Sorsuk különböző. Ám napjaink Luganszk-vidékének védői közül mindegyik élete mozgalmas volt. Szinte úgy hasonlítottak egymáshoz, mint két csepp víz.
Jevgenyij Makarov-Ohtyin a Luganszki Népköztársaság igazi nemzeti hőse lett. Aki hőstettet hajtott végre 2014-ben, a Donbasszban folyó legelkeseredettebb harcok idején.
Egyenlőtlen harca során légnyomást kapott, és a vadállati kegyetlenkedéseiről hírhedt „Ajdar” zászlóalj (1) emberi mivoltukból kivetkőzött martalócainak a kezére került. Később, amikor a luganszki népfelkelők támadásba lendültek, sikerült megszöknie és az „Ajdar” karmai közül kimentve még tíz másik földinket és katonát, vitte őket is magával.
Jevgenyij onnan kapta fedőnevét, hogy – etnikai hovatartozását tekintve – ő Szahalin szigetéről, Makarovo faluból származik. A népfelkelők közé úgy került, ahogy más is: véletlenül, szívének parancsára hallgatva. Makarov-Ohtyin egész egyszerűen nem tudta ugyanis elnézni, hogy kívülről kövesse a kijevi vezetés bűntetteit. És így a kezdetektől fogva beállt a népfelkelők közé.
Augusztus 13-án, fogságba esésének napján Jevgenyij alegysége olyan értesüléshez jutott, hogy valahol Luganszk környékén lelőttek egy ukrán repülőgépet. Csoportját elküldték, hogy kutassák fel a gép roncsait és a legénységet.
Akkor azonban még senki sem sejtette, hogy Novoszvetlovkába már bevonult az „Ajdar” egysége. A falu elfoglalása az „Ajdar” brigád által a Donbasszba 2014 nyarán történt ukrán betörés egyik legsötétebb epizódja. Gyászos emléket őriznek ezekből az időkből a ledöntött szovjet emlékművek, illetve a helyi templomnak a lövedékek által lerombolt kupolája. A helyi lakosság még ma is beleremeg az átélt rémálom emlékeibe. Persze közülük csak azok, akiknek sikerült túlélniük az ukrán megszállást. (2)
– Ahogy haladtunk előre a repülőgép lezuhanásának a helyszíne felé, csapdába ütköztünk. Először azt hittük, hogy ez valamilyen különleges egység, és nem az „Ajdar” brigád harcosai. Ezért úgy döntöttünk, hogy fölvesszük velük a harcot. Egyszerűen nem mértük fel az erőinket, a lehetőségeinket – tart egy rövid szünetet visszaemlékezéseiben Jevgenyij.
Válaszul a banditák „Szahalin” csoportjára golyózáport zúdítottak. Gránátok is előkerültek.
Így kaptam a légnyomást is. Akkor tértem magamhoz, amikor az „Ajdar” fejvadászai, a fejemnél fogva a kezükben vittek engem. A fülemből erősen folyt a vér. Engem, és a többi foglyot kihúztak az útra, drótokkal, szíjakkal megkötöztek minket és bedobtak egy üzlethelyiségbe. Ott nekünk estek: ütöttek-vertek Volt, akinek levágták a fülét – „Szahalin” borzadállyal a szemében emlékszik vissza. Gyötörtek minket, ahogy csak tudtak. Azt csináltak velünk, amit akartak.
Megtudva, hogy Jevgenyij és még néhányan Oroszországból valók, az „Ajdar” pribékjei úgy döntöttek, hogy agyonlövik a foglyokat. E célból – nyilván a nagyobb hatás kedvéért – mindenkit, akit oroszoknak néztek, odahajtottak a Lenin-szoborhoz.
– Öten voltunk. Felsorakoztattak minket az emlékműnél. Először egyikünket főbe lőtték, aztán a másodikat, majd a harmadikat – „Szahalin” itt megint tartott egy kis szünetet, majd folytatta. – Megölték a negyediket is. Nekem viszont egyszerűen szerencsém volt.
Odaérkezett egy páncélos csapatszállító. Az ukrán hadsereg katonái másztak elő belőle, akik azt mondták. „Jól van, már eleget élvezkedtetek. A műsornak vége. Hagyjatok meg élve legalább egyet.” Így maradhattam életben.
Amikor Jevgenyijt elvitték az emlékműtől, tanúja volt annak, hogy az „Ajdar” brigantijai élve levágták az egyik elfogott mesterlövész kezét.
– Utána belelőttek. A fejére céloztak – de elhibázták, a golyó az állkapcsát találta el. Így is földelték el a srácot – meséli Jevgenyij Makarov-Ohtyin. – Az egyiket, akit ezt megelőzőleg lőttek agyon, letakarták egy orosz zászlóval, és rávizeltek: a zászlóra is és a holttestre is.
Ennek kapcsán Jevgenyij megerősíti: sokan azok közül, akik az „Ajdar” soraiban harcoltak, külföldiek. Elmondta: a zászlóalj egyik azeri kinézetű banditája állandóan azzal hencegett, hogy ő az „Ajdar” tagja, és folyton-folyvást mutogatta a karjelzését.
– Arra készült, hogy kihallgatja a többieket. Kettőt közülünk kivittek – de én csak a lövéseket hallottam. Aztán tüzérségi tűz támadt: Novoszvetlovkát lőtték, „Grádokkal” – mondja Szahalin.
Ekkor az összes foglyot kiterelték és beültették a páncélosba. Eközben Jevgenyij rengeteg holttestet látott az üzlet körül.
Ezt megelőzően letérdeltettek minket, és össze-vissza vertek. Utána beültettek a páncélosba, és a repülőtéren (3) keresztül Lutuginóba (4) vittek – meséli Makarov-Ohtyin. A repülőtéren rövid időre megálltunk, ahol az egyik foglyot a fához kötözték, egy másikat rögtön megöltek. Engem a kerékhez kötöztek és azt mondták: „Most megfordulok. Ha nem sikerül megfordulnom, eltaposlak.” De nem taposott el, úgy látszik, jó gépkocsivezető volt – próbál tréfálni „Szahalin”.
A foglyok két éjszakát töltöttek a repülőtéren, amely idő alatt folyton-folyvást ütötték-verték őket.
– A pilótafülkébe ültettek minket, a szemünkre ragasztószalagot tapasztottak. Este alaposan elvertek. A harmadik nap tértem magamhoz, valamilyen pincében.
A pincében „Szahalin” állandóan nők kiáltozását hallotta. A szomszéd helyiségben az egyik lányt borzalmas módon, és többször is megerőszakolták. Másnap azután megölték.
– Nekünk kellett kihúznunk a nylonzsákba csavart testét az utcára – mondta.
A hadsereg egyik sorkatonája humánusan bánt a foglyokkal. Magának Jevgenyijnek hozott néha enni – noha hivatalosan öt napig nem ehettek, és három napig még vizet sem adtak nekik.
– 15 napon keresztül kínoztak – összegzi Jevgenyij Makarov-Ohtyin
Aztán a népfelkelők támadásba lendültek az ukrán hadsereg és a különítményes zászlóaljak ellen. Ekkor „Szahalint” és még hat foglyot, az ukrán hadsereg ellenőrző-áteresztő pontján, odaláncolták a lőrésekre. Arra számítva, hogy a repeszszilánkok majd végeznek velük.
– Egyikünknek csakugyan az ülepébe került egy szilánk. Ezután eloldoztak minket. Engem feldobtak egy ukrán katonák holttesteivel teli teherautóra. Két napot töltöttem a teherautón. Aztán ágyúzás kezdődött és a teherautó mellett vagy egy akna, vagy egy „Grád” csapódott be. A robbanás erejétől egy csomó hulla borult rám. Lehet, hogy ez mentett meg – folytatja emlékeit „Szahalin”.
Ez után az incidens után Jevgenyij Makarov-Ohtyint Pobeda településre vitték át. Ott kezdődött a legszörnyűbb. „Szahalint” ott olyan válogatott kínzásoknak vetették alá, amihez foghatót legföljebb a nácik vittek véghez: körmei alá tűket szúrtak. Aztán befutottak az SZBU munkatársai is, akik különös élvezettel kínozták. Később a foglyokat kiterelték agyonlőni.
– Előbb lelőtték egyikünket. Engem megkérdeztek, hogy mit akarok a halálom előtt. Elém tettek egy pisztolyt. Úgy látszik, ez valamifajta játék volt. Mindent egybevetve, a csodával határos módon életben maradtam – jegyezte meg Jevgenyij.
2014. szeptember 3-án a luganszki népfelkelők ostrom alá vették Pobeda települést. Az erős ágyútűz közepette először az SZBU munkatársai pucoltak el a faluból, magukra hagyva az ukrán hadsereg katonáit.
– Akkor minket kiszedtek a gödörből. Már akkor is tucatnyi elpusztított haditechnikai eszközt, rengeteg sebesültet láttunk. A géppisztolyok ott hevertek minden utcasarkon. Futásnak eredtünk. Néhány katona velünk együtt kezdett futni. Ők azt hitték, hogy már minden fogoly meghalt – meséli „Szahalin”. – A katonák velünk együtt futottak, ki miben volt: alsónadrágokban, jéger-alsókban.
Jevgenyij, vagy egy tucatnyi fogollyal együtt – kihasználva a kavarodást, a zűrzavart – az erdő széle felé vette az irányt.
– Hogy ne találjanak ránk, a napraforgóföldek felé vettük az irányt. Ők azonban észrevették a szökésünket, és hogy megtaláljanak minket, elkezdték felgyújtani az ültetvényt. Napokig bekkeltünk a napraforgó veteményesben. Amikor megértettük, hogy már senki sem fog ránk találni, Novij Ajdar, a csapategységeink felé vettük az utunkat.
– Egy hétig bolyongtunk az ismeretlen helyen, és eljutottunk Trjohizbenkáig. Ott éjszaka, a sötétség leple alatt átúsztuk a Donyec folyót. Így jutottunk el a kozákokig, akik már vártak minket. Nyolc nap alatt azért csak sikerült elvergődnünk a mieinkhez.
Miután átesett az orvosi vizsgálaton, és helyrejött, „Szahalin” nem hagyta ott a szolgálatot. Visszatért a Luganszki Népköztársaság Népi Milíciájának (hadseregének) a soraiba. Részt vett a Csernuhinó-Debalcevói hadműveletben (5). Jelenleg a luganszki Népi Milícia Vorosilov marsallról (6) elnevezett, gépesített lövészbrigádja harmadik lövészzászlóaljának századparancsnoki címéig vitte. (A brigád másodszor is elnyerte a Katonai Helytállás Gárdaérdemrend II. fokozatát.)
Artyom Porvin
MEGJEGYZÉSEK:
(1) A junta valamennyi terrorbrigádja közül talán az „Ajdar” a legkegyetlenebb.
https://static.kepfeltolto.com/orig/201
Kegyetlenkedéseiből – fosztogatásaiból, emberrablásaikból – még a hatalom urainak, és nyugati pártfogóiknak is elegük lett. Ezért az alakulatot egy időben még fel is oszlatták (ámbár a hatalom haragja, velük szemben, gyorsan elmúlt). Nagyezsda Szavcsenko, az egykori női pilóta ennek a vérszomjas bandának a kedvéért hagyta ott rendes katonai foglalkozását és állt a terrorlegények közé, ágyú irányzójának. 2014 nyarán ő vezényelte azt a tüzet, amikor egy ágyú telibe talált egy Luganszkból evakuált nőket és gyermekeket szállító buszt. Ebben bennégett két orosz újságíró is. Nem sokkal később a terroristanő orosz fogságba került, ahol 22 évi börtönre ítélték, háborús bűntette miatt. Fogolycserével szabadult. Azóta bámulatos változáson ment át ez a valaha szadista, elvetemült némber.
(2) 2014 nyárutóján ádáz, elkeseredett, rendkívül véres harcok dúltak Donyecktől délkeletre, Ilovajszk városánál. A közeli Novoszvetlovka települést az ukrán hadseregnek sikerült rövid időre elfoglalnia. A falu lakossága kevés híján osztozott a belorussziai Hatiny, a cseh Lidice, vagy a francia Oradour sorsában. Az embereket beterelték a templomba (ezalatt házaikat kifosztották). Már-már rájuk gyújtották a templom épületét, amikor a népfelkelők (nyilván értesülve a sátáni tervről) gyors előrenyomulás után kiverték az ukrán nácikat a faluból, megmentve a halálra ítélt embereket.
(3) A luganszki repülőtérről van szó. Sorsa hasonló, mint a donyecki repülőtér későbbi sorsa. Váltakozó szerencsével folyó, hosszú, súlyos harcok után sikerült elfoglalni a repülőteret – amelynek betonpályájáról ugyanúgy lőtték Luganszkot, ahogy a főváros repülőteréről Donyecket. Luganszk környékét, repülőterét szerencsére még a Minszk-1 megállapodás előtt sikerült felszabadítani, az ukrán hadsereget pedig a várostól jelentős távolságra űzni. A repülőteret a junta részéről védők között nem kevés lengyel zsoldos volt, akik kegyetlenkedéseikkel tűntek ki.
(4) Lutugino városát utóbb szintén hosszú, kemény csaták után sikerült felszabadítani.
(5) 2014 végén, 2015 elején súlyos harcok robbantak ki Donyecktől északra. Súlyos harcokban sikerült előbb felszabadítani a teljesen rommá lőtt Csernuhinó községet. Majd január–februárban – a néphadsereget gúzsba kötő minszki megállapodások óta – a népi fegyveres erők komoly győzelmet arattak. Sikerült felszámolni a Donyeck közelébe betüremkedő debalcevói „zsákot” (katlant) – amit követően egy árnyalattal könnyebb lett az addig onnan is ágyúzott főváros, a környező városok élete.
(6) Kliment Vorosilov – a térség szülötte. A polgárháborúban tűnt ki, a második világháború idején honvédelmi miniszter. 1945 után a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke (funkciója az 1947-es párizsi békeszerződés aláírása után szűnt meg, amikor Magyarország visszanyerte teljes szuverenitását. Luganszk évtizedekig Vorosilov – Vorosilovgrád – nevét viselte. Először Hruscsov idején kapta vissza a város régi – Luganszk – nevét. Végleg 1991 után lett belőle Luganszk.
(Ford.: Csikós Sándor)