Különleges rendeltetésű és státuszú orosz alakulatok az első világháborúban – 7. rész
Partizánok, avagy az elvesztegetett lehetőségek története (3).
ŐRÖLNEK A HADIHIVATAL MALMAI.
Már 1915 szeptemberének legelején, nagy titokban, minden fronton, a Sztavka parancsára elkezdődött a különleges csoportok szervezése, amelyek az ,,ügynöki harci egységek” nevet viselték. Eleinte nem kirendelt katonai partizáncsapatokban gondolkodtak, hanem diverzáns egységekben, amelyeket az ellenséges vonalak mögé kívántak küldeni. Ezeket a csoportokat természetesen a lovas egységek bázisán szervezték és már 1915 őszének legelején elkezdődött bevetésük a Pripjaty-folyó menti mocsaras-erdős területen, illetve a belorusz és ukrán Poleszje erdőségeiben. Többek között a 3. hadsereg parancsnokságán szerveztek egy csoportot, amelynek előre megszabott terv szerint mélységi rajdolást kellett végrehajtania az ellenséges vonalak mögött/1/.
Baklanov partizán-csoportjának zászlója. Felirat (az egyházi ikonográfiából): ,,Várom a holtak feltámadását, és az örök életet. Ámen.” (A zászló később a Francia Idegenlégió 1. idegen lovasszázadának zászlója volt, Észak-Afrikában, amit orosz fehér-emigránsokból alakítottak
Igen rövid időn belül a frontokon az alábbi csoportok kerültek felállításra:
Északi-front –
12. hadsereg: 3 csoport, mindegyikben 2 tiszt és 54-56 közlegény;
5. hadsereg: 3 csoport, mindegyikben 5 tiszt, 125 állományban lévő katona, 47 állományon kívüli személy.
Nyugati-front –
3. hadsereg: 7 csoport (köztük 2 lovas), mindegyikben 2-3 tiszt, 70-80 közlegény;
4. hadsereg: 4 csoport, mindegyikben 1-2 tiszt, 9-25 közlegény.
Délnyugati-front –
A frontparancsnokság alárendeltségében: 11 csoport, összetételük változó.
12. hadsereg: 3 csoport, mindegyikben 2 tiszt és 54-56 közlegény;
5. hadsereg: 3 csoport, mindegyikben 5 tiszt, 125 állományban lévő katona, 47 állományon kívüli személy.
Nyugati-front –
3. hadsereg: 7 csoport (köztük 2 lovas), mindegyikben 2-3 tiszt, 70-80 közlegény;
4. hadsereg: 4 csoport, mindegyikben 1-2 tiszt, 9-25 közlegény.
Délnyugati-front –
A frontparancsnokság alárendeltségében: 11 csoport, összetételük változó.
Már a kezdetek kezdetén is kitűnt, hogy a Délnyugati-fronton a partizáncsoportokat jóval rendszerezettebben és átgondoltabban szervezték, mint máshol. A 8. hadsereg vezérkara még egy rendelkezést is kidolgozott – ,,Általános rendelkezések a partizáncsoportok tevékenységére” -, amelyben, többek között, tervezték a diverzáns és katonai partizáncsoportok bevetését a Kovel-Rovno vonalon.
Kovel, amelyet vasút kötött össze Breszt-Litovszkkal, Holmmal és Vlagyimir-Volinszkijjel, hatalmas stratégiai jelentőséggel bírt, mivel nem csak csomópont volt, hanem az ellenséges bal szárny bázisterülete is egyben. Ezenkívül, Vlagyimir-Volinszkijben, amely Szokaljon keresztül vasúti összeköttetésben volt Lvovval (Lemberggel), illetve országút kötötte össze Luckkal, összpontosultak a német hadianyagraktárak és különböző hátországi intézmények hivatalai. Ezért a bevetésre szánt csoportok elsődleges célpontjai a vasúti csomópontok voltak, hiszen a gyér úthálózat és erdős-mocsaras terep miatt a vasút különösen fontos szerephez jutott. A partizáncsoportokat a következő módon osztották fel:
a) A Sztir és Sztohod folyók közötti területen a Tereki kozákhadosztály, vegyes lovashadosztály és az Összevont csoport partizánegységeinek kellett tevékenykedniük;
b) A Sztohod és Turja folyók közötti szakaszon – az 1. Doni kozák, 9., 10., 12. lovashadosztályok csoportjainak;
c) Vlagyimir-Volinszki térségében – a 7. lovashadosztály csoportjának/2/.
Kovel, amelyet vasút kötött össze Breszt-Litovszkkal, Holmmal és Vlagyimir-Volinszkijjel, hatalmas stratégiai jelentőséggel bírt, mivel nem csak csomópont volt, hanem az ellenséges bal szárny bázisterülete is egyben. Ezenkívül, Vlagyimir-Volinszkijben, amely Szokaljon keresztül vasúti összeköttetésben volt Lvovval (Lemberggel), illetve országút kötötte össze Luckkal, összpontosultak a német hadianyagraktárak és különböző hátországi intézmények hivatalai. Ezért a bevetésre szánt csoportok elsődleges célpontjai a vasúti csomópontok voltak, hiszen a gyér úthálózat és erdős-mocsaras terep miatt a vasút különösen fontos szerephez jutott. A partizáncsoportokat a következő módon osztották fel:
a) A Sztir és Sztohod folyók közötti területen a Tereki kozákhadosztály, vegyes lovashadosztály és az Összevont csoport partizánegységeinek kellett tevékenykedniük;
b) A Sztohod és Turja folyók közötti szakaszon – az 1. Doni kozák, 9., 10., 12. lovashadosztályok csoportjainak;
c) Vlagyimir-Volinszki térségében – a 7. lovashadosztály csoportjának/2/.
Skuro csoportjának kozákjai a csapatzászlóval. Itt még nem volt külön egyenruha és a farkas-sapkák is hiányoznak.
Viszont mindössze pár nappal később, 1915. szeptember 20-án, a bevetési tervet megváltoztatták. Eleinte állandó, vagy legalábbis hosszú-távú partizánjelenlétre alapoztak, az ellenség műveleti hátországában, de a második tervezett már csupán a német védelmi vonalak zaklatására, illetve közvetlen hátországára mért rajtaütésekre korlátozta a bevetéseket.
