Különleges rendeltetésű és státuszú orosz alakulatok az első világháborúban – 6. rész
Partizánok, avagy az elvesztegetett lehetőségek története (2).
,,KÜLÖNLEGES FONTOSSÁGÚ KÜLÖNÍTMÉNY”.
,,Sok a legény? Nem is sok – ezek Punyin-harcosok!”
(Partizán-nóta az első világháborúból.)
(Partizán-nóta az első világháborúból.)
Punyin partizánjai téli álcázó köpenyekben.
Ez volt a világháború leghíresebb partizán-alakulata, az egész partizán-mozgalom kezdete; minta-különítmény, a káderek kohója, egy igazi legenda. Miután a György-veterán Leonyid Nyikolajevics Punyin/1/ hadnagy javaslatára fel lett állítva – ez lett az egyik legfegyelmezettebb orosz alakulat, amely az utolsók között hagyta el a frontot, 1918 februárjában.
A különítményt igazi jelenségnek tekinthetjük, kohónak, amelyből nem csak a híresebb világháborús orosz partizáncsoportok parancsnokai kerültek ki, hanem a későbbi polgárháború híres és hírhedt fehérgárdistái: Roman Fjodorovics Ungern-von-Sternberg báró, Sztaniszlav Nyikogyimovics és Juzef Nyikogyimovics Bulak-Balahovics testvérek, Illarion Mihajlovics Sztavszkij, Georgij Adolfovics Dombrovszkij… Az alakulat hivatalos születésnapjának november 26-át tekinthetjük – a Szent György-rend veteránjainak napját. Punyin alakulatában minden második katona és tiszt viselte az érdemrendet.
A különítményt igazi jelenségnek tekinthetjük, kohónak, amelyből nem csak a híresebb világháborús orosz partizáncsoportok parancsnokai kerültek ki, hanem a későbbi polgárháború híres és hírhedt fehérgárdistái: Roman Fjodorovics Ungern-von-Sternberg báró, Sztaniszlav Nyikogyimovics és Juzef Nyikogyimovics Bulak-Balahovics testvérek, Illarion Mihajlovics Sztavszkij, Georgij Adolfovics Dombrovszkij… Az alakulat hivatalos születésnapjának november 26-át tekinthetjük – a Szent György-rend veteránjainak napját. Punyin alakulatában minden második katona és tiszt viselte az érdemrendet.
A ,,kis háború”, amelyből a hadseregtől kirendelt partizánok is kivették részüket, mint azt korábban írtam, még 1914-ben kezdődött. Egyes harcászati elemeit aktívan alkalmazták az 1. és 2. orosz hadsereg szétvert, bekerítésből visszatérő egységei, illetve a hadsereg felderítő alakulatai. Többek között ők biztosították az ezredek szárnyait és az alakulatok közti hézagokat, megfigyelték a csapatmozgásokat, majd zaklatták az ellenséget állandó éjszakai rajtaütéseikkel. Itt érdemes megjegyezni, hogy a későbbiek során is szinte az összes forradalmi kezdeményezésnél (gránátos és rohamosztagok, csapásmérő alakulatok és partizánok) az ,,első hegedűs” szerepét az ezred-felderítők játszották. Részben diverzáns-feladatkörnek tekinthetjük a Délnyugati-front reguláris lovasságának ténykedését 1914-ben. Így alakultak ki a ,,különleges lovassági csoportok”, amelyek 1914-1915 telén harcoltak. Ezek alkottak harcbiztosító lesállásokat, mélységi felderítéseket végeztek az ellenség szárnyain és hátországában, időközben gyors rajtaütéseket hajtottak végre. Ezek közül érdemes megemlíteni N.G.Volodcsenko vezérőrnagy csoportját, N.N.Kaznakov tábornok portyázó különítményét, illetve M.S.Tyulin tábornok ,,fél-ezredét”.
Bulak-Balahovics partizánjai, köztük több régi, Punyin-partizán.
Bár erről még bőven fogok értekezni a következő fejezet-részben, de érdemes megemlíteni, hogy az első partizánalakulatok 1915 tavaszán jelentek meg. Például, május 3-án állították fel a Mandzsúriai partizán lovas szotnyát, amelyben volt 3 tiszt és 160 közlegény és tisztes/2/. 1915 augusztusában csupán a Délnyugati-front állományában már volt 12 partizán csoport. Volt még egy, a Kaukázusi Bennszülött lovashadosztály (,,Vad hadosztály”) bázisán, amely akkor Poleszjében állomásozott, de ezt hamarosan feloszlatták, ,,mivel a legénységi állomány rosszul beszéli a helyi nyelveket”/3/.
