Különleges rendeltetésű és státuszú orosz alakulatok az első világháborúban – 5. rész
Partizánok, avagy az elvesztegetett lehetőségek története (1).
A SPONTÁN KEZDEMÉNYEZÉSEK IDŐSZAKA.
,,Az orosz irreguláris lovassági csoportok rajainak támadása több mint valószínű, mivel Kelet-Poroszország területe széles síkság… A német csapatok képtelenek lesznek megsemmisíteni az ilyen ellenfelet; többek között a német lovasság, amelynek a támadó orosz irreguláris lovassággal lesz dolga, nem lesz képes utolérni a 40-50 ezer fős orosz irreguláris lovasságot, amely kis létszámú csoportok sokaságára bomlik egy 600 mérföldnyi széles fronton, és be fog törni Németország belsejébe. A helyi Landsturm még össze sem fog gyűlni, amikor sok ezer tűz gyúl majd az éjszakában, a vasút pedig sok helyen le lesz rombolva. A napkeltével ezek a csoportok elrejtőznek majd az erdőkben, a következő éjszakán pedig ismét megismétlődnek majd a rombolások, csak más helyszíneken. A helyi lakosság nem lesz képes komolyabb ellenállásra, ezért az orosz irreguláris lovasság szabadon fog garázdálkodni porosz földön. /1/”
Orosz huszár a könnyű lovasság általános egyenruhájában, az Alekszandrijszkij ezred fekete-piros dzsida-zászlócskával.
1915-1916 tele a világháború Keleti-frontján viszonylag nyugodtan telt. A lovasság döntő többsége téli szálláshelyein állomásozott, ahol feltöltéssel, kiképzéssel foglalkozott és készült a tavaszi hadműveletekre. Hogy valamennyire ki tudják használni a fronton kialakult kedvező helyzetet, az alsóbb szintű parancsnokságokon döntés született arról, hogy a lovas alakulatokból önkénteseket toborozzanak, és ezekből partizán, azaz lovassági mélységi rajdoló (portyázó) csoportokat hozzanak létre. A lovasságnál nem ütközött különösebb nehézségekbe olyan embereket találni, akik készek voltak kockázatos és felelősségteljes csínyek végrehajtására. Ráadásul ehhez még jött egy sor egyéb tényező is: a kozák alakulatok hagyományosan jártasak és képzettek voltak az ilyen vállalkozásokban, a lakosság döntő többsége ellenségesen viszonyult a németekkel szemben, a terep nagyobbik részét erdőségek, mocsarak, és igen jelentősen szabdalt domborzat fedte. Mindez, összegségében, kedvező viszonyokat teremtett a partizánháború sikeres megvívásához.
A Nagy háborút tanulmányozó kutatók számára már rég feltűnt, hogy szinte az összes, lovassági tisztek által írt emlékiratokban, említést találhatunk a partizáncsoportok harcáról. Egyesek, mint például A.G.Skuro és B.V.Annyenkov, részletesen elbeszélik személyes részvételüket egy sor bátor és pimasz rajtaütésben, mások, például V.N.Klembovszkij, M.A.Drobov és B.M.Saposnyikov – nem éppen egyértelmű jellemzést adnak az adott csoportok működéséről, egy harmadik szerzőcsoport, melynek legnevezetesebb képviselői A.A.Bruszilov, P.P.Versigora és Pjotr Wrangel báró, meglehetősen éles bírálattal illetik a partizánharcászat világháborúban tanúsított gyakorlati tapasztalatait.
Az adott fejezetben megpróbálom szemléltetni a résztvevők és szemtanúk első kézből származó beszámolóit, és kísérletet teszek arra, hogy kielemezzem, miképpen alakult a világháború orosz hadseregében az adott egységek szervezési és gyakorlati, hadszíntéri élete, kik kezdeményezték az egységek szervezését, milyen emberek kerültek állományukba, illetve miben különböztek a többiektől.
Az adott fejezetben megpróbálom szemléltetni a résztvevők és szemtanúk első kézből származó beszámolóit, és kísérletet teszek arra, hogy kielemezzem, miképpen alakult a világháború orosz hadseregében az adott egységek szervezési és gyakorlati, hadszíntéri élete, kik kezdeményezték az egységek szervezését, milyen emberek kerültek állományukba, illetve miben különböztek a többiektől.
Kozma Krjucskov, az első lovassági hős. Egyedül levágott 11 német dzsidást (ulánust), miközben 5 sebet kapott lovassági pikától és még 8 kardtól. (Propaganda lap.)
Maga a ,,partizán” szó a francia ,,parti” szóból származik, ami eredetileg önálló feladatokra kirendelt lovas egységet jelölt. A középkorban és a Harmincéves-háború időszakában ,,partizán” szóval illették, ezenkívül, a különböző zsoldos bandériumokat és népfelkelő alakulatokat, akik hol az egyik, hol a másik sereghez csapódtak, és külön lefektetett szerződés szerint, meghatározott ideig, előre megszabott feltételek mellett harcoltak a reguláris és nemesi seregek mellett.
Még a világháború kirobbanását megelőzően komoly tanulmányok születtek Oroszországban, melyek kielemezték a ,,kis háború” – ahogyan akkor a partizánkodást nevezték – jövőbeni alkalmazását. Itt elsősorban az angol-búr és orosz-japán háború tapasztalataira építettek, de sehogyan sem tudtak elrugaszkodni a katonai kánon által diktált sablonoktól. Ezt az álláspontot nagyon jól szemlélteti az 1914-ben, közvetlenül a háború előtt megjelent ,,Katonai enciklopédia” partizánokról szóló szócikke: ,,Partizánháború – a hadsereg által elkülönített csoportok önálló tevékenysége, melyek megszakítják vele a kapcsolatot, akár rövidebb időre is, és leginkább az ellenség hátországában okoznak kárt. A partizánháború és kis háború között van egy jelentős különbség: bár magának a partizánnak minden egyes, önállóan vett tevékenysége a kis háború témakörébe tartozik, de ő megszakítja a kapcsolatot a hadsereggel, miközben a kis háborúra kirendelt csapatok ezt a kapcsolatot mindig megőrzik. Ugyan így a népi háború is, még ha az ellenség hátországában is zajlik, elkülönül a partizánháborútól, mivel a felkelt nép bandái saját területeikhez kötődnek, a háborút saját felelősségükre és kockázatukra folytatják. A partizánháború, lényegéből fakadóan, csupán akkor alakulhat ki, amikor a hátország védtelen, és minél érzékenyebben sérülhet a hátország, annál nagyobb esély van a sikeres partizánháború megvívására/2/.”