A már felállított egységeket Rovnóba küldték, ahol szemléjük után el kellett látni őket minden szükséges eszközzel. Szintén itt kellett megkapniuk a parancsokat a jövőbeni akcióterületükre vonatkozóan. A 8. hadsereg frontja előtt végrehajtott tevékenységre kijelölt 11 partizáncsapat összetétele és hovatartozása a következő volt/3/:
A már felállított egységeket Rovnóba küldték, ahol szemléjük után el kellett látni őket minden szükséges eszközzel. Szintén itt kellett megkapniuk a parancsokat a jövőbeni akcióterületükre vonatkozóan. A 8. hadsereg frontja előtt végrehajtott tevékenységre kijelölt 11 partizáncsapat összetétele és hovatartozása a következő volt/3/:
A 3. Amúron-túli lovasdandár csoportja: 6 tiszt, 160 közlegény, 182 ló.
A 11. lovashadosztály csoportja: 7 tiszt, 197 közlegény, 212 ló.
A 7. lovashadosztály csoportja: 7 tiszt, 191 közlegén, 210 ló.
Az Orenburgi kozákhadosztály csoportja: 6 tiszt, 157 közlegény, 187 ló.
A 9. lovashadosztály csoportja: 5 tiszt, 128 közlegény, 140 ló.
A 10. lovashadosztály csoportja: 5 tiszt, 127 közlegény, 145 ló.
A Tereki kozákhadosztály csoportja: 5 tiszt, 131 közlegény, 143 ló.
Az összevont (vegyes) lovashadosztály csoportja: 5 tiszt, 137 közlegény, 148 ló.
Az 1. Doni kozákhadosztály csoportja: 5 tiszt, 119 közlegény, 132 ló.
A 12. lovashadosztály csoportja: 5 tiszt, 141 közlegény, 151 ló.
Összevont csoport: 5 tiszt, 132 közlegény, 138 ló.
Összesen: 61 tiszt, 1619 közlegény, 1790 ló.
A 11. lovashadosztály csoportja: 7 tiszt, 197 közlegény, 212 ló.
A 7. lovashadosztály csoportja: 7 tiszt, 191 közlegén, 210 ló.
Az Orenburgi kozákhadosztály csoportja: 6 tiszt, 157 közlegény, 187 ló.
A 9. lovashadosztály csoportja: 5 tiszt, 128 közlegény, 140 ló.
A 10. lovashadosztály csoportja: 5 tiszt, 127 közlegény, 145 ló.
A Tereki kozákhadosztály csoportja: 5 tiszt, 131 közlegény, 143 ló.
Az összevont (vegyes) lovashadosztály csoportja: 5 tiszt, 137 közlegény, 148 ló.
Az 1. Doni kozákhadosztály csoportja: 5 tiszt, 119 közlegény, 132 ló.
A 12. lovashadosztály csoportja: 5 tiszt, 141 közlegény, 151 ló.
Összevont csoport: 5 tiszt, 132 közlegény, 138 ló.
Összesen: 61 tiszt, 1619 közlegény, 1790 ló.
A csoportok különböző időben érkeztek meg Rovnóba. Szintén más-más időben indultak ki Rafalovka alá, a frontvonalra, ahol fel kellett deríteniük a terepet a 3. és 8. orosz hadseregek találkozópontjánál. Az egységek összegyűjtése két hetet vett igénybe. Az alapos felderítés, és a betörési kísérletet fedező két lovas hadtest támadásának dacára, nem sikerült átszivárogniuk a német vonalakon, hiszen ekkor a védelmi öv már összefüggő vonalak és műszaki zárak rendszerét alkotta. Ráadásul a csoportok nem rendelkeztek ügynökökkel, illetve kalauzokkal a helyi lakosok közül, akik segíthették volna a tájékozódást/4/.
Ezután a partizáncsoportok folytatták a német állások felderítését a Szarni-Kovel vonalon, fokozatosan egyre északabbra kerültek, abban reménykedve, hogy sikerül valahol hézagot találniuk az ellenség védelmében. Viszont ilyet Pripjaty és Pinszk körzetéig nem találtak. A partizán felderítők 3-4 kilométer mélyre hatoltak be a német állásokba, de szinte mindig felfedték ezzel csoportjaik szándékát. Mindössze pár embernek sikerül átszivárognia 8-10 kilométer mélységben, de ez mit sem javított a partizánok esélyein. Október 9-én a 8. hadsereg parancsnoka jelentést küldött a Délnyugati-front főparancsnokságára, hogy a további kísérleteket céltalannak találja. A frontparancsnokság ezzel egyetértett, és a partizánokat Veljasov hadtestéhez irányította, hogy ott időzzenek ,,míg nem lesz lehetőség közvetlen feladatkörükben alkalmazni őket/5/.”
Ezután a partizáncsoportok folytatták a német állások felderítését a Szarni-Kovel vonalon, fokozatosan egyre északabbra kerültek, abban reménykedve, hogy sikerül valahol hézagot találniuk az ellenség védelmében. Viszont ilyet Pripjaty és Pinszk körzetéig nem találtak. A partizán felderítők 3-4 kilométer mélyre hatoltak be a német állásokba, de szinte mindig felfedték ezzel csoportjaik szándékát. Mindössze pár embernek sikerül átszivárognia 8-10 kilométer mélységben, de ez mit sem javított a partizánok esélyein. Október 9-én a 8. hadsereg parancsnoka jelentést küldött a Délnyugati-front főparancsnokságára, hogy a további kísérleteket céltalannak találja. A frontparancsnokság ezzel egyetértett, és a partizánokat Veljasov hadtestéhez irányította, hogy ott időzzenek ,,míg nem lesz lehetőség közvetlen feladatkörükben alkalmazni őket/5/.”
Skuro atamán partizánjai. Farkas-sapkákban, a zászlót farkas farkak díszítik.
Majdnem két hétig folytatódott az átjáró keresése, és végül sikerült ilyet találni, a német és osztrák-magyar csapatok találkozási pontjánál.
1915. október 20-án három partizáncsoport (az Orenburgi kozák, illetve 9. és 11. lovashadosztályok állományából), összesen 250 fővel, gyalogszerrel, helyi parasztok vezetésével előkészítettek és végrehajtottak egy rajtaütést a Kuhotszkaja Volja falura. Az ellenséges helyőrség két lovasszázadnyi dragonyosból, három szakasznyi vadászból, munkás századból, egy műszaki szakaszból és egy tüzérségi ütegből állt. A partizánok rejtve megközelítették a falut és gyorsan, észrevétlenül átmásztak a drótakadályokon. Likvidálva az őrszemeket betörtek a faluba. Az ellenséges helyőrséget kézitusában semmisítették meg. Az ellenség közel 400 főt veszített halottban és sebesültben, megsemmisült az egész trén, és a partizánok elkötöttek 150 lovat. Öt tisztet foglyul ejtettek. A partizánok veszteségei: 1 halott, 30 sebesült, 2 eltűntnek nyilvánított/6/.
Ha úgy vesszük, ez a rajtaütés nem nevezhető szigorúan véve partizánakciónak, ugyanis a katonáknak nem sikerült sem bejutniuk az ellenség hátországába, sem megkerülni a szárnyait. A partizánoknak mindössze egy, a védelem 10 kilométeres mélységében lévő erődített pontot sikerült lerohanniuk. Mindettől függetlenül az akció sikeres volt, ami elsősorban a helyi parasztokból verbuvált vezetőknek volt köszönhető.
A.G.Skuro, aki végigharcolta az egész világháborút, majd szomorú és hírhedt nyomot hagyott az orosz polgárháború történetében, saját visszaemlékezéseiben (,,Egy fehér partizán jegyzetei”) kitartott amellett, hogy úgymond éppen ő volt az első, aki szorgalmazta egy partizánosztag felállítását, hogy segítségével csapásokat mérjen az ellenség hátában. ,,A partizáncsoportok szervezése, – írja Skuro, – a következőképpen körvonalazódott előttem: minden egyes hadosztály ezrede 30-40 kozákot rendel ki a legtapasztaltabbak és legbátrabbak közül, amelyekből felállításra kerül a hadosztály partizán-szotnyája. Ez beszivárog az ellenség hátországába, ott vasútvonalakat rongál, elvágja a távíró és telefonos vezetékeket, hidakat robbant fel, raktárakat gyújt fel, meg amúgy is, amennyire ereje engedi, megsemmisíti az ellenség kommunikációs és szállító útvonalait, ellene hangolja a helyi lakosságot, ellátja azt fegyverekkel és oktatja a partizánharc technikájára, illetve fenntartja a kapcsolatot közte és a parancsnokságunk között,/7/”
Hozzá kell tenni, hogy bár Skuro túlzott önnön szerepéről, viszont az ő nevéhez fűződnek az első gyakorlati és hasznosnak mondható javaslatok. Például ő ajánlotta elsőként, hogy a partizáncsoportokba érdemes beválogatni a tömegesen átálló csehek alakulataiból pár embert, akik jól beszéltek lengyelül és németül, javasolta, hogy cseréljék le a kozák karabélyokat osztrák és német karabélyokra, illetve, hogy ne szabályozzák túl a partizáncsapatokat regulákkal és harcászati szabályokkal, mivel ez többet árt az ügynek, mint sem használna. A nyugati front parancsnoksága ebbe beleegyezett/8/.
A Sztavkát ostromló ajánlatok, melyekre az szinte mindig pozitív választ adott, arra ösztönözte a parancsnokságokat, hogy valamilyen módon kezdjék el szabályozni ezt a kezdeményezéshullámot. Viszont mivel a Sztavkában nem találtak olyan személyt, aki legalább elméleti szinten ismerte volna a partizánháború témakörét, minden arra korlátozódott, hogy körlevelet küldtek ki 1915 őszének elején a frontparancsnokságokhoz: 1) mennyi és milyen létszámú csoportot állítottak fel a frontokon? 2) nem-e szükséges egy általános állománytábla felállítása az ilyen alakulatok számára? A második kérdésre, amely nyilvánvalóvá tette, hogy az érdeklődő vezérkar totálisan inkompetens az ilyen kérdésekben, a frontokról egyértelmű nemleges válasz érkezett. A csoportok mennyiségét és létszámát illetően az derült ki, hogy az Északi-fronton a körlevél keletkezésének idején már hat létezett: háromban 2 tiszt és 55 legénységi fő volt, egyenként, háromban pedig 5 tiszt, 125 katona és 2 géppuska volt, egyenként. Később, 1915 novemberében, az adott fronton a lövésziskola egyik kiképzője, Punyin hadnagy, szervezett egy öt századra duzzasztott csapatot (erről a korábbi cikkben írtam), amelyben volt 11 tiszt, 293 lovas katona, 1 hegyi ágyú és 27 málhás állat. A Nyugati-fronton ekkor létezett 2 lovas partizán csoport (3 tiszt és 70-80 katona mindegyikben), illetve 4 partizán-pártia (azaz osztag), mindegyik állományában 2 tiszt és 9-25 katona. Az utóbbiakat a visszavonulás során rendelték ki feladatuk ellátására és az ellenség által hamarosan birtokba vett területen hagyták. A Délnyugati-fronton 11, rendkívül vegyes létszámú csoport tevékenykedett/9/.
A Legfelsőbb Parancsnokság vezérkari főnöke, Alekszejev tábornok az egyik, 1915. november 4-én kelt Rendelkezésében ezt írta: ,,Az a nem szép kép, amit a 3. hadsereg parancsnoksága hozta tudomásunkra, mely szerint a német hátországot a mi, hadifogságba esett katonáink jelentős száma szolgálja, rámutat az adott hátország fájdalmas pontjára, miszerint a kis létszámú lovas csoportok rajtaütéseivel komolyan meg lehet zavarni a hátországi szolgálat intézményeit, szétkergetve azokat a gonosztevőket, akik a trénekben, kenyérsütőként, segédmunkásokként szolgálnak… Kérem, ezt hozzák a frontok tudomására, hogy kidolgozásra kerüljön egy átgondolt terv a hátországi tevékenységre, mely ezeket a körülményeket is figyelembe veszi. Egy szétvert és felégetett szállítóoszlop, megsemmisített tábori konyha – mindez megvalósítható, mindez zavart fog kelteni az ellenség tevékenységében/10/.”
Viszont az idő már elment: ekkor már az ellenség állásai mélyen kiépített védelmi és erődített övek sokaságából álltak, mely több helyen igen jól ki volt építve a hátország irányában, sűrű műszaki zárak hálózatával biztosítva a szárnyakat és köztes részeket. Több esetben a partizánok beszivárgási kísérlete nem járt szerencsével és az akciók mindössze az előretolt megfigyelő őrsök, illetve járőrök likvidálására korlátozódtak.
1915. október 30-án, a Borisz Vlagyimirovics nagyherceg kozák csapatainak Tábori atamánjának №2 parancsával előírták a partizánosztagok szervezését, egy különleges ,,Szabályzat” szerint, amelyet mellékeltek az adott dokumentumhoz, és megkövetelték a partizánharc azonnali megkezdését. Amennyiben ez a kialakult frontkörülmények közepette lehetetlennek bizonyul – nyilvántartásba venni az adott alakulatok partizánjait, nem vonni össze őket önálló alegységekbe és tartalékban tartani, míg a körülmények nem teszik lehetővé bevetésüket. A parancsban elsőként próbáltak magyarázatot adni arra, hogy milyen célokra is szánják a szervezés alatt álló alakulatokat: ,,Állandó nyugtalanságban tartani az ellenséget saját hátországát illetően, rákényszeríteni, hogy minél nagyobb erőket vonjon el a frontról saját hátországi intézményeinek védelmére. Az 1812-es partizánok – Davidov, Figner, Szeszlavin, a doni kozákok – halhatatlan példája váljon követendő például unokáik számára/11/.”
A mellékelt ,,Szabályzatban”, ami 12 pontból állt, többek között az is olvasható a 3. pontban, hogy a kiválasztott partizánokat 100-150 fős alegységekben vonják össze, bár természetesen a létszám lehetett nagyobb is és kisebb is, minden a viszonyoktól függött. A 6. pontban külön kitértek arra, hogy ajánlott a partizánok ellátása német vagy osztrák szuronyos puskákkal, hogy az ellenséges hátországban folyó műveletek során könnyebben hozzájuthassanak a lőszerhez. A 8. pont arról értekezett, hogy mivel a partizánok hatalmas segítséget nyújthatnak tevékenységükkel, illetve az adott szolgálat nehézségei és veszélyei miatt, minden katonai egység parancsnoka azon a műveleti szakaszon, ahol a partizánok tevékenykedni fognak, széleskörű támogatást kell hogy nyújtson az említetteknek, illetve el kell látnia őket aktuális, ellenségről szóló felderítési adatokkal, élelemmel és takarmánnyal a lovak számára. Végül, a 10. pontban ez állt: ,,A különleges rendeltetésű tevékenységük során a partizánok kizárólag a Tábori atamánnak vannak alárendelve. Senki sem tartóztathatja fel őket olyan feladatok ellátásával, melyek nem tartoznak tevékenységi feladataik közzé/12/.”
Az említettek közül két pont (8. és 10.) különösen sok viszályt szült, minek hatására a Tábori atamán törzskarának magyarázattal kellett szolgálnia, melyben kifejtette, hogy az adott pontokat úgy kell értelmezni, hogy amennyiben a partizánok saját csapataik körletében tartózkodnak, és nem vesznek részt különleges műveletekben, akkor az adott egységnél előírt napi- és szolgálati rend szerint tevékenykednek. Az ellenség hátában viszont teljesen magukra vannak bízva, és végül, hogy minden a végzett munka érdekének legyen alárendelve és hogy ez a szolgálat minél hatásosabb legyen, közvetlenül a hadseregek parancsnokságainak vannak alárendelve, mivel csupán ezek rendelkeznek a legteljesebb képpel a saját frontszakaszukon zajló műveletek tekintetében/13/.
1915. október 30-án, a Borisz Vlagyimirovics nagyherceg kozák csapatainak Tábori atamánjának №2 parancsával előírták a partizánosztagok szervezését, egy különleges ,,Szabályzat” szerint, amelyet mellékeltek az adott dokumentumhoz, és megkövetelték a partizánharc azonnali megkezdését. Amennyiben ez a kialakult frontkörülmények közepette lehetetlennek bizonyul – nyilvántartásba venni az adott alakulatok partizánjait, nem vonni össze őket önálló alegységekbe és tartalékban tartani, míg a körülmények nem teszik lehetővé bevetésüket. A parancsban elsőként próbáltak magyarázatot adni arra, hogy milyen célokra is szánják a szervezés alatt álló alakulatokat: ,,Állandó nyugtalanságban tartani az ellenséget saját hátországát illetően, rákényszeríteni, hogy minél nagyobb erőket vonjon el a frontról saját hátországi intézményeinek védelmére. Az 1812-es partizánok – Davidov, Figner, Szeszlavin, a doni kozákok – halhatatlan példája váljon követendő például unokáik számára/11/.”
A mellékelt ,,Szabályzatban”, ami 12 pontból állt, többek között az is olvasható a 3. pontban, hogy a kiválasztott partizánokat 100-150 fős alegységekben vonják össze, bár természetesen a létszám lehetett nagyobb is és kisebb is, minden a viszonyoktól függött. A 6. pontban külön kitértek arra, hogy ajánlott a partizánok ellátása német vagy osztrák szuronyos puskákkal, hogy az ellenséges hátországban folyó műveletek során könnyebben hozzájuthassanak a lőszerhez. A 8. pont arról értekezett, hogy mivel a partizánok hatalmas segítséget nyújthatnak tevékenységükkel, illetve az adott szolgálat nehézségei és veszélyei miatt, minden katonai egység parancsnoka azon a műveleti szakaszon, ahol a partizánok tevékenykedni fognak, széleskörű támogatást kell hogy nyújtson az említetteknek, illetve el kell látnia őket aktuális, ellenségről szóló felderítési adatokkal, élelemmel és takarmánnyal a lovak számára. Végül, a 10. pontban ez állt: ,,A különleges rendeltetésű tevékenységük során a partizánok kizárólag a Tábori atamánnak vannak alárendelve. Senki sem tartóztathatja fel őket olyan feladatok ellátásával, melyek nem tartoznak tevékenységi feladataik közzé/12/.”
Az említettek közül két pont (8. és 10.) különösen sok viszályt szült, minek hatására a Tábori atamán törzskarának magyarázattal kellett szolgálnia, melyben kifejtette, hogy az adott pontokat úgy kell értelmezni, hogy amennyiben a partizánok saját csapataik körletében tartózkodnak, és nem vesznek részt különleges műveletekben, akkor az adott egységnél előírt napi- és szolgálati rend szerint tevékenykednek. Az ellenség hátában viszont teljesen magukra vannak bízva, és végül, hogy minden a végzett munka érdekének legyen alárendelve és hogy ez a szolgálat minél hatásosabb legyen, közvetlenül a hadseregek parancsnokságainak vannak alárendelve, mivel csupán ezek rendelkeznek a legteljesebb képpel a saját frontszakaszukon zajló műveletek tekintetében/13/.
Skuro atamán ,,Farkas-szotnyájának” partizánjai. Itt már farkas-sapkákban.
A valóságban ezek a magyarázatok nem sokat segítettek: nagyon sok parancsnok, akinek a csapatai az adott frontszakaszt birtokolták, nem egyeztek bele abba, hogy a partizánok harcfelderítéseket végezzenek, feltérképezve a legjobb szakaszokat, ahol végrehajtható az átszivárgás, mivel féltek attól, hogy ez tűzharcot fog provokálni az ellenséggel. Az ellenségeskedés folytatódott.
Természetesen a ,,Szabályzat” kidolgozása sem kerülte el a bürokratizmust és akta-kukackodást – a partizánoknak nehéz volt fenntartani a kapcsolatot saját csapataikkal, mindeközben a ,,Szabályzat” előírta, hogy az ellenség hátországában kifejtett tevékenységükről egyszerre tegyenek jelentést: 1) közvetlen elöljáróiknak, 2) a Tábori atamánnak, 3) a Sztavkának. Ez még komolyabb bonyodalmakhoz vezetett. 1915. november 22-én a lovas hadtest parancsnoka, Hillenschmidt tábornok, jelentette a 8. hadsereg parancsnokságára, hogy a partizáncsapatok teljesen önállósították magukat: ,,Az esetek többségében a munkájuk egyszerű felderítésre korlátozódik, ami néha csupán abból áll, hogy kikérdezik a parancsnokságom alá tartozó hadtest alegységeinek felderítőit… Amennyiben több partizáncsoport találkozik valahol, állandó nézeteltérések támadnak köztük, senki sem kívánja alárendelni magát egy másik parancsnoknak, eredményképpen a tevékenységük szétszórt, minek következtében nem tudják elérni a kívánt eredményt/14/.”
Fél évvel később, 1916. április 29-én, a Tábori atamán ,,Szabályzatához”, kiegészítésképpen, el lett fogadva a partizáncsoportok számára, mint egységes rendelkezés: ,,Speciális anyagok listája, amelyekkel el kell látni a csoportokat, mielőtt bevetésre kerülnek az ellenség hátországában/15/.” Ebben rögtön szemet szúr, hogy mennyire szegényes is volt a partizánok ellátása, amit azzal sem lehetne magyarázni, hogy nem álltak a hadseregek és frontparancsnokságok rendelkezésére megfelelő pénzösszegek és hadianyagok.
Botladozva bár, de végül ki lettek dolgozva az első dokumentumok, amelyek szabályozták a partizánok tevékenységét, viszont azt is figyelembe kell venni, hogy mi is zajlott a gyakorlatban. Az adott kérdésre a választ az események résztvevőinek és a szemtanúk beszámolóiban kell keresni.
Természetesen a ,,Szabályzat” kidolgozása sem kerülte el a bürokratizmust és akta-kukackodást – a partizánoknak nehéz volt fenntartani a kapcsolatot saját csapataikkal, mindeközben a ,,Szabályzat” előírta, hogy az ellenség hátországában kifejtett tevékenységükről egyszerre tegyenek jelentést: 1) közvetlen elöljáróiknak, 2) a Tábori atamánnak, 3) a Sztavkának. Ez még komolyabb bonyodalmakhoz vezetett. 1915. november 22-én a lovas hadtest parancsnoka, Hillenschmidt tábornok, jelentette a 8. hadsereg parancsnokságára, hogy a partizáncsapatok teljesen önállósították magukat: ,,Az esetek többségében a munkájuk egyszerű felderítésre korlátozódik, ami néha csupán abból áll, hogy kikérdezik a parancsnokságom alá tartozó hadtest alegységeinek felderítőit… Amennyiben több partizáncsoport találkozik valahol, állandó nézeteltérések támadnak köztük, senki sem kívánja alárendelni magát egy másik parancsnoknak, eredményképpen a tevékenységük szétszórt, minek következtében nem tudják elérni a kívánt eredményt/14/.”
Fél évvel később, 1916. április 29-én, a Tábori atamán ,,Szabályzatához”, kiegészítésképpen, el lett fogadva a partizáncsoportok számára, mint egységes rendelkezés: ,,Speciális anyagok listája, amelyekkel el kell látni a csoportokat, mielőtt bevetésre kerülnek az ellenség hátországában/15/.” Ebben rögtön szemet szúr, hogy mennyire szegényes is volt a partizánok ellátása, amit azzal sem lehetne magyarázni, hogy nem álltak a hadseregek és frontparancsnokságok rendelkezésére megfelelő pénzösszegek és hadianyagok.
Botladozva bár, de végül ki lettek dolgozva az első dokumentumok, amelyek szabályozták a partizánok tevékenységét, viszont azt is figyelembe kell venni, hogy mi is zajlott a gyakorlatban. Az adott kérdésre a választ az események résztvevőinek és a szemtanúk beszámolóiban kell keresni.
Annyenkov partizán-csoportjának zászlója. Felirat: ,,Isten velünk van.”
1915 decembere – 1916 januárja folyamán Skuro szervezte saját partizán-szotnyáját. Az embereket eleinte kizárólag kubányi kozákokból válogatta. A szotnya a Különleges rendeltetésű Kubányi lovascsoport nevet kapta. Január végén az egység részt vett első harci bevetésén, majd utána következett a rendszeres szolgálat. ,,Kétnaponként, – írta Skuro visszaemlékezéseiben, – mi éjszakai rajtaütésekre indultunk, melyek során a csapatomat gyakran kiegészítettük gyalogsági felderítőkkel. Nagyon nyugtalanítottuk a németeket, akik annyira megerősítették éberségüket, hogy nekünk állandóan változtatnunk kellett a munkahelyszíneket. Sok foglyot szedtünk, gyakran kísértünk haza százat, vagy annál többet is belőlük. Viszont a munkánk fő célját – a lakosság partizántevékenységének szervezése az ellenséges hátországban – végül nem sikerült megvalósítani, elsősorban a lakosság passzivitása és rettegése miatz/16/.”
A partizáncsoportok tevékenységéről a Pinszki mocsarak és Avgusztovi-erdőségekben (Belorusszia), több helyen ír B.V.Annyenkov, a jövőben ,,fehér” tábornok, a Szibériai kozák sereg atamánja és az Önálló Szemirecsjei hadsereg parancsnoka. A világháborút Annyenkov Szibériában kezdte, mint az egyik kozákezred századának parancsnoka. Egy szolgálati elöljárójával történt összeütközést követően haditörvényszék és börtön várt rá, de ezt, saját kérésére, frontszolgálatra változtatták. Egy véres ütközet után, amit a 4. lövészezred vívott, és amelyben elkezdte szolgálatát a fiatal százados, az egység teljesen széthullott. Amikor Annyenkov kérvényezte, hogy vezényeljék át az egyik partizánegységhez, engedélyezték neki egy önálló csoport felállítását, melynek ő lett a parancsnoka. Ezt a csoportot egészen a Februári polgári forradalomig vezette, majd amikor megtörtént a bolsevik hatalomátvétel, ugyan azt tette, mint Skuro. Ahelyett, hogy lefegyverezze és feloszlassa csapatát, azt teljes létszámban megőrizte, a hátországba vonult és később harcolt a vörösek ellen. Már a polgárháború és az azt követő kínai emigráció után Annyenkov szovjet bíróság elé került. A ,,Gyónásom” című írásában, amit a vizsgálati fogságban írt, megemlékszik a partizánokról is. ,,A német csapatok hátországában töltött nehéz napokban, – írta Annyenkov, – elkezdődött a partizáncsoportok szervezése. Egy-egy ilyen csoport főnökének, vagy atamánjának, olyan tisztet választottak, aki megfelelt bizonyos speciális követelményeknek, és akit azoknak az ezredeknek a tisztjei választottak ki, ahonnan a csoport emberei elszármaztak… Megkülönböztető jelzésként a partizánok különleges felvarróval rendelkeztek: egy fekete-vörös ék, rajta koponya csontokkal, illetve egy hasonló jelvény, rajta az ,,Isten velünk van” felirattal/17/.” Hozzáteszem, hogy ez a fennkölt és nagyzoló névmánia, sötét, dekadens romantika és szimbolika általánosan elfogadott volt akkoriban. Például Skuro partizánjait ,,Farkas-szotnyának” nevezte. Egy másik partizántiszt, Bulak-Bulahovics, aki extravagáns, szélsőséges természetéről volt híres, viszont ötször sebesült meg, bátorságáért pedig hat érdemrenddel és három György-kereszttel tüntették ki, saját egységét a ,,Halál lovagjainak” nevezte/18/.
A partizáncsoportok tevékenységéről a Pinszki mocsarak és Avgusztovi-erdőségekben (Belorusszia), több helyen ír B.V.Annyenkov, a jövőben ,,fehér” tábornok, a Szibériai kozák sereg atamánja és az Önálló Szemirecsjei hadsereg parancsnoka. A világháborút Annyenkov Szibériában kezdte, mint az egyik kozákezred századának parancsnoka. Egy szolgálati elöljárójával történt összeütközést követően haditörvényszék és börtön várt rá, de ezt, saját kérésére, frontszolgálatra változtatták. Egy véres ütközet után, amit a 4. lövészezred vívott, és amelyben elkezdte szolgálatát a fiatal százados, az egység teljesen széthullott. Amikor Annyenkov kérvényezte, hogy vezényeljék át az egyik partizánegységhez, engedélyezték neki egy önálló csoport felállítását, melynek ő lett a parancsnoka. Ezt a csoportot egészen a Februári polgári forradalomig vezette, majd amikor megtörtént a bolsevik hatalomátvétel, ugyan azt tette, mint Skuro. Ahelyett, hogy lefegyverezze és feloszlassa csapatát, azt teljes létszámban megőrizte, a hátországba vonult és később harcolt a vörösek ellen. Már a polgárháború és az azt követő kínai emigráció után Annyenkov szovjet bíróság elé került. A ,,Gyónásom” című írásában, amit a vizsgálati fogságban írt, megemlékszik a partizánokról is. ,,A német csapatok hátországában töltött nehéz napokban, – írta Annyenkov, – elkezdődött a partizáncsoportok szervezése. Egy-egy ilyen csoport főnökének, vagy atamánjának, olyan tisztet választottak, aki megfelelt bizonyos speciális követelményeknek, és akit azoknak az ezredeknek a tisztjei választottak ki, ahonnan a csoport emberei elszármaztak… Megkülönböztető jelzésként a partizánok különleges felvarróval rendelkeztek: egy fekete-vörös ék, rajta koponya csontokkal, illetve egy hasonló jelvény, rajta az ,,Isten velünk van” felirattal/17/.” Hozzáteszem, hogy ez a fennkölt és nagyzoló névmánia, sötét, dekadens romantika és szimbolika általánosan elfogadott volt akkoriban. Például Skuro partizánjait ,,Farkas-szotnyának” nevezte. Egy másik partizántiszt, Bulak-Bulahovics, aki extravagáns, szélsőséges természetéről volt híres, viszont ötször sebesült meg, bátorságáért pedig hat érdemrenddel és három György-kereszttel tüntették ki, saját egységét a ,,Halál lovagjainak” nevezte/18/.
Annyenkov partizánjai körében.
Lábjegyzetek:
/1/ Вершигора П.П. ,,Военное творчество народных масс.” Исторический очерк. Москва, Военное изд-во Министерства обороны СССР. 1961. 685-686 o.
/2/ ЦГВИА: ф. 2134, оп. 1, д. 475, л.53.
/3/ ЦГВИА: ф. 2134, оп. 1, д. 475, л.64, 86, 87, 94, 104, 107, 116, 135.
/4/ ЦГВИА: ф. 2134, оп. 1, д. 475, л.129.
/5/ U.o.
/6/ Вершигора П.П. ,,Военное творчество народных масс.” Исторический очерк. Москва, Военное изд-во Министерства обороны СССР. 1961. 689 o.
/7/ Шкуро А.Г. ,,Записки белого партизана.” Москва, 1991. 15 о.
/8/ ЦГВИА: ф. 2003, оп. 1, д. 508, л.12-14.
/9/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 227 о.
/10/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 228 о.
/11/ ЦГВИА: ф. 2003, оп. 1, д. 508, л.79.
/12/ Приказ №2 Походного атамана казачьих войск, 1915 (С Наставлением).
/13/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 232 о.
/14/ ЦГВИА: ф. 2134, оп. 1, д. 475, л.270.
/15/,,Выписка из сношения Начальника штаба Походного атамана при Его Императорском Величестве, 25 апреля 1916 года.” №145.
/16/ Шкуро А.Г. ,,Записки белого партизана.” Москва, 1991. 17 о.
/17/ Анненков Б.В. ,,Исповедь.” Архив контрразведки ОГПУ. ,,Военно-исторический журнал.” 1991, №3. 69 о.
/18/ Булак-Балахович С.Н. ,,Генерал Булак-Балахович о своем деле: как было на самом деле?” Архив гражданской войны. Вып.1. Берлин, 1923.
/19/ Малинко, В. ,,Справочная книжка для офицеров.” Издание 9-ое. Изд. Тов-ва Березовского, Москва, 1917. 556-557 о.
/2/ ЦГВИА: ф. 2134, оп. 1, д. 475, л.53.
/3/ ЦГВИА: ф. 2134, оп. 1, д. 475, л.64, 86, 87, 94, 104, 107, 116, 135.
/4/ ЦГВИА: ф. 2134, оп. 1, д. 475, л.129.
/5/ U.o.
/6/ Вершигора П.П. ,,Военное творчество народных масс.” Исторический очерк. Москва, Военное изд-во Министерства обороны СССР. 1961. 689 o.
/7/ Шкуро А.Г. ,,Записки белого партизана.” Москва, 1991. 15 о.
/8/ ЦГВИА: ф. 2003, оп. 1, д. 508, л.12-14.
/9/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 227 о.
/10/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 228 о.
/11/ ЦГВИА: ф. 2003, оп. 1, д. 508, л.79.
/12/ Приказ №2 Походного атамана казачьих войск, 1915 (С Наставлением).
/13/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 232 о.
/14/ ЦГВИА: ф. 2134, оп. 1, д. 475, л.270.
/15/,,Выписка из сношения Начальника штаба Походного атамана при Его Императорском Величестве, 25 апреля 1916 года.” №145.
/16/ Шкуро А.Г. ,,Записки белого партизана.” Москва, 1991. 17 о.
/17/ Анненков Б.В. ,,Исповедь.” Архив контрразведки ОГПУ. ,,Военно-исторический журнал.” 1991, №3. 69 о.
/18/ Булак-Балахович С.Н. ,,Генерал Булак-Балахович о своем деле: как было на самом деле?” Архив гражданской войны. Вып.1. Берлин, 1923.
/19/ Малинко, В. ,,Справочная книжка для офицеров.” Издание 9-ое. Изд. Тов-ва Березовского, Москва, 1917. 556-557 о.
A fejezet melléklete:
Speciális anyagok listája, amelyekkel el kell látni a partizáncsoportokat, mielőtt bevetésre kerülnek az ellenség hátországában.
Tíz-tíz partizánnak kiadni:
1. Tábori kukkert;
2. 2 iránytűt (világító számlappal);
3. 2 zsebórát;
4. 3 elektromos lámpást (3 pótelemmel mindegyikhez);
5. 10 szuronyt (ahol ilyenek nincsenek);
6. 10 Novickij bombát (kézigránátot) és 10 üveges mintájú bombát (gyutacsokkal és viaszos vászonból hordásukra készült tarisznyával);
7. 2 készlet 2-versztás térképet (vagy az adott méretaránynak megfelelő vázlatot);
8. 2 kisbaltát;
9. 1 fémfűrészt;
10. Zsineget és köteleket (rendkívül szükséges).
Egy-egy 100-150 fős csoport részére kiosztani:
1. 2 málházható Colt-géppuskát (vagy egyéb, málházható rendszert);
2. Telefonos málhát 2, előretolt megfigyelők számára rendszeresített és 2 tábori telefonkészülékkel (a telefonokra nagyon nagy szükség van, hogy rá lehessen csatlakozni az ellenség vonalaira, eddig nagyon éreztük ezek hiányát);
3. Megfelelően felszerelt robbantási málhát, mely el van látva TOL-töltetekkel, Bickford gyújtó- és durranózsinórral;
4. Pár lóval fogatolt ,,furmanka”-féle lovas kocsit (kétkerekű kordé), a megfelelő ellátmány szállítására és a gazdasági teendők biztosításához;
5. A várható tevékenység esetére ajánlott robbanóanyag tartalékokkal rendelkezni vagy köztes raktárral, ami biztosítja a gyors utánpótlást (amennyiben a közelben nincsenek alakulatok vagy pártiák, melyek feltölthetnék a hiányt.)
1. Tábori kukkert;
2. 2 iránytűt (világító számlappal);
3. 2 zsebórát;
4. 3 elektromos lámpást (3 pótelemmel mindegyikhez);
5. 10 szuronyt (ahol ilyenek nincsenek);
6. 10 Novickij bombát (kézigránátot) és 10 üveges mintájú bombát (gyutacsokkal és viaszos vászonból hordásukra készült tarisznyával);
7. 2 készlet 2-versztás térképet (vagy az adott méretaránynak megfelelő vázlatot);
8. 2 kisbaltát;
9. 1 fémfűrészt;
10. Zsineget és köteleket (rendkívül szükséges).
Egy-egy 100-150 fős csoport részére kiosztani:
1. 2 málházható Colt-géppuskát (vagy egyéb, málházható rendszert);
2. Telefonos málhát 2, előretolt megfigyelők számára rendszeresített és 2 tábori telefonkészülékkel (a telefonokra nagyon nagy szükség van, hogy rá lehessen csatlakozni az ellenség vonalaira, eddig nagyon éreztük ezek hiányát);
3. Megfelelően felszerelt robbantási málhát, mely el van látva TOL-töltetekkel, Bickford gyújtó- és durranózsinórral;
4. Pár lóval fogatolt ,,furmanka”-féle lovas kocsit (kétkerekű kordé), a megfelelő ellátmány szállítására és a gazdasági teendők biztosításához;
5. A várható tevékenység esetére ajánlott robbanóanyag tartalékokkal rendelkezni vagy köztes raktárral, ami biztosítja a gyors utánpótlást (amennyiben a közelben nincsenek alakulatok vagy pártiák, melyek feltölthetnék a hiányt.)
Partizántevékenység/19/
Így nevezzük a könnyű csoportok (pártiák) önálló tevékenységét, melyek leválnak a hadseregről, elsősorban az ellen hátországában és szárnyain.
Céljuk: 1) Megsemmisíteni az ellenség tartalékait, megsemmisítve annak lerakatait, raktárait, stb., begyűjteni a hadisarcot. 2) Megnehezíteni a takarmány begyűjtését, elfogni a szállítóeszközöket. 3) Lassítani az erősítés beérkezését. 4) Lehetetlenné tenni a vasút és távíró hálózat alkalmazását. 5) A hadiposta, futárok és fontos személyek elfogása. 6) Zavarni az ellenséges hadsereg alegységei közötti összeköttetést. 7) Kapcsolatot létesíteni saját hadseregünk elszigetelt egységei között. 8) Híreket szerezni hadseregünk számára az ellenség szárnyain és hátországában. 9) Félrevezetni az ellenséget saját csapataink valódi létszámát és mozgási irányát illetően. 10) Zaklatni az ellenséget. 11) Elterelni lovassága figyelmét saját hadseregünk szárnyaitól és hátországától. 12) Fegyveres felkeléseket szervezni a helyi lakosok által az ellenség hátországában, támaszul szolgálva a népfelkelők számára.
Összetételük. A partizáncsoportok elsősorban lovassági alakulatokból szerveződnek, 500-1000 ló erejéig. Lovas tüzérséget ritkán rendelnek melléjük (2-4 löveg). Az emberek – ügyesek, megbízhatóak, szívós lovakon.
A vezetőnek, bátorságán kívül, találékonysággal, kezdeményezőkészséggel, határozottsággal és erős karakterrel kell rendelkeznie.
Tevékenységi szabályokat lehetetlen adni – minden a csoport vezetőjétől függ.
A tevékenység jellemző vonásai: 1) gyorsaság és a rejtett mozgás; 2) a rajtaütések határozottsága és váratlansága; 3) a csoport nem marad sokáig egy helyben, különben hamar felfedik és bekerítik; 4) pihenéshez rejtve telepszik le és úgy szervezi az őrséget, hogy ne lehessen felfedni hollétét; 5) kudarc és üldözés esetén szétszóródva vonul vissza, majd egy meghatározott helyen ismét összegyűl. Foglyokkal, zsákmánnyal, terhekkel nem köti le magát; a tréneket felgyújtják, az eszközöket elássák. Amennyiben az lehetséges, akkor a tevékenységi körzetben a partizánok választanak maguknak egy, az ellenségtől távol eső bázist, ahová sebesültjeiket, foglyaikat és zsákmányukat elszállítják.
A siker érdekében feltétlen szükséges: 1) a lakosság együttérzése; 2) a hadszíntér nagy kiterjedése; ennek erdőségekben és hegyekben gazdag mivolta; 3) elszánt és kezdeményezőkészséggel megáldott vezetők.
Céljuk: 1) Megsemmisíteni az ellenség tartalékait, megsemmisítve annak lerakatait, raktárait, stb., begyűjteni a hadisarcot. 2) Megnehezíteni a takarmány begyűjtését, elfogni a szállítóeszközöket. 3) Lassítani az erősítés beérkezését. 4) Lehetetlenné tenni a vasút és távíró hálózat alkalmazását. 5) A hadiposta, futárok és fontos személyek elfogása. 6) Zavarni az ellenséges hadsereg alegységei közötti összeköttetést. 7) Kapcsolatot létesíteni saját hadseregünk elszigetelt egységei között. 8) Híreket szerezni hadseregünk számára az ellenség szárnyain és hátországában. 9) Félrevezetni az ellenséget saját csapataink valódi létszámát és mozgási irányát illetően. 10) Zaklatni az ellenséget. 11) Elterelni lovassága figyelmét saját hadseregünk szárnyaitól és hátországától. 12) Fegyveres felkeléseket szervezni a helyi lakosok által az ellenség hátországában, támaszul szolgálva a népfelkelők számára.
Összetételük. A partizáncsoportok elsősorban lovassági alakulatokból szerveződnek, 500-1000 ló erejéig. Lovas tüzérséget ritkán rendelnek melléjük (2-4 löveg). Az emberek – ügyesek, megbízhatóak, szívós lovakon.
A vezetőnek, bátorságán kívül, találékonysággal, kezdeményezőkészséggel, határozottsággal és erős karakterrel kell rendelkeznie.
Tevékenységi szabályokat lehetetlen adni – minden a csoport vezetőjétől függ.
A tevékenység jellemző vonásai: 1) gyorsaság és a rejtett mozgás; 2) a rajtaütések határozottsága és váratlansága; 3) a csoport nem marad sokáig egy helyben, különben hamar felfedik és bekerítik; 4) pihenéshez rejtve telepszik le és úgy szervezi az őrséget, hogy ne lehessen felfedni hollétét; 5) kudarc és üldözés esetén szétszóródva vonul vissza, majd egy meghatározott helyen ismét összegyűl. Foglyokkal, zsákmánnyal, terhekkel nem köti le magát; a tréneket felgyújtják, az eszközöket elássák. Amennyiben az lehetséges, akkor a tevékenységi körzetben a partizánok választanak maguknak egy, az ellenségtől távol eső bázist, ahová sebesültjeiket, foglyaikat és zsákmányukat elszállítják.
A siker érdekében feltétlen szükséges: 1) a lakosság együttérzése; 2) a hadszíntér nagy kiterjedése; ennek erdőségekben és hegyekben gazdag mivolta; 3) elszánt és kezdeményezőkészséggel megáldott vezetők.