/12/ Стрелянов (Калабухов), П. Н. ,,Корпус генерала Баратова, 1915-1918 гг.” Mонография, Москва, ЦГПБ им. В. В. Маяковского Москва, 2002. 76 o.
/13/ Елисеев Федор ,,Джигитовка казаков по Белу Свету.” Центрполиграф, 2006.
/14/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 229 о.
/15/ Шапошников Б.М. ,,Конница. Кавалерийские очерки.” Москва, 1923. 182 о.