A legfelsőbb parancsnokság akkoriban hitte, hogy ezek a diverzáns lovascsoportok a jövőben meghatározó tényezőkké válhatnak a hadműveletek tervezésénél és végrehajtásánál, képesek lesznek megcsapolni az ellenség élő erejét vagány vállalkozásaikkal – demonstrációkkal, kutatással, kommunikációs vonalak rombolásával, vasút rombolásával, rajtaütéseikkel és portyáikkal. Miután a partizánok 1915 októberében sikeres rajtaütést hajtottak végre Kuhotszkaja Voljánál a Sztavka úgy döntött, hogy eljött az ideje annak, hogy széleskörű partizánháborút kezdjenek az összes fronton. A tábori Atamán parancsnokságán kidolgozták a követelményeket, amelyek előirányozták a partizáncsoportok szervezését. Ez lett az október 30-án megjelent, későbbiek során még gyakran említett №2 parancs. A sok hiányosság és kidolgozatlanság dacára ez a dokumentum lehetőséget adott minden tisztnek, akik Gyenyisz Davidov stílusában véghezvitt hadicsínyekre vágytak, hogy megvalósítsák elképzeléseiket. Ezek között elsőnek Leonyid Punyint kell említenünk. Október közepén ő immáron hivatalos és jogi státuszt kapott saját, november óta létező csoportjára és immáron hivatalosan is alkalmazhatta a ,,Különleges fontosságú lovas különítmény” megnevezést. A csoportban már ekkor volt 11 tiszt, 17 zászlós és tisztes, 296 kozák és közlegény. A szakértői csoportot alkotta 7 robbantási szakértő, 8 telefonos, 4 távírász, 6 kovács, 3 állatorvos, 5 feldser és 3 orvos. A csapathoz beosztott lovas hegyi löveget 20 fő kezelte/4/. Az oroszokon, ukránokon, burjátokon kívül a különítményben volt még 37 lett. A partizáncsoportban 42 ember beszélt lengyelül, 9 fő beszélt litvánul és 15 fő németül/5/.
A legfelsőbb parancsnokság akkoriban hitte, hogy ezek a diverzáns lovascsoportok a jövőben meghatározó tényezőkké válhatnak a hadműveletek tervezésénél és végrehajtásánál, képesek lesznek megcsapolni az ellenség élő erejét vagány vállalkozásaikkal – demonstrációkkal, kutatással, kommunikációs vonalak rombolásával, vasút rombolásával, rajtaütéseikkel és portyáikkal. Miután a partizánok 1915 októberében sikeres rajtaütést hajtottak végre Kuhotszkaja Voljánál a Sztavka úgy döntött, hogy eljött az ideje annak, hogy széleskörű partizánháborút kezdjenek az összes fronton. A tábori Atamán parancsnokságán kidolgozták a követelményeket, amelyek előirányozták a partizáncsoportok szervezését. Ez lett az október 30-án megjelent, későbbiek során még gyakran említett №2 parancs. A sok hiányosság és kidolgozatlanság dacára ez a dokumentum lehetőséget adott minden tisztnek, akik Gyenyisz Davidov stílusában véghezvitt hadicsínyekre vágytak, hogy megvalósítsák elképzeléseiket. Ezek között elsőnek Leonyid Punyint kell említenünk. Október közepén ő immáron hivatalos és jogi státuszt kapott saját, november óta létező csoportjára és immáron hivatalosan is alkalmazhatta a ,,Különleges fontosságú lovas különítmény” megnevezést. A csoportban már ekkor volt 11 tiszt, 17 zászlós és tisztes, 296 kozák és közlegény. A szakértői csoportot alkotta 7 robbantási szakértő, 8 telefonos, 4 távírász, 6 kovács, 3 állatorvos, 5 feldser és 3 orvos. A csapathoz beosztott lovas hegyi löveget 20 fő kezelte/4/. Az oroszokon, ukránokon, burjátokon kívül a különítményben volt még 37 lett. A partizáncsoportban 42 ember beszélt lengyelül, 9 fő beszélt litvánul és 15 fő németül/5/.
A populáris és szakirodalomban nagyon sok helyen találkozhatunk különböző egzotikus ,,partizán-egyenruhák” leírásával. Néhány szerző állította, hogy nem viseltek semmifajta megkülönböztető vagy rangjelzést (beleértve a váll-lapokat); találkozunk olyan állítással is, melyek szerint a partizánok Ádám-fejeket ábrázoló felvarrókat viseltek, amelyeket állítólag a partizánoknak ajándékoztak/6/. A valóságban mindez a mese és fantázia kategóriába tartozik, ugyanis egy-két tiszti jelvény vagy különleges felvarró kivételével (p.l. Skuro csoportja), az összes partizán korábbi alakulatának váll-lapjait és jelzéseit viselte. A sapkarózsákat, jelvényeket és kokárdákat nem festették le és nem borították álcázó szövettel. Az Ádám-fej kizárólag a Punyin-csoport csapatzászlóján szerepelt. Ez egy 70X62 cm-es fekete selyemből készült lovassági lobogó volt. Az egyik oldalán szerepelt egy Ádám-fej, amit fehér olajfestékkel vittek fel, és egy felirat: ,,Lovasok, vigyétek a halált Németországnak”. A másik oldalán: nem ikonográfiai, hanem inkább barokk-stílusú, sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló, balra fordított ábra, amit szintén olajfestékkel vittek fel a selyemre. Zászlócsúccsal vagy szalagokkal a lobogó nem rendelkezett. Azt sem sikerült megállapítani, hogy ez a zászló hivatalos volt-e egyáltalán: a mai napig nem került elő semmifajta hivatalos dokumentum, ami ezt alátámasztaná vagy cáfolná. Egy, ami biztos – 1916 tavaszán ezt a fajta zászlót már használták és létezett.
Punyin atamán csoportja az Északi-front 12. hadseregéhez tartozott és egy meglehetősen szűk, előretolt sávban tevékenykedett Sztarij Kemmern (ma Kemeri, Litvánia) közelében. Mint ahogyan azt a parancsnokság feltételezte – onnan könnyebb volt behatolni az ellenség hátországába. Nincs lehetőségem teljes mértékben beszámolni a különítmény minden haditettéről, így csak a legtipikusabbnak mondhatókra korlátozom beszámolóimat.
Az alakulat zászlója.
Az 1916-os esztendő elején Punyin emberei az első vonalban dolgoztak, állandóan kutatva a német állások közti ,,réseket”, hogy ezeken át behatolhassanak az ellenség hátországába. Egyetlen vágy hajtotta őket – valami nagy, igazi haditett végrehajtása. Ennek érdekében Punyin partizánjai készek voltak dolgozni akár sártengerben, akár erős fagyokban.
Január 10-án a Sztaniszlav Balahovics és Georgij Dombrovszkij kornettek (tiszti növendékek) parancsnoksága alatt álló 2. század elindult a Kurtin-kiszögeléshez, hogy ott tanulmányozzák a német állásokat. A felderítés szempontjából az időjárási viszonyok erre alkalmatlanok voltak: köd volt és olvadás, mindent beborított a sár. A csapat négy órán át menetelt, kizárólag vízben. Csontig átfázott és átázott mindenki, de a felderítést végrehajtották. Felfedeztek egy ellenséges őrállást Dinken-Elics alatt. A németek nyilvánvalóan nem számítottak aktív tevékenységre az oroszok részéről: a felfedezett német alakulatok – a felderítők beszámolója szerint – kolbászt ettek, sört ittak, nevetgéltek, és nem vették észre a partizánokat. Punyin úgy döntött, hogy ezt a harctéri őrsöt felszámolja.
Január 12-án, reggel 6 úrakor, a Sztaniszlav Balahovics parancsnoksága alatt lévő 2. század elindult Dinken irányában. A század legfiatalabb tisztje, Lev Punyin feljegyezte naplójában: ,,A ló-vezetőket Lempezs őrsnél hagytuk és erőltetett tempóban megindultunk előre. Dombrovszkijnak magával kellett vinnie az 1. század önkénteseit és védelmet nyújtva a felderítésünk jobb szárnyának lest kellett vetniük az árkon átdobott kis hídnál (ezt a hidat direkt ebből a célból Balahovics emberei húzták fel, korábban). Mivel az egész környéket nagyon jól ismertük különösebb éberség nélkül mozogtunk és hamarosan kiértünk az áhított erdei csapásig. A biztosító járór futva érkezett és jelentette, hogy látott egy németet a csapás végén. Megálltunk. Óvatosan kikúsztunk a csapásra és valóban, 300-400 méterre tőlünk békésen sétálgatott egy német őr…”/7/
Két partizán pártia (alegység) Balahovics parancsnoksága alatt, óvatosan megkerülte az őrszemet. Az egyik csoport váratlanul kiért egy kivágott erdőrészre amit elárasztott a felduzzadt mocsár vize és vékony jég borította. Valaki beszakad, zajongás támadt. Viszont a németek továbbra is békésen üldögéltek a tábortüzeknél. Lev Punyin folytatta: ,,A lovasszázad parancsnoka elküldte a 2. és 3. szakaszt, hogy kerüljék meg a posztot jobbról, én pedig, a kornettel együtt, megindultam, hogy megkerüljem a posztot balról. Alig mélyedtünk el az erdőben – lövéseket halottunk tőlünk jobbra. Azt gondoltuk, hogy valószínűleg Dombrobszkij tűzpárbajt vívott a németekkel, így visszavonultunk a csapáshoz. Itt világossá vált, hogy jóval messzebb lőttek, mint sem ahol Dombrovszkij éppen tartózkodott. Valószínűleg a németek a mi gyalogsági, ide-oda lófráló felderítőinkre lőttek. Egyszer csak azt látjuk, hogy a mi 2. és 3. szakaszunk a német őrszemtől alig 100 méternyire vágnak át a csapáson, összeverődve, recsegve-ropogva. Úgy tűnt, hogy az őrszemnek észre kellett vennie őket, de azt annyira lefoglalta az ide-oda járkálás, hogy semmit sem vett észre.
Január 12-án, reggel 6 úrakor, a Sztaniszlav Balahovics parancsnoksága alatt lévő 2. század elindult Dinken irányában. A század legfiatalabb tisztje, Lev Punyin feljegyezte naplójában: ,,A ló-vezetőket Lempezs őrsnél hagytuk és erőltetett tempóban megindultunk előre. Dombrovszkijnak magával kellett vinnie az 1. század önkénteseit és védelmet nyújtva a felderítésünk jobb szárnyának lest kellett vetniük az árkon átdobott kis hídnál (ezt a hidat direkt ebből a célból Balahovics emberei húzták fel, korábban). Mivel az egész környéket nagyon jól ismertük különösebb éberség nélkül mozogtunk és hamarosan kiértünk az áhított erdei csapásig. A biztosító járór futva érkezett és jelentette, hogy látott egy németet a csapás végén. Megálltunk. Óvatosan kikúsztunk a csapásra és valóban, 300-400 méterre tőlünk békésen sétálgatott egy német őr…”/7/
Két partizán pártia (alegység) Balahovics parancsnoksága alatt, óvatosan megkerülte az őrszemet. Az egyik csoport váratlanul kiért egy kivágott erdőrészre amit elárasztott a felduzzadt mocsár vize és vékony jég borította. Valaki beszakad, zajongás támadt. Viszont a németek továbbra is békésen üldögéltek a tábortüzeknél. Lev Punyin folytatta: ,,A lovasszázad parancsnoka elküldte a 2. és 3. szakaszt, hogy kerüljék meg a posztot jobbról, én pedig, a kornettel együtt, megindultam, hogy megkerüljem a posztot balról. Alig mélyedtünk el az erdőben – lövéseket halottunk tőlünk jobbra. Azt gondoltuk, hogy valószínűleg Dombrobszkij tűzpárbajt vívott a németekkel, így visszavonultunk a csapáshoz. Itt világossá vált, hogy jóval messzebb lőttek, mint sem ahol Dombrovszkij éppen tartózkodott. Valószínűleg a németek a mi gyalogsági, ide-oda lófráló felderítőinkre lőttek. Egyszer csak azt látjuk, hogy a mi 2. és 3. szakaszunk a német őrszemtől alig 100 méternyire vágnak át a csapáson, összeverődve, recsegve-ropogva. Úgy tűnt, hogy az őrszemnek észre kellett vennie őket, de azt annyira lefoglalta az ide-oda járkálás, hogy semmit sem vett észre.
Lev Punyin, a géppuskás részleg főnöke a géppuskás kordénál. Balra Nosz kozák. A géppuskánál Lipovka tisztes.
Hirtelen sortüzet, majd utána sűrű lövöldözést hallottunk. Látjuk, a németek elmenekülnek a posztjukról, a mieink követik őket. Az egyik eldobott kézigránát saját két katonánkat sebesítette meg – Markin kozákot és Rjabinyicsev huszárt, de mindkettő folytatta a harcot. Én tíz önkéntessel előretörtem és felfutottam egy dombra, ahol a német őrs kapott helyet. Átadtak nekem egy német sisakot. ,,Hol vannak a németek?” – kérdem, mivel azt hittem, hogy foglyot fogtunk. ,,Elfutottak”, – volt a válasz. Kiderült, hogy valóban, három német sikeresen elfutott, egy pedig 100-150 lépésnyire a poszttól elesett, de azt én nem láttam. Fentről nagyszerű látványban volt részem. Láttam, amint a közeli lövészárokból futottak a németek, magukkal cipelve egy géppuskát, jobbra, a távolban lovasok vágtattak. Lassan felzárkózott a lovasszázad többi embere.
Ekkorára a kép megváltozott. Előttünk kezdtek felzárkózni a német tartalékok, jobbról szintén németek kezdtek átkarolásba. Látom, az épület romjai között valamiféle ágyúk állnak: úgy látszik véletlenül felfedeztünk egy német tüzérségi üteget. Ajánlatot tettem, hogy v együk tűz alá a közeledő német csapatláncokat és megfigyelőnek kirendeltem Klepnyovot és Szuhanovot. Közben a lovasszázad visszavonult az erdei csapáshoz. Jerofejev kozák átadott nekem egy német váll-lapot, amit ő levágott egy általa pikával leszúrt németről. A váll-lapon ,,28” szám volt (a Landwehr 28. ezrede). Amikor megközelítettük a csapást, a németek már újra birtokba vették az őrsöt. Úgy döntöttünk, hogy tűz alá vesszük őket…”/8/
Leonyid Punyin
Mindeközben a lovasszázad parancsnoka, Sztaniszlav Balahovics megszervezte a védelmet az egyik, poszttól 350 lépésnyire lévő dombon. Lev Punyin írta: ,,A lovasszázad parancsnoka megparancsolta a 2. szakasz géppuskásának, Tiscsenko huszárnak, hogy a raj-géppuskáját állítsa a csapásra, az árok szélére, miközben a legjobb lövészeknek az erdei csapás mentén kellett elhelyezkedniük. Láttuk, ahogy az egyik (valószínűleg tiszt) rohangált és rendelkezett. Én a sortüzünkre vártam. Hírtelen puskaropogás kezdődött a németek felől. A mellettem fekvő Tiscsenko géppuskás átfordult és elvágódott. Fél-térdre álltam. Körülöttem fütyültek a golyók. Odamásztam a géppuskáshoz és csak ekkor láttam, hogy annak fennakadt a szeme és a szájából véres hab folyt. A német sortűzre válaszul mi is elkezdtünk lőni. Láttuk, hogyan kezdenek elesni a németeknél az emberek. Azt gondoltam, hogy a németek mingyárt kitörnek a bokrokból és kézitusa veszi kezdetét. Kivettem a revolveremet. Balahovics kornet kiadta a visszavonulási parancsot. Az emberek gyorsan felugrottak és elkezdtek hátrébb futni, hátrahagyva a halottat és a géppuskát. Rávettem egyeseket, hogy térjenek vissza és hozzák el a huszár testét. A géppuskát szintén visszahozták.
Én és az embereim kissé lemaradtunk a lovasszázad elejétől, így reám hárult a felelősség a partizánok további sorsát illetően. Az úton veszélyes volt visszavonulni, így úgy döntöttem, hogy a mocsáron át fogunk átvágni. Ott értük be társainkat.
Az atamán elégedett volt a harcfelderítés eredményeivel. Engem előterjesztettek egy ,,kljukvára”/9/. Balahovics kornet megkapta az Anna 3. osztályát”./10/
A vállalkozás más résztvevőit is kitüntették. Markin írnok és Daragan tisztes megkapták a Szent György-érdemrend 3. osztályát, Jerofejev kozák – a 4. osztályt. Rjabinyicsev altiszt és Szuhanov közlegény – Szent György érdemérem 2. és 4. fokozatát.
Érdemes megemlíteni, hogy a partizán csoport vállalkozásaiban állandóan szerepelt Roman Ungern szotnyik neve. Nem kezdett ki vele sem golyó, sem szurony. Velejéig katona – csak a harcnak élt, személyesen vezette a veszélyes felderítéseket és egyike volt a partizánok legbátrabb, legeszesebb és legmegfoghatatlanabb tisztjeinek. Szerepeljen egy példa. Február 16-án ő és Kozubovszkij zászlós, 11 kozák élén elindult a Penau és Oding kiszögelésekhez, felderítésre. Itt, a felderítés megbízhatatlan és kusza adatai szerint, vagy az 57., vagy a 29-ik Landwehr ezredek egységei állomásoztak. A partizánoknak meg kellett állapítaniuk, hogy mi is a dolgok valódi állása.
Az atamán elégedett volt a harcfelderítés eredményeivel. Engem előterjesztettek egy ,,kljukvára”/9/. Balahovics kornet megkapta az Anna 3. osztályát”./10/
A vállalkozás más résztvevőit is kitüntették. Markin írnok és Daragan tisztes megkapták a Szent György-érdemrend 3. osztályát, Jerofejev kozák – a 4. osztályt. Rjabinyicsev altiszt és Szuhanov közlegény – Szent György érdemérem 2. és 4. fokozatát.
Érdemes megemlíteni, hogy a partizán csoport vállalkozásaiban állandóan szerepelt Roman Ungern szotnyik neve. Nem kezdett ki vele sem golyó, sem szurony. Velejéig katona – csak a harcnak élt, személyesen vezette a veszélyes felderítéseket és egyike volt a partizánok legbátrabb, legeszesebb és legmegfoghatatlanabb tisztjeinek. Szerepeljen egy példa. Február 16-án ő és Kozubovszkij zászlós, 11 kozák élén elindult a Penau és Oding kiszögelésekhez, felderítésre. Itt, a felderítés megbízhatatlan és kusza adatai szerint, vagy az 57., vagy a 29-ik Landwehr ezredek egységei állomásoztak. A partizánoknak meg kellett állapítaniuk, hogy mi is a dolgok valódi állása.
Georgij Dombrovszkij
1916 augusztusának végén – szeptemberének elején a partizáncsoport felderítéseket végzett Csaukcem és Anticiem településeknél. Az egyik során tragédia történt. Szeptember 1, reggel 7 óra volt. Csaukcem falut és környékét sűrű köd borította, ami kedvezett a partizánoknak. Az 1. lovasszázad három csoportra oszlott, mindegyikben 10-12 fővel. Az egyiket Leonyid Punyin atamán vezette személyesen. Gyalogszerrel áthaladtak Csaukcem mellett és elindultak az Anticiem melletti erdei kiszögeléshez. Az út erdőn át vezetett. A felderítők adatai szerint itt gyakran megfordultak a német alakulatok. Az erdőben csendben haladtak, madárfüttyel tartották a kapcsolatot a többi csoporttal. Az atamán csoportja hírtelen lesállásba botlott. Előttük, oldalt, minden irányból németek rohamoztak. Ordítozás, závárzat csattogás. A partizánok visszafordultak. Még egy perc, és a csoportnak vége. Punyin kardot rántott és rohamra vitte embereit. A partizánok követték. Az atamánt eltalálta egy német lövedék. Pillanatnyi zavar támadt. A németek ismét rohamot indítottak a partizánok ellen. A helyzet kritikussá vált. Ekkor Mityuhin tüzet nyitott raj-géppuskájából. Közben beérkezett Kozubovszkij csoportja. A németek szétfutottak, magukra hagyva sebesült és halott társaikat. A partizánok felkapták a sebesült atamánt, gyorsan bekötözték a sebét és elvitték Anticiem faluba. A sebesült Punyin közben rendelkezett, hogy a foglyokat azonnal szállítsák a parancsnokságra és gondoskodjanak a sebesültek ellátásáról. Ezután elájult. A tábori orvos már nem tudott segíteni. Leonyid Nyikolajevics Punyin a nagy vér-vesztességtől szeptember 1, k.b. déli 13.00-kor halt meg. Ugyan ezen a napon, este 18 órakor a testét elszállították Majorenhoffba, majd onnan, szeptember 3-án – Rigába. A katedrálisban búcsúztak tőle katonái és a parancsnokság törzskara. Ezután a koporsót Petrográdba (Szentpétervárra) szállították, ahol igen nagy temetést szerveztek a rokonok. Az atamánt Pavlovszkban temették el. 1917 márciusában a hadügyminiszter, Gucskov, Punyin atamán nevét adományozta alakulatának, hogy ezáltal megőrizze a hős partizán emlékét.
1916 decemberében Punyin partizánjai részt vettek a Karácsonyi harcokban, 1917 nyarán – a Rigai hadműveletben. Egész idő alatt a különítmény a 12. hadsereg egyik legütőképesebb, legeredményesebb és legfegyelmezettebb alakulata maradt. Viszont 1917 szeptemberében ez a légkör megváltozott, elsősorban Sztanyiszlav Bulak-Balahovics hadnagy intrikái miatt, aki a legénységi állományt a tisztek ellen hangolta. A katonák többé nem voltak hajlandóak alávetni magukat a tisztek parancsának. Megértve, hogy immáron nincs más út a csoportot elhagyta a tisztek többsége és a legénységi állomány kisebb hányada. Az új parancsnoknak Sztavszkij századost választották, viszont a valódi hatalom továbbra is Balahovics kezében összpontosult. A partizáncsoport 1918 februárjáig maradt a fronton, majd ezt követően fel lett oszlatva, hivatalosan.
Punyin atamán csoportja nem csak az Első világháború érdekes jelensége, hanem az orosz polgárháborúé is, egyben. Igazi iskolája volt a Fehér-mozgalom későbbi nagy partizánjai és parancsnokai számára. Az itt összegyűjtött tapasztalatokat később széles körben alkalmazták saját alakulataik élén.
Ungern báró és Bulak-Balahovics további sorsa ismert és még említeni fogom őket a továbbiak során. Georgij Dombrovszkij később híres lengyel ,,zagonchik”-partizán volt, ,,Lupaszka” fedőnév alatt. Lovas diverzáns egység parancsnoka volt a lengyel hadseregben és a Vörös Hadsereg ellen harcolt 1919-1920-ban, majd 1939-ben próbált partizáncsoportot szervezni az Augustow-erdőségekben. Varsó kapitulációját követően 1939 szeptemberében embereivel Litvániába vonult, ahol folytatta a partizánharcot. Viszont 1940 tavaszán, miután Litvániába is érvényre jutott a szovjethatalom Dombrovszkijt és partizánjait elfogta az NKVD egyik különleges osztaga. A minszki börtönben lefolytatott kihallgatások és per után kivégezték.
Az orosz polgárháború kezdetével Sztavszkij vezérkari százados a ,,fehérek” oldalára állt és belépett a Pszkovi önkéntes hadtestbe. Ő lett a Különleges csoport főnöke, amit a vezérkar konvojából szerveztek a Pszkov elleni offenzíva során. Ennek élén harcolt a Vörös Hadsereg egységeivel Jamburgnál és végül bevette a várost. Júniusban Illarion Mihajlovics Sztavszkij a Talabszkij ezred 3. zászlóaljának lett a parancsnoka. 1920-ban a bolsevikok ellen harcolt Lettországban, az Északnyugati-hadsereg különleges partizáncsoportjának élén/11/, ezt követőem Franciaországba emigrált.
Nyikolaj Zujev, Punyin csoportjának tüzérszekciójának parancsnoka sajátos ,,orosz James Bond” lett. Igazi Isten-adta tehetség volt a felderítés és diverziók terén. Együttműködve a Fehér-emigráció katonai vezetésével (Orosz Összfegyvernemi szövetség) az 1920-1930-as években négyszer hajtott végre felderítő-diverzáns hadműveletet Szovjet Oroszország területén. Egyes adatok szerint Zujev képes volt elhelyezkedni a Leningrádi katonai körzet parancsnokságán, ahonnan rendkívül értékes információkat továbbított a Fehér-emigráció részére…
Ki tudja, miképpen alakult volna a polgárháború későbbi hőseinek és démonainak sorsa, ha előtte nem szolgáltak volna Punyin atamán Különleges fontosságú csoportjában, ami gyakorlatilag a legérdekesebb ,,átmeneti” partizánalakulat volt, ami az alulról érkező kezdeményezésekből szerveződő és a hadsereg által hivatalosan szervezett partizán pártiák válaszvonalán helyezkedett el.
Viszont érdemes áttérni végre a hadsereg által szervezett alakulatokhoz…
1916 decemberében Punyin partizánjai részt vettek a Karácsonyi harcokban, 1917 nyarán – a Rigai hadműveletben. Egész idő alatt a különítmény a 12. hadsereg egyik legütőképesebb, legeredményesebb és legfegyelmezettebb alakulata maradt. Viszont 1917 szeptemberében ez a légkör megváltozott, elsősorban Sztanyiszlav Bulak-Balahovics hadnagy intrikái miatt, aki a legénységi állományt a tisztek ellen hangolta. A katonák többé nem voltak hajlandóak alávetni magukat a tisztek parancsának. Megértve, hogy immáron nincs más út a csoportot elhagyta a tisztek többsége és a legénységi állomány kisebb hányada. Az új parancsnoknak Sztavszkij századost választották, viszont a valódi hatalom továbbra is Balahovics kezében összpontosult. A partizáncsoport 1918 februárjáig maradt a fronton, majd ezt követően fel lett oszlatva, hivatalosan.
Punyin atamán csoportja nem csak az Első világháború érdekes jelensége, hanem az orosz polgárháborúé is, egyben. Igazi iskolája volt a Fehér-mozgalom későbbi nagy partizánjai és parancsnokai számára. Az itt összegyűjtött tapasztalatokat később széles körben alkalmazták saját alakulataik élén.
Ungern báró és Bulak-Balahovics további sorsa ismert és még említeni fogom őket a továbbiak során. Georgij Dombrovszkij később híres lengyel ,,zagonchik”-partizán volt, ,,Lupaszka” fedőnév alatt. Lovas diverzáns egység parancsnoka volt a lengyel hadseregben és a Vörös Hadsereg ellen harcolt 1919-1920-ban, majd 1939-ben próbált partizáncsoportot szervezni az Augustow-erdőségekben. Varsó kapitulációját követően 1939 szeptemberében embereivel Litvániába vonult, ahol folytatta a partizánharcot. Viszont 1940 tavaszán, miután Litvániába is érvényre jutott a szovjethatalom Dombrovszkijt és partizánjait elfogta az NKVD egyik különleges osztaga. A minszki börtönben lefolytatott kihallgatások és per után kivégezték.
Az orosz polgárháború kezdetével Sztavszkij vezérkari százados a ,,fehérek” oldalára állt és belépett a Pszkovi önkéntes hadtestbe. Ő lett a Különleges csoport főnöke, amit a vezérkar konvojából szerveztek a Pszkov elleni offenzíva során. Ennek élén harcolt a Vörös Hadsereg egységeivel Jamburgnál és végül bevette a várost. Júniusban Illarion Mihajlovics Sztavszkij a Talabszkij ezred 3. zászlóaljának lett a parancsnoka. 1920-ban a bolsevikok ellen harcolt Lettországban, az Északnyugati-hadsereg különleges partizáncsoportjának élén/11/, ezt követőem Franciaországba emigrált.
Nyikolaj Zujev, Punyin csoportjának tüzérszekciójának parancsnoka sajátos ,,orosz James Bond” lett. Igazi Isten-adta tehetség volt a felderítés és diverziók terén. Együttműködve a Fehér-emigráció katonai vezetésével (Orosz Összfegyvernemi szövetség) az 1920-1930-as években négyszer hajtott végre felderítő-diverzáns hadműveletet Szovjet Oroszország területén. Egyes adatok szerint Zujev képes volt elhelyezkedni a Leningrádi katonai körzet parancsnokságán, ahonnan rendkívül értékes információkat továbbított a Fehér-emigráció részére…
Ki tudja, miképpen alakult volna a polgárháború későbbi hőseinek és démonainak sorsa, ha előtte nem szolgáltak volna Punyin atamán Különleges fontosságú csoportjában, ami gyakorlatilag a legérdekesebb ,,átmeneti” partizánalakulat volt, ami az alulról érkező kezdeményezésekből szerveződő és a hadsereg által hivatalosan szervezett partizán pártiák válaszvonalán helyezkedett el.
Viszont érdemes áttérni végre a hadsereg által szervezett alakulatokhoz…
Lábjegyzetek:
/1/ Punyin, Leonyid Nyikolajevics (1892-1916) – hadnagy (1915.08.06), az Északi-front Különleges fontosságú különítményének atamánja (1917-től az egység viselte a ,,Punyin atamán nevét viselő” címet). A 2. kadétintézetet végezte (Szentpétervár), Pavlovszki katonai főiskolát (Szentpétervár). 1912 végén átvezényelve a 8. Finnljandszki lövészezredbe. A gyalogsági felderítők csoportjának volt a főnöke, illetve az ezredparancsnok szárnysegédi funkcióit is betöltötte, 1915 márciusáig (hivatalosan) – az ezred 10. századának parancsnoka. Részt vett a Kelet-Poroszországban és Erdős Kárpátokban dúló harcokban. 1915 novemberében végleg a lovascsoport parancsnoka. Kitüntetései: Szent-György-érdemrend 4. osztálya, Szent-György díszfegyver ,,Bátorságért” felirattal, Szent Vlagyimir érdemrend 4-osztálya kardokkal és szalaggal, Szent Anna érdemrend 4. osztálya ,,Bátorságért” felirattal, Szent Sztanyiszlav érdemrend 2. osztálya kardokkal, Szent Sztanyiszlav érdemrend 3. osztálya kardokkal és szalaggal. Lásd bővebben: Хорошилова О. Войсковые партизаны Великой войны. СПб. 2002; Она же.: Леонид Николаевич Пунин// Финкельштейн К. И. Императорская Николаевская Царскосельская гимназия. Ученики. СПб. 2009. С. 218-222.
/2/ ,,Сборник временных штатов управлений, учреждений, заведений и частей войск, сформированных на время войны, и изменений и дополнений к постоянным штатам, имеющих значение на тот же период.” Ч. 1. Пг. 1916. С. 732.
/3/ ,,Телефонограмма начальника штаба Юго-Западного фронта генералу Алексееву за № 1768 от 28 августа 1915 года (копия для поручика Пунина).”
/4/ ,,Рапорт поручика Пунина генералу-квартирмейстеру штаба Главнокомандующего армиями Северного фронта от 6 декабря 1915 года за № 343.”
/5/ U. o.
/6/ Анненков Б. В. Исповедь//Военно-исторический журнал. 1991. № 3. С. 69; Иванов Д. Рождённый на заре свободы – за неё и умрёт… Части смерти в Русской Армии. 1917//Военный сборник. Альманах российской военной истории. М. 2004. С. 113-126.
/7/ Из записок корнета Льва Пунина о боевой работе отряда. 1916 год.” (kézirat).
/8/ U. o.
/9/ Kljukva – mocsári áfonya. A Szent Anna érdemrend gúnyneve. Lev Punyin a harcért megkapta a Szent Anna árdemrend 4. osztályát ,,Bátorságért” felirattal.
/10/ ,,Из записок корнета Льва Пунина о боевой работе отряда. 1916 год.” (kézirat)
/11/ Куприн А. И. Полковник И. М. Ставский//Возрождение (Париж). 1927. № 837. 17 сентября.
/2/ ,,Сборник временных штатов управлений, учреждений, заведений и частей войск, сформированных на время войны, и изменений и дополнений к постоянным штатам, имеющих значение на тот же период.” Ч. 1. Пг. 1916. С. 732.
/3/ ,,Телефонограмма начальника штаба Юго-Западного фронта генералу Алексееву за № 1768 от 28 августа 1915 года (копия для поручика Пунина).”
/4/ ,,Рапорт поручика Пунина генералу-квартирмейстеру штаба Главнокомандующего армиями Северного фронта от 6 декабря 1915 года за № 343.”
/5/ U. o.
/6/ Анненков Б. В. Исповедь//Военно-исторический журнал. 1991. № 3. С. 69; Иванов Д. Рождённый на заре свободы – за неё и умрёт… Части смерти в Русской Армии. 1917//Военный сборник. Альманах российской военной истории. М. 2004. С. 113-126.
/7/ Из записок корнета Льва Пунина о боевой работе отряда. 1916 год.” (kézirat).
/8/ U. o.
/9/ Kljukva – mocsári áfonya. A Szent Anna érdemrend gúnyneve. Lev Punyin a harcért megkapta a Szent Anna árdemrend 4. osztályát ,,Bátorságért” felirattal.
/10/ ,,Из записок корнета Льва Пунина о боевой работе отряда. 1916 год.” (kézirat)
/11/ Куприн А. И. Полковник И. М. Ставский//Возрождение (Париж). 1927. № 837. 17 сентября.
Egyéb, a fejezet megírásához felhasznált irodalom:
1. Буняковский В. ,,Из опыта текущей войны.” Комиссионер Военно-учебных заведений, Изд. Тов. Березовского, Петроград,1916.
2. Квачков В.В. ,,Спецназ России.” Военная литература, 2004.
3. Вершигора П.П. ,,Военное творчество народных масс.” Исторический очерк. Москва, Военное изд-во Министерства обороны СССР. 1961.
4. Булак-Балахович С.Н. ,,Генерал Булак-Балахович о своем деле: как было на самом деле?” Архив гражданской войны. Вып.1. Берлин, 1923.
5. Piotr Wrangel, Mémoires du général Wrangel, Éditions Jules Tallandier, Paris, 1930.
6. Шапошников Б.М. ,,Конница. Кавалерийские очерки.” Москва, 1923.
7. Симонова Т. ,,Я зеленый генерал.” Родина. 1997. № 11.
1. Буняковский В. ,,Из опыта текущей войны.” Комиссионер Военно-учебных заведений, Изд. Тов. Березовского, Петроград,1916.
2. Квачков В.В. ,,Спецназ России.” Военная литература, 2004.
3. Вершигора П.П. ,,Военное творчество народных масс.” Исторический очерк. Москва, Военное изд-во Министерства обороны СССР. 1961.
4. Булак-Балахович С.Н. ,,Генерал Булак-Балахович о своем деле: как было на самом деле?” Архив гражданской войны. Вып.1. Берлин, 1923.
5. Piotr Wrangel, Mémoires du général Wrangel, Éditions Jules Tallandier, Paris, 1930.
6. Шапошников Б.М. ,,Конница. Кавалерийские очерки.” Москва, 1923.
7. Симонова Т. ,,Я зеленый генерал.” Родина. 1997. № 11.