Még a világháború kirobbanását megelőzően komoly tanulmányok születtek Oroszországban, melyek kielemezték a ,,kis háború” – ahogyan akkor a partizánkodást nevezték – jövőbeni alkalmazását. Itt elsősorban az angol-búr és orosz-japán háború tapasztalataira építettek, de sehogyan sem tudtak elrugaszkodni a katonai kánon által diktált sablonoktól. Ezt az álláspontot nagyon jól szemlélteti az 1914-ben, közvetlenül a háború előtt megjelent ,,Katonai enciklopédia” partizánokról szóló szócikke: ,,Partizánháború – a hadsereg által elkülönített csoportok önálló tevékenysége, melyek megszakítják vele a kapcsolatot, akár rövidebb időre is, és leginkább az ellenség hátországában okoznak kárt. A partizánháború és kis háború között van egy jelentős különbség: bár magának a partizánnak minden egyes, önállóan vett tevékenysége a kis háború témakörébe tartozik, de ő megszakítja a kapcsolatot a hadsereggel, miközben a kis háborúra kirendelt csapatok ezt a kapcsolatot mindig megőrzik. Ugyan így a népi háború is, még ha az ellenség hátországában is zajlik, elkülönül a partizánháborútól, mivel a felkelt nép bandái saját területeikhez kötődnek, a háborút saját felelősségükre és kockázatukra folytatják. A partizánháború, lényegéből fakadóan, csupán akkor alakulhat ki, amikor a hátország védtelen, és minél érzékenyebben sérülhet a hátország, annál nagyobb esély van a sikeres partizánháború megvívására/2/.”
Kozák ,,plasztunok” (felderítők) pártiája eligazításon.
Az első világháború éveiben, követve a régi lovassági hagyományt, ,,partizán” alakulatoknak a könnyű lovasság egységeit nevezték, melyek hosszabb-rövidebb ideig teljesen megszakították a kapcsolatot saját hadseregükkel, és elsősorban az ellenség szárnyain, illetve mély hátországában tevékenykedtek, igyekezve minél nagyobb anyagi és erkölcsi kárt tenni annak, megnehezítve az ellenséges csapatok normális életvitelét és harcellátását, azaz zavarták és akadályoztatták a kommunikációs és szállító útvonalak normális működését, elvágták az utánpótlást, megszakították az alegységek közti összeköttetést és parancsláncot, és mindezzel arra ösztönözték, hogy jelentős erőket vonjon el ezek védelmére. Mindezzel, elméletileg, a partizánok komolyan befolyásolhatták egy-egy harcászati vagy műveleti akció sikerét.
A partizánalakulatok legjellemzőbb vonásának nevezhető az a tény, hogy parancsnokaik teljesen függetlenek voltak a felsőbb parancsnokságoktól. ,,A csoport akkor nevezhető partizánnak, – írta a napóleoni kor könnyű lovasságával foglalkozó tanulmányában F. De Brak, – amikor a hadseregtől függetlenül tevékenykedik, saját parancsnokának személyes kezdeményezése által vezérelve, akit saját részről mindössze saját hadserege mozgására és ténykedésére szolgáló parancsok és információk vezérelnek/3/.”
A partizáncsoportok, pontosabban ezek parancsnokainak önállóságát viszont nem úgy kell értékelnünk, hogy ezek akkor váltak le a hadsereg zöméről, amikor az éppen eszükbe jutott, önálló hadászati célokat követnek, vagy megváltoztatják a már meghirdetetteket, esetleg önhatalmúlag döntenek a tevékenységi régiókról és körzetekről, teljesen függetlenítve magukat a hadsereg és nagyvezérkar általános hadászati céljaitól. A partizántevékenység szoros együttműködésben folyt a hadsereg általános terveivel, mivel erre, minden kétséget kizárva, szükség volt, és ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a csoport kizárólag a hadsereg (vagy magasabb-egység) parancsnokának, vagy más kirendelt személy tudtával és engedélyével indult portyára, általános információt kapva a távlati célokról és tevékenységi körzetről, amelyben ezeket a célokat elő kellett segíteni, vagy végre kellett hajtani. Viszont semmilyen más előírások vagy szabályok sem befolyásolták a partizánok tevékenységét és önállóságát. Elszakadva a hadseregtől, gyakran igen jelentős időre, nem rendelkezve egyenes és biztosított útvonallal visszavonulás esetén, a partizánok olyan módszereket és harcászatot választottak a feladat végrehajtására, amelyeket az adott körülményeknek megfelelőnek és szükségesnek ítéltek.
A kitűzött célok végrehajtása mellett, minden egyes partizánnak ott és akkor kellett maximális kárt okozni az ellenségnek, ahol és amivel éppen ezt megvalósíthatta.
A partizántevékenység végrehajtásának igen fontos és felelősségteljes momentuma az adott akciók rejtett, alapos felkészítése volt, a szigorú álcázás, óvatosság, a váratlan, bátor, határozott és gyors megvalósítás. Egyszóval, Krilov példameséjének hasonlatával élve, az ellenség – az oroszlán, a partizán pedig a szúnyog, mely csípéseinek szakadatlan sokasága gyengíti az állatok királyát.
A partizántevékenység sikeres végrehajtásának legfőbb feltétele a rejtett végrehajtás volt, mivel kizárólag ebben az esetben tudtak a partizánok huzamosabb ideig tevékenykedni az ellenséges területen. Ebből automatikusan következik: a partizánosztagok kis-létszámúak voltak; egy ilyen csoport gyorsabban mozgott és jóval könnyebben el tudott rejtőzni az ellenséges járőrök, és már akkor is alkalmazott légi felderítés elől.
A partizánalakulatok legjellemzőbb vonásának nevezhető az a tény, hogy parancsnokaik teljesen függetlenek voltak a felsőbb parancsnokságoktól. ,,A csoport akkor nevezhető partizánnak, – írta a napóleoni kor könnyű lovasságával foglalkozó tanulmányában F. De Brak, – amikor a hadseregtől függetlenül tevékenykedik, saját parancsnokának személyes kezdeményezése által vezérelve, akit saját részről mindössze saját hadserege mozgására és ténykedésére szolgáló parancsok és információk vezérelnek/3/.”
A partizáncsoportok, pontosabban ezek parancsnokainak önállóságát viszont nem úgy kell értékelnünk, hogy ezek akkor váltak le a hadsereg zöméről, amikor az éppen eszükbe jutott, önálló hadászati célokat követnek, vagy megváltoztatják a már meghirdetetteket, esetleg önhatalmúlag döntenek a tevékenységi régiókról és körzetekről, teljesen függetlenítve magukat a hadsereg és nagyvezérkar általános hadászati céljaitól. A partizántevékenység szoros együttműködésben folyt a hadsereg általános terveivel, mivel erre, minden kétséget kizárva, szükség volt, és ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a csoport kizárólag a hadsereg (vagy magasabb-egység) parancsnokának, vagy más kirendelt személy tudtával és engedélyével indult portyára, általános információt kapva a távlati célokról és tevékenységi körzetről, amelyben ezeket a célokat elő kellett segíteni, vagy végre kellett hajtani. Viszont semmilyen más előírások vagy szabályok sem befolyásolták a partizánok tevékenységét és önállóságát. Elszakadva a hadseregtől, gyakran igen jelentős időre, nem rendelkezve egyenes és biztosított útvonallal visszavonulás esetén, a partizánok olyan módszereket és harcászatot választottak a feladat végrehajtására, amelyeket az adott körülményeknek megfelelőnek és szükségesnek ítéltek.
A kitűzött célok végrehajtása mellett, minden egyes partizánnak ott és akkor kellett maximális kárt okozni az ellenségnek, ahol és amivel éppen ezt megvalósíthatta.
A partizántevékenység végrehajtásának igen fontos és felelősségteljes momentuma az adott akciók rejtett, alapos felkészítése volt, a szigorú álcázás, óvatosság, a váratlan, bátor, határozott és gyors megvalósítás. Egyszóval, Krilov példameséjének hasonlatával élve, az ellenség – az oroszlán, a partizán pedig a szúnyog, mely csípéseinek szakadatlan sokasága gyengíti az állatok királyát.
A partizántevékenység sikeres végrehajtásának legfőbb feltétele a rejtett végrehajtás volt, mivel kizárólag ebben az esetben tudtak a partizánok huzamosabb ideig tevékenykedni az ellenséges területen. Ebből automatikusan következik: a partizánosztagok kis-létszámúak voltak; egy ilyen csoport gyorsabban mozgott és jóval könnyebben el tudott rejtőzni az ellenséges járőrök, és már akkor is alkalmazott légi felderítés elől.
Doni kozák teljes menetfelszerelésben.
Egyértelmű, hogy egy-egy partizáncsoport tevékenysége nem befolyásolta radikálisan a hadsereg általános műveleteinek végeredményét, de mint ahogyan a víz is cseppenként mossa alá a sziklát, így a csoportok sokasága, hosszú ideig tartó állandó műveletekkel elég jelentősen alááshatta az ellenséges csapatok ,,gyökereit”, így végeredményben nekik is szerepük lehetett volna a harc kimenetelében.
A partizánharcászat alkalmazása szintén több tényezőtől függött. Elsősorban attól, hogy hogyan viszonyult a helyi lakosság az orosz hadsereghez, másodszor pedig attól, hogy mennyi időt kaptak a partizánok céljaik végrehajtására. Ha az ellenség szárnyain és hátországában a lakosság ellenségesen viszonyult a cári csapatokhoz, akkor akadályozta a partizánok tevékenységét. Vagy aktívan – részt vettek az ilyen alegységek elleni harcban, vagy passzívan, azaz elősegítették a partizánok ellenség általi felfedezését, esetleg lerombolták a mocsári gátakat vagy hidakat a portyázó osztag haladási útvonalán, stb. Ilyen körülmények között, melyek annál jobban felerősödnek, minél nagyobb az adott területen a népsűrűség, a partizánok nem maradhattak tartósabb ideig az ellenség hátában, ellenkező esetben bekeríthették őket és végeredményben a csoport megsemmisülhetett. Viszont ha a lakosság együtt érzett a partizánokkal és támogatta azokat, például elrejtette őket, élelmiszert biztosított vagy híreket hozott az ellenségről, illetve amazt megtévesztette, hamis hírekkel és információval bolondítva az ellenséges elhárítást, akkor a partizánok nagyon hosszú időt tölthettek a frontvonal hátában.
Gyors mozgás, váratlan rajtaütések – ezek voltak a partizánok főbb tevékenységi formái. Ebből következik, hogy a partizán harcmodor igen sokáig a lovasság prioritása maradt, bár ismerünk olyan eseteket, amikor lovas alakulatok hiányában, vagy a terep sajátosságai miatt (például a Kaukázusi-fronton) ezt a szerepet néha a gyalogságnak szánták. Ráadásul azt is hozzá kell tenni, hogy a lovas alakulatok frontvonalon túlra történő küldése igen jelentősen elaprózta a lovasság erejét, ráadásul központi irányítás hiányában megnőtt ezáltal egy-egy lovassági alakulat tevékenységi területe mind területi mélységben, mind pedig a központi vezetéstől elszakadt egységek autonómiájának tekintetében. Mindeközben a hadsereg nem maradhatott lovasság nélkül, mivel szükség volt a felderítő feladatok ellátására, illetve a fronton, kihasználva az ellenség pillanatnyi zavarát vagy gyengülését, azonnal betörést lehetett eszközölni a lovas alakulatok segítségével, vagy pedig üldözni kellett a már menekülő ellenséget, illetve fedezni a saját csapatok visszavonulását – mindez akkoriban a lovasság elsődleges harcfeladata volt/4/. Ebből következik, hogy csak is ott lehetett szó a partizánegységek széleskörű alkalmazásáról, ahol a hadsereg bőségesen rendelkezett lovassági tartalékokkal.
A gyors és nagy távolságokra történő mozgáson kívül a partizántevékenység, önmaga lényegéből fakadóan, megkövetelte a csoportot alkotó emberektől, hogy gazdag tapasztalatokkal rendelkezzenek az őr és felderítő szolgálat ellátásában, találékonyak legyenek az ellenség megtévesztésében és saját tevékenységük fedezésében, hogy képesek legyenek az önálló harctevékenységre, mindenféle remény nélkül a segítségre, és mindennek a tetejébe – hűségesnek kellett lenniük a parancsnokuk és a háború célkitűzései iránt.
Ezeknek a követelményeknek a legnagyobb mértékben a természetes úton kialakult lovasság felelt meg, azaz olyan irreguláris alakulatokról van szó, melyek a felsorolt követelményeket nem a mustra és kiképzés során sajátították el, hanem már a történelmi és hétköznapi élet hagyományainak köszönhetően úgymond ,,benne éltek” ezekben. A természetesen kialakult irreguláris lovasság legfényesebb példája – a kozákok.
Gyors mozgás, váratlan rajtaütések – ezek voltak a partizánok főbb tevékenységi formái. Ebből következik, hogy a partizán harcmodor igen sokáig a lovasság prioritása maradt, bár ismerünk olyan eseteket, amikor lovas alakulatok hiányában, vagy a terep sajátosságai miatt (például a Kaukázusi-fronton) ezt a szerepet néha a gyalogságnak szánták. Ráadásul azt is hozzá kell tenni, hogy a lovas alakulatok frontvonalon túlra történő küldése igen jelentősen elaprózta a lovasság erejét, ráadásul központi irányítás hiányában megnőtt ezáltal egy-egy lovassági alakulat tevékenységi területe mind területi mélységben, mind pedig a központi vezetéstől elszakadt egységek autonómiájának tekintetében. Mindeközben a hadsereg nem maradhatott lovasság nélkül, mivel szükség volt a felderítő feladatok ellátására, illetve a fronton, kihasználva az ellenség pillanatnyi zavarát vagy gyengülését, azonnal betörést lehetett eszközölni a lovas alakulatok segítségével, vagy pedig üldözni kellett a már menekülő ellenséget, illetve fedezni a saját csapatok visszavonulását – mindez akkoriban a lovasság elsődleges harcfeladata volt/4/. Ebből következik, hogy csak is ott lehetett szó a partizánegységek széleskörű alkalmazásáról, ahol a hadsereg bőségesen rendelkezett lovassági tartalékokkal.
A gyors és nagy távolságokra történő mozgáson kívül a partizántevékenység, önmaga lényegéből fakadóan, megkövetelte a csoportot alkotó emberektől, hogy gazdag tapasztalatokkal rendelkezzenek az őr és felderítő szolgálat ellátásában, találékonyak legyenek az ellenség megtévesztésében és saját tevékenységük fedezésében, hogy képesek legyenek az önálló harctevékenységre, mindenféle remény nélkül a segítségre, és mindennek a tetejébe – hűségesnek kellett lenniük a parancsnokuk és a háború célkitűzései iránt.
Ezeknek a követelményeknek a legnagyobb mértékben a természetes úton kialakult lovasság felelt meg, azaz olyan irreguláris alakulatokról van szó, melyek a felsorolt követelményeket nem a mustra és kiképzés során sajátították el, hanem már a történelmi és hétköznapi élet hagyományainak köszönhetően úgymond ,,benne éltek” ezekben. A természetesen kialakult irreguláris lovasság legfényesebb példája – a kozákok.
Kozákok ütnek rajta egy német ütegen.
A XX. század elejének egyik legnagyobb katonai teoretikusa, F.K.Herschelman, a ,,Partizánháború” című munkájában a következőket írta: ,,Összeütközésbe kerülve a félvad törzsekkel, melyek ellenünk harcoltak, a kozákok átvették tőlük a hadviselés fajtáit, melyek a fáradhatatlan mozgékonyságban rejlett, váratlan portyákból állt, melyek formátlanok voltak, de viszont gyorsak, pimaszok és vadak voltak. Az ilyen életkörülményeknek köszönhetően a kozákságban kialakult a harcos láng – a határtalan vagányság, bátorság ama szelleme, mely nem ismer akadályokat, mely minden egyes kozákot jellemez születésétől fogva; megjelent a fegyverforgatás szaktudása, az önálló harcban tapasztalható fürge ügyesség; kialakult az éberség, óvatosság, számítás, találékonyság, a hadicselekhez szükséges hajlam; végül, kialakultak a nevezetes fizika képességeik, mint amilyen a kifinomult hallás, éles szem, mások. A sztyeppe olyan lovat adott a kozáknak, amely képes a gyors és hosszú-távú vágtára, szélsőségesen igénytelen az élelem és a gondozás tekintetében; egyszóval, olyan lovat, mely magas fokig szívós és kitartó, így minden tekintetben megfelel a háború követelményeinek… Mi lehet ezek után a legideálisabb, mint a kozák a lovassági szolgálatra, mi lehetne jobb, mint egy kozák, a partizán szolgálat számára?.. Valóban, el kell ismernünk, hogy éppen a kozákok a partizánlovasság igazi mintája./5/”
Nem csak a kozákok voltak képesek a partizánháborúra: a tapasztalt és bátor tisztek által vezetett, békeidőben kiválóan kiképzett és nevelt reguláris lovasság is gazdagon szüretelhetett volna babérokat ezen a téren. Ebben a tekintetben Oroszország sokkalta jobb helyzetben volt a háború kitörésének pillanatában, mint bármely másik európai ország: mivel gazdagon birtokában volt egy olyan költséges fegyvernemnek, mint a lovasság általában, és olyan csapásmérő eszköznek, mint a kozák lovasság konkrétan, igen széleskörű partizánháborút kezdhetett volna, miközben a fő seregtestek harckészsége nem romlott volna és a csapatok lovassági biztosítása is el lett volna látva. Sőt, mi több, a partizánháború az orosz lovasság számára nagyon is ismerős ,,terep” volt, mondhatni a nemzeti harcászat és stratégia hagyományos eszközének számított. Mivel egy ember, önmagában, csak is akkor képes megfelelő hatékonysággal dolgozni, amikor a megfelelő helyet vagy pozíciót foglalja el, úgy a hadseregnek is (többek között lovasságnak is) saját helyét és szerepét kell betöltenie a harctéren, hogy teljes mértékben kibontakozhasson minden hatékonysága és tehetsége.
Elég még hozzátenni, hogy röviden a háború kitörése után az orosz cári lovasság a következő képet mutatta: a reguláris lovasság 18 hadosztályból állt, általában 4-4 ezreddel mindegyikben, amelyekben 10 gárda és 55 rendes lovassági ezred (összesen 382 lovasszázad) volt. Illetve három ezred (Krími lovasezred, illetve a Finnlandi és a Primorszkij dragonyos ezredek (6-6 lovasszázaddal) egyik hadosztályhoz sem tartozott. Volt még, ezenfelül, 4 önálló lovassági dandár. Minden hadosztály mellett tevékenykedett egy-egy önálló lovas géppuskás csoport. Minden ezredben volt 35 tiszt, 5 katonai hivatalnok, 920 rendes állományú katona és tisztes, illetve 55 állományon kívüli személy. Az irreguláris lovasság 6 hadosztályból állt, 4-4 ezreddel mindegyikben. Az irreguláris lovasság döntő többségét kozákok adták, de a korabeli regula szerint kozák alakulatoknak számítottak a kalmük, cserkesz, baskír, burját és türkmén egységek is, bár létszámuk nagyságrendekkel kisebb volt, mint a kozákoké. Mindezen felül a kozák státusszal rendelkező formációk még 19 ezredet biztosítottak a reguláris haderő hadosztályai számára, illetve újabb 10 ezredet őr, kiképző, kísérő és egyéb, hátországi feladatokra. Az állománytáblájuk megfelelt a reguláris csapatokénak. Minden egyes ezred rendelkezett a kötelező 6 lovasszázadon kívül még egy géppuskás és felderítő századdal is, és ahol azt a helyi viszonyok indokolták, egyes dandárok vagy hadosztályok mellé járt egy-egy lovas műszaki csoport, amely a robbantási munkálatokért és távíró hálózat kiépítéséért felelt/6/. Mint látható, ez igen komoly erőt képviselt, így a fejezet elején szereplő idézet nem holmi légből kapott vízió szülötte.
Mint már korábban említettem,békeidőben (de elmondható, hogy gyakorlatilag a teljes XIX. század folyamán) Oroszországban nagyon sok írás, szakmunka született a témában (kezdve a Napóleon elleni háború tapasztalatainak összefoglalásával, mint az Gyenisz Vasziljevics Davidov huszár tiszt és 1812-es partizán, fejezetmellékletben megtalálható írása is tanúskodik), illetve sok vita folyt az adott kérdésben, mint hivatalos, úgy nem hivatalos szinteken, hogy szükség van-e egy széleskörű partizánháborúra Németország ellen, hogy ezzel megnehezítsék és lassítsák az általános mozgósítást, később pedig az Oroszország elleni műveleteit, minek lehetősége a háborút megelőző hónapokban adott volt; a Vezérkar semmit sem tett meg ennek érdekében és, úgy tűnik, teljesen megfeledkezett az ellenség elleni kisegítő harc eme formájáról./7/ Eredményképpen kárba veszett minimum két olyan időszak, ami kedvezett az adott harcmodornak: a mozgósítás időszaka, amikor a tömeges lovassági rajtaütésekkel komoly zavart lehetett előidézni az ellenség hátországában, illetve az orosz hadsereg visszavonulása Oroszország határain belülre. Utóbbi esetben a kiürített területen kisebb létszámú lovas alakulatokat lehetett volna hagyni, általános tevékenységi előírásokkal és különlegesen kiválasztott, már békeidőben kiképzett parancsnokokkal látva el ezeket. A lakosság rokonszenve és támogatása, a kommunikációs és úthálózat minősége és csekély sűrűsége, és, végül, a Nyugati- és részben Délnyugati-frontok sávjában tapasztalható sűrű erdőségek és mocsaras területek – mind-mind hatalmas lehetőségeket adott a partizánháború megvívására.
Érdemes megemlíteni ennek kapcsán azokat a spontán kezdeményezéseket, melyek hatására lokális partizánakciókra került sor a világháború kezdeti szakaszában. Például a német 9. hadsereg hátában tevékenykedett, 1914 szeptemberében-októberében, A.V.Novikov tábornok 1. lovas hadtestének három felderítő lovasszázada. Amikor később az orosz lovasságnak kellett ,,fedező falat” alkotnia a Visztula bal partján, miközben Paul Hindenburg hadserege erőltetett tempóban menetelt Varsó irányában, a 14. Jamburgi ulánus ezred 6. százada (Szlobodcsikov rotmisztr (lovassági hadnagy) vezetésével), a 14. Mitavai huszárezred 5. százada (Puskin rotmisztr vezetésével), és az 5. Alekszandrijszkij huszárezred 1. százada el lettek vágva a főerőktől és saját hadosztályaiktól. Az alekszandrijszkij huszárok váratlan rajtaütése Hindenburg szállító oszlopain, illetve a németek hátában aktív rajtaütéseket végrehajtó lovas egységek megjelenése és az általuk okozott kár komoly gondot okozott a német vezérkarnak. A hátország védelmének érdekében kénytelenek voltak kivonni a támadó ékekből egy lovassági ezredet és egy gyalogsági zászlóaljat/8/.
,,A lovasszázadok, az ellenség gyalogsága által elvágva, – írta visszaemlékezéseiben a 14. lovashadosztály vezérkarának műveleti főnöke, B.M.Saposnyikov vezérkari százados (későbbi szovjet marsall), – elrejtőztek az erdőségekben. Kenyérrel, hússal és takarmánnyal a parasztok látták el őket. Nem fedték fel az ellenség előtt a századok tartózkodási helyét. Egy helyen a századok nem időztek sokáig, éjszakánként új helyszínekre távoztak. Erőteljes csapásokat nem mértek az ellenség hátországára, de az egyedülálló tréneket és automobilokat megsemmisítették./9/”
Mivel nem sikerült elkapni a kezükből állandóan kicsúszó századokat, a németek felhívásokat ragasztottak ki a falvakban, melyekben felszólították a lovasokat, hogy tegyék le a fegyvert és adják meg magukat. Viszont a lovas egységeket a németek nem voltak képesek felderíteni és megsemmisíteni: a parasztok időben értesítették az orosz katonákat, és azok gyorsan felszívódtak, eltüntetve a táborozás nyomait. Miután a Varsói-Ivangorodi hadműveletben az orosz csapatok elértek bizonyos szintű sikereket, a németek visszavonultak, és pontosan egy hónappal később az elszakadt lovasszázadok találkoztak a 9. orosz hadsereg egységeivel, majd október végén ismét befolytak saját hadosztályaikba, amelyek akkor Kalis környékén állomásoztak.
Jellemzőnek mondható, hogy a Vezérkar nem értékelte megfelelő módon a lovasszázadok tevékenységét, mivel azt passzív magatartásnak tartotta, így a személyi állomány nem volt kitüntetve. ,,Az ellenség hátországába szakadva, és összpontosítva kezükben 3 századot, azaz körülbelül 300 lovast, – olvasható a műveleti elemzésben, – a századok rangidős tisztje a tevékenységét mindössze passzív hátországi botorkálásra korlátozta, hogy ezáltal kiutat találjon a veszélyes helyzetből, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy kárt okozzon az ellenségnek… Mindeközben a lakosság hangulata, az állomány fegyelmezettsége és saját erejébe vetett hite nagyon jó viszonyokat teremtett arra, hogy ez a ,,véletlenszerű partizáncsoport” tettei a végzett munkában is megnyilvánuljanak. Ha csupán 3 lovasszázad megléte saját hátországában arra ösztönözte az ellenséget, hogy elfogásukra kirendeljen egy lovassági ezredet és egy gyalogsági zászlóaljat, akkor az említett századok határozottabb tevékenysége még nagyobb erőket vont volna el a frontról és destabilizálhatta volna a hátország normális működését. Nem mondhatjuk azt, természetesen, hogy ez holmi döntő jelentőséggel bírt volna a hadműveletre nézve, de, minden esetre, több haszonnal járt volna és elsimíthatta a századok parancsnokainak harci hibáit, miközben céltalanul járkáltak az ellenség hátországában, és mindeközben hadosztályaik szakadatlanul harcoltak a fronton./10/”
Nem csak a kozákok voltak képesek a partizánháborúra: a tapasztalt és bátor tisztek által vezetett, békeidőben kiválóan kiképzett és nevelt reguláris lovasság is gazdagon szüretelhetett volna babérokat ezen a téren. Ebben a tekintetben Oroszország sokkalta jobb helyzetben volt a háború kitörésének pillanatában, mint bármely másik európai ország: mivel gazdagon birtokában volt egy olyan költséges fegyvernemnek, mint a lovasság általában, és olyan csapásmérő eszköznek, mint a kozák lovasság konkrétan, igen széleskörű partizánháborút kezdhetett volna, miközben a fő seregtestek harckészsége nem romlott volna és a csapatok lovassági biztosítása is el lett volna látva. Sőt, mi több, a partizánháború az orosz lovasság számára nagyon is ismerős ,,terep” volt, mondhatni a nemzeti harcászat és stratégia hagyományos eszközének számított. Mivel egy ember, önmagában, csak is akkor képes megfelelő hatékonysággal dolgozni, amikor a megfelelő helyet vagy pozíciót foglalja el, úgy a hadseregnek is (többek között lovasságnak is) saját helyét és szerepét kell betöltenie a harctéren, hogy teljes mértékben kibontakozhasson minden hatékonysága és tehetsége.
Elég még hozzátenni, hogy röviden a háború kitörése után az orosz cári lovasság a következő képet mutatta: a reguláris lovasság 18 hadosztályból állt, általában 4-4 ezreddel mindegyikben, amelyekben 10 gárda és 55 rendes lovassági ezred (összesen 382 lovasszázad) volt. Illetve három ezred (Krími lovasezred, illetve a Finnlandi és a Primorszkij dragonyos ezredek (6-6 lovasszázaddal) egyik hadosztályhoz sem tartozott. Volt még, ezenfelül, 4 önálló lovassági dandár. Minden hadosztály mellett tevékenykedett egy-egy önálló lovas géppuskás csoport. Minden ezredben volt 35 tiszt, 5 katonai hivatalnok, 920 rendes állományú katona és tisztes, illetve 55 állományon kívüli személy. Az irreguláris lovasság 6 hadosztályból állt, 4-4 ezreddel mindegyikben. Az irreguláris lovasság döntő többségét kozákok adták, de a korabeli regula szerint kozák alakulatoknak számítottak a kalmük, cserkesz, baskír, burját és türkmén egységek is, bár létszámuk nagyságrendekkel kisebb volt, mint a kozákoké. Mindezen felül a kozák státusszal rendelkező formációk még 19 ezredet biztosítottak a reguláris haderő hadosztályai számára, illetve újabb 10 ezredet őr, kiképző, kísérő és egyéb, hátországi feladatokra. Az állománytáblájuk megfelelt a reguláris csapatokénak. Minden egyes ezred rendelkezett a kötelező 6 lovasszázadon kívül még egy géppuskás és felderítő századdal is, és ahol azt a helyi viszonyok indokolták, egyes dandárok vagy hadosztályok mellé járt egy-egy lovas műszaki csoport, amely a robbantási munkálatokért és távíró hálózat kiépítéséért felelt/6/. Mint látható, ez igen komoly erőt képviselt, így a fejezet elején szereplő idézet nem holmi légből kapott vízió szülötte.
Mint már korábban említettem,békeidőben (de elmondható, hogy gyakorlatilag a teljes XIX. század folyamán) Oroszországban nagyon sok írás, szakmunka született a témában (kezdve a Napóleon elleni háború tapasztalatainak összefoglalásával, mint az Gyenisz Vasziljevics Davidov huszár tiszt és 1812-es partizán, fejezetmellékletben megtalálható írása is tanúskodik), illetve sok vita folyt az adott kérdésben, mint hivatalos, úgy nem hivatalos szinteken, hogy szükség van-e egy széleskörű partizánháborúra Németország ellen, hogy ezzel megnehezítsék és lassítsák az általános mozgósítást, később pedig az Oroszország elleni műveleteit, minek lehetősége a háborút megelőző hónapokban adott volt; a Vezérkar semmit sem tett meg ennek érdekében és, úgy tűnik, teljesen megfeledkezett az ellenség elleni kisegítő harc eme formájáról./7/ Eredményképpen kárba veszett minimum két olyan időszak, ami kedvezett az adott harcmodornak: a mozgósítás időszaka, amikor a tömeges lovassági rajtaütésekkel komoly zavart lehetett előidézni az ellenség hátországában, illetve az orosz hadsereg visszavonulása Oroszország határain belülre. Utóbbi esetben a kiürített területen kisebb létszámú lovas alakulatokat lehetett volna hagyni, általános tevékenységi előírásokkal és különlegesen kiválasztott, már békeidőben kiképzett parancsnokokkal látva el ezeket. A lakosság rokonszenve és támogatása, a kommunikációs és úthálózat minősége és csekély sűrűsége, és, végül, a Nyugati- és részben Délnyugati-frontok sávjában tapasztalható sűrű erdőségek és mocsaras területek – mind-mind hatalmas lehetőségeket adott a partizánháború megvívására.
Érdemes megemlíteni ennek kapcsán azokat a spontán kezdeményezéseket, melyek hatására lokális partizánakciókra került sor a világháború kezdeti szakaszában. Például a német 9. hadsereg hátában tevékenykedett, 1914 szeptemberében-októberében, A.V.Novikov tábornok 1. lovas hadtestének három felderítő lovasszázada. Amikor később az orosz lovasságnak kellett ,,fedező falat” alkotnia a Visztula bal partján, miközben Paul Hindenburg hadserege erőltetett tempóban menetelt Varsó irányában, a 14. Jamburgi ulánus ezred 6. százada (Szlobodcsikov rotmisztr (lovassági hadnagy) vezetésével), a 14. Mitavai huszárezred 5. százada (Puskin rotmisztr vezetésével), és az 5. Alekszandrijszkij huszárezred 1. százada el lettek vágva a főerőktől és saját hadosztályaiktól. Az alekszandrijszkij huszárok váratlan rajtaütése Hindenburg szállító oszlopain, illetve a németek hátában aktív rajtaütéseket végrehajtó lovas egységek megjelenése és az általuk okozott kár komoly gondot okozott a német vezérkarnak. A hátország védelmének érdekében kénytelenek voltak kivonni a támadó ékekből egy lovassági ezredet és egy gyalogsági zászlóaljat/8/.
,,A lovasszázadok, az ellenség gyalogsága által elvágva, – írta visszaemlékezéseiben a 14. lovashadosztály vezérkarának műveleti főnöke, B.M.Saposnyikov vezérkari százados (későbbi szovjet marsall), – elrejtőztek az erdőségekben. Kenyérrel, hússal és takarmánnyal a parasztok látták el őket. Nem fedték fel az ellenség előtt a századok tartózkodási helyét. Egy helyen a századok nem időztek sokáig, éjszakánként új helyszínekre távoztak. Erőteljes csapásokat nem mértek az ellenség hátországára, de az egyedülálló tréneket és automobilokat megsemmisítették./9/”
Mivel nem sikerült elkapni a kezükből állandóan kicsúszó századokat, a németek felhívásokat ragasztottak ki a falvakban, melyekben felszólították a lovasokat, hogy tegyék le a fegyvert és adják meg magukat. Viszont a lovas egységeket a németek nem voltak képesek felderíteni és megsemmisíteni: a parasztok időben értesítették az orosz katonákat, és azok gyorsan felszívódtak, eltüntetve a táborozás nyomait. Miután a Varsói-Ivangorodi hadműveletben az orosz csapatok elértek bizonyos szintű sikereket, a németek visszavonultak, és pontosan egy hónappal később az elszakadt lovasszázadok találkoztak a 9. orosz hadsereg egységeivel, majd október végén ismét befolytak saját hadosztályaikba, amelyek akkor Kalis környékén állomásoztak.
Jellemzőnek mondható, hogy a Vezérkar nem értékelte megfelelő módon a lovasszázadok tevékenységét, mivel azt passzív magatartásnak tartotta, így a személyi állomány nem volt kitüntetve. ,,Az ellenség hátországába szakadva, és összpontosítva kezükben 3 századot, azaz körülbelül 300 lovast, – olvasható a műveleti elemzésben, – a századok rangidős tisztje a tevékenységét mindössze passzív hátországi botorkálásra korlátozta, hogy ezáltal kiutat találjon a veszélyes helyzetből, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy kárt okozzon az ellenségnek… Mindeközben a lakosság hangulata, az állomány fegyelmezettsége és saját erejébe vetett hite nagyon jó viszonyokat teremtett arra, hogy ez a ,,véletlenszerű partizáncsoport” tettei a végzett munkában is megnyilvánuljanak. Ha csupán 3 lovasszázad megléte saját hátországában arra ösztönözte az ellenséget, hogy elfogásukra kirendeljen egy lovassági ezredet és egy gyalogsági zászlóaljat, akkor az említett századok határozottabb tevékenysége még nagyobb erőket vont volna el a frontról és destabilizálhatta volna a hátország normális működését. Nem mondhatjuk azt, természetesen, hogy ez holmi döntő jelentőséggel bírt volna a hadműveletre nézve, de, minden esetre, több haszonnal járt volna és elsimíthatta a századok parancsnokainak harci hibáit, miközben céltalanul járkáltak az ellenség hátországában, és mindeközben hadosztályaik szakadatlanul harcoltak a fronton./10/”
A Polszkij ulánus ezred jelvénye.
El kell ismerni, hogy az 1912-es ,,Lovassági harci szabályzat” mindössze nagy általánosságokban tárgyalta a lovassági felderítő századok tevékenységi körét, a békeidők katonai praxisa pedig kizárólag a támadó hadműveletekben betöltött szerepüket tárgyalta, teljesen figyelmen kívül hagyva a teendőket a hadosztályok visszavonulása esetén/11/. A legfelsőbb parancsnokságok ráadásul a háború előtt, és annak első szakaszában semmit sem tettek annak érdekében, hogy kidolgozzanak egy stratégiát a partizán alakulatok bevetésének érdekében. Viszont a természetes okokból fakadó szükség, illetve az, hogy milyen hasznot hozhatott az ilyen harcászat Oroszországra nézve, igen jól látható a javaslatok és tervezetek sokaságában, melyek partizánalakulatok felállítását szorgalmazták előbb a frontparancsnokságoknál, majd ezek elkezdtek beérkezni a Sztavka címére. Klembovszkij szerint, aki archívumok dokumentumaira hivatkozott, ilyen ajánlattal elsőnek A.Kucsinszkij fordult a Sztavkához, 1915 augusztusában/12/. Ő sajátos ,,repülő hadoszlopok” felállítását szorgalmazta, melyek rendes esetben álltak volna 200 lovasból, 100 gyalogosból, 2 ágyúból, 2 állványos géppuskából és 4 lőszeres lovas fogatból. A megszervezett szotnyákat csoportokba vonták volna össze, melyek önálló számozást és az ország megyéinek nevét kapták volna. Összesen 100 ilyen csoportot tervezett, de mivel a terv, minden eredetisége és jó-szándéka dacára igen komolyan elrugaszkodott a realitás talajától – azt ejtették.
Ettől függetlenül a partizáncsapatok ötlete alulról érkező kezdeményezésből származott. Mint fentebb láthattuk, az első kísérletek már 1915 első felében megtörténtek, amikor is az orosz csapatok, egy sor kudarc után, kénytelenek voltak elhagyni Galícia és Litvánia egy részét, majd ezt követően Lengyelországot. Már 1915. augusztus 25-én, a Délnyugati-front parancsnoksága elrendelte a 8., 9. és 11. hadseregek parancsnokságainál, hogy kezdjék el ilyen alakulatok szervezését önkéntesekből, hogy gerillaakciókat lehessen szervezni Poleszje környékén. A partizánosztagoknak kellett hátráltatniuk az ellenség előretörését a Dnyeper irányában, be kellett szivárogniuk Poleszje erdőségeibe és onnan tevékenykedni az ellenség hátországában, rombolni a távíró és telefonos vezetékeket, raktárakat, parancsnokságokat és szállító oszlopokat támadniuk.
Ettől függetlenül a partizáncsapatok ötlete alulról érkező kezdeményezésből származott. Mint fentebb láthattuk, az első kísérletek már 1915 első felében megtörténtek, amikor is az orosz csapatok, egy sor kudarc után, kénytelenek voltak elhagyni Galícia és Litvánia egy részét, majd ezt követően Lengyelországot. Már 1915. augusztus 25-én, a Délnyugati-front parancsnoksága elrendelte a 8., 9. és 11. hadseregek parancsnokságainál, hogy kezdjék el ilyen alakulatok szervezését önkéntesekből, hogy gerillaakciókat lehessen szervezni Poleszje környékén. A partizánosztagoknak kellett hátráltatniuk az ellenség előretörését a Dnyeper irányában, be kellett szivárogniuk Poleszje erdőségeibe és onnan tevékenykedni az ellenség hátországában, rombolni a távíró és telefonos vezetékeket, raktárakat, parancsnokságokat és szállító oszlopokat támadniuk.
Lovat fedezékként használó kozák ,,plasztun” (felderítő)
Lábjegyzetek:
/1/ Von Widdern (Kotzenhofer Walter von Walthoven, 1883). Idézet forrása: Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 221-222 o.
/2/ Военная энциклопедия. Том 17. Под ред. В. Ф. Новицкого и др., т-во И. В. Сытина, Петроград, 1914.
/3/ Де Брак Ф. ,,Аванпосты легкой кавалерии.” Тверь, 1906, 42 о.
/4/ ,,Строевой квалерийский устав.” Санкт-Петербург, 1912.
/5/ Гершельман Ф.К. ,,Партизанская война,” Санкт-Петербург, 1885. Illetve: Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 19-20 о.
/6/ Forrás: Малинко В. ,,Справочная книжка для офицеров.” Издание 7-е, Типография Т-ва А.М.Мамонтова, тип. ,,Земля”, Москва, 1915.
/7/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 225 о.
/8/ Lásd: Reichsarchiv. ,,Der Weltkrieg 1914 bis 1918.” Band 6. Verlegt bei L.S.Mittler & Sohn, Berlin, 1929.
/9/ Шапошников Б.М. Воспоминания. Военно-научные труды, Москва, 1982. 236 о.
/10/ ,,Месяц в тылу противника.” Военное дело, 1918. №27. 19 о.
/11/ Lásd: ,,Строевой квалерийский устав.” Санкт-Петербург, 1912.
/12/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 226 о.
/2/ Военная энциклопедия. Том 17. Под ред. В. Ф. Новицкого и др., т-во И. В. Сытина, Петроград, 1914.
/3/ Де Брак Ф. ,,Аванпосты легкой кавалерии.” Тверь, 1906, 42 о.
/4/ ,,Строевой квалерийский устав.” Санкт-Петербург, 1912.
/5/ Гершельман Ф.К. ,,Партизанская война,” Санкт-Петербург, 1885. Illetve: Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 19-20 о.
/6/ Forrás: Малинко В. ,,Справочная книжка для офицеров.” Издание 7-е, Типография Т-ва А.М.Мамонтова, тип. ,,Земля”, Москва, 1915.
/7/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 225 о.
/8/ Lásd: Reichsarchiv. ,,Der Weltkrieg 1914 bis 1918.” Band 6. Verlegt bei L.S.Mittler & Sohn, Berlin, 1929.
/9/ Шапошников Б.М. Воспоминания. Военно-научные труды, Москва, 1982. 236 о.
/10/ ,,Месяц в тылу противника.” Военное дело, 1918. №27. 19 о.
/11/ Lásd: ,,Строевой квалерийский устав.” Санкт-Петербург, 1912.
/12/ Клембовский В.Н. ,,Партизанские действия.” Исследование. Петроград, 1919. 226 о.
Fejezet melléklete:
D.V.Davidov.
A partizánháborúról.
A tárggyal szembeni egysíkú szemléletmód, illetve a vele szembeni elmélkedés holmi mesterkélt előítéletességgel – íme, ez az oka a partizánháborúval szembeni elképzeléseknek, amelyek a mai napig uralkodó szerepet töltenek be. Nyelvet zsákmányolni, lángok martalékává tenni néhány, a hadsereg közelében lévő ellenséges raktárt, felborítani nagy hírtelen az előretolt őrséget, avagy pártiák megsokasodásában a hadsereg tevékenységében fellépő, megosztottságot előidéző rendszert látni – íme az adott háborúról uralkodó általános definíció. Mint az egyik, úgy a másik is téves! A partizánháború nem a meglehetősen darabos, és nem is elsődleges vállalkozásokból tevődik össze, mivel nem egy-két hombár felgyújtásával, nem az előretolt járőrök megtörésével foglalkozik, és nem az ellenség fő erőire mér csapást. Magába foglalja és keresztezi mindazon útvonalak teljes hálózatát, az ellenséges hadsereg hátországától egészen ama földterület helyszínéig, melyet a csapatok ellátásának határoztak meg egységekkel, élelemmel és hadianyaggal, minek által meggátolja annak élőerővel és létezésének feltételeit biztosító hadianyaggal történő ellátását, és már úgy mér reá csapást saját hadseregünk által, hogy a másik erőtlen, éhes, fegyvertelen és megfosztatott az alárendeltségi viszonyok kötelékeitől. Íme, ez a partizánháború, a szó legteljesebb értelmében!
Kétségtelen, hogy az ilyen jellegű háború kevésbé lenne hasznos, ha csupán kis erejű hadseregekkel háborúznánk, melyeknek nincs szükségük nagy mennyiségű élelmezési ellátásra, és amelyek csupán hideg fegyverekkel harcolnak. Viszont azóta, hogy fel lett találva a lőpor és a tűzfegyverek, azóta, hogy megnövekedett a katonai erő nagysága, és, végül, amióta a nagyobb koncentrálás rendszerére tértünk át, és nem pedig a csapatok felaprózására az elszállásolásnál és a hadjáratokban, illetve más tevékenységi körülményekben történő vezetésnél, – azóta az élelmezésük is, melyet abból a földterületről gyűjtenek be, melyet az adott csapatok birtokolnak, megvalósíthatatlan dolgokba kellett, hogy ütközzön, miközben a lövedékek gyártása a laboratóriumokban, a regruták kiképzése, és a tartalékok felállítása – szintén leküzdhetetlen nehézségek tárgya, nagy veszélyekkel, csatározásokkal és katonai véletlenségekkel megkoszorúzva.
Ilyen körülmények között új módszereket kellett találni a csapatok ellátásának terén, már ami az összes, háború megvívásához szükséges dolgokat illeti, méghozzá nem annak a területnek a rovására, melyet a csapatok birtokolnak, ami a fogyasztók és termelt eszközök közötti drasztikus különbség miatt összeegyeztethetetlen bajok melegágya, hanem azon területek révén, melyek a harci cselekményeken kívül találhatók. Emiatt megtörtént a háború hadszíntereinek két harcmezőre történő elkülönülése: magára a harcmezőre, és az ellátási mezőre, hogy ezáltal az előbbi el legyen látva a második termékeivel, de nem hírtelen, és nem hatalmas mennyiségben, hanem az élelmezési és hadicikkek – melyeket a hadseregek magukkal szállítanak, – felhasználásának megfelelő mennyiségi arányában, hogy ne legyen túlzott megterhelve, és ezáltal ne legyen gátolva mozgásában. Viszont önmagától érthető, hogy ez az újítás az ellenfél részéről is megkövetelte azt, hogy feltalálja, miképpen tudja elejét venni az ellenséges hadseregnek mindazon tárgyakkal történő ellátását, amelyekre annak oly nagy szüksége van. Az adott cél megvalósítását, első látásra, két módszer szolgálta: vagy a csapatokkal közvetlenül a harcmezőn tevékenykedni úgy, hogy az ellenséges csapatok frontjának hátországába kerülnek, vagy pedig ugyan ilyen csapatokkal annak ellátási mezején hajtani végre a műveleteket.
Ellenben azonnal megbizonyosodtak arról, hogy az előbbi nehezen megvalósítható, mivel maga az ellenséges hadsereg és a támadásnak kijelölt terület fedik egymást, miközben az utóbbit erődítések zárják, melyek belsejében találhatók az élelmiszer raktárak, készülnek a töltetek és véghezmegy a tartalékok felállítása. Az a terület maradt csupán, melyen keresztül ezeket, a három kategóriába tartozó anyagokat odaszállítják a hadseregnek: íme, ez a partizántevékenység mezeje. Előtte itt nem tűnnek fel mindazok az akadályok, melyekben gazdag mind a harcmező, mind pedig az ellátási mező, mivel mint a hadsereg fő erői, úgy az erődítések is az említett útvonal végein helyezkedve el, így nem képesek azt megvédeni – az előbbi azért, mert minden erejét leköti a vele szemben álló ellenséges főerők elleni harc, az utóbbiak – természetes mozdulatlanságuk okán.
Mindebből következik, hogy a partizánháború nem létezhet, amikor az ellenséges hadsereg magán az ellátási mezőn tartózkodik; de minél jobban megnövekedik a távolság, mely elválasztja a harcmezőt az ellátási mezőtől, úgy a partizánháború is egyre hasznosabbá és határozottabbá válik. Igaz, hogy az óvatos hadvezérek nem mulasztják el, hogy a fő útvonal teljes hosszában, mely magába foglalja az említett területet, megállapítani a megerősített etapok helyét, vagy szálláshelyeket, hogy ezáltal védve legyenek a szállítások pihenőhelyeiken és éjszakai táborozásukon, illetve kirendelik azokat a csapatokat, melyek őrzik a szállításokat, midőn azok vándorolnak etaptól etapig; ésszerű eljárás, de amely kénytelen engedni, és engedni kénytelen is lesz a pártiák tevékeny sokaságának, mint ahogyan minden védelmi cselekmény enged a támadó műveleteknek. Ráadásul még azt is hozzá lehet tenni, hogy ezek a megerősített etapok, bármennyire is legyenek nagyok, soha sem lesznek képesek befogadni azt a trén sokaságot, amely a jelen kori hadseregek szállítási gyengeségét jelenti; a fedező erők, bármennyire is legyenek nagy létszámúak, soha sem képes egyszerre végrehajtani a menetkísérést amiatt, mert őrizve a szállítási útvonal teljes hosszát kénytelenek széthúzódni, ahogy amaz elnyúlik az egyik ponttól a másikig, így mindig gyengébb lesz, mint a pártia, mely zömben tevékenykedik és egyazon helyszínen. Az adott kényelmetlenségektől függetlenül képzelhetjük, mennyi harci erőre lenne szükség ahhoz, hogy azzal el lehessen látni a megerősített etapok szolgálatát, melyek száma egyre csak nőni fog, amint folytatódik a hadsereg további előremozgása, mindazon sikerek által sarkallva, melyek magukkal ragadják a támadó hadsereget, egyre távolabb sodorva azt az ellátó mezőtől!
Most pedig, hogy végleg kifejthessem a partizánháború minden fontosságát a nagyszámú mozgósítások és a nagyarányú összpontosítások rendszerének modern korában, tegyünk fel néhány kérdést, és válaszoljuk meg azokat. Először is, kik által megy végbe a háború? – A hadseregekben egyesült emberek által.
Másodszor, képesek-e az emberek üres kézzel harcolni? – Nem. A háború – nem ökölvívás. Ezeknek az embereknek fegyverre van szükségük; viszont a lőpor feltalálása óta már a fegyver sem elegendő, önmagában: ehhez a fegyverhez kellenek a töltények és a lövedékek, hogy végrehajthatóvá váljon a tőlük megkövetelt alkalmazásuk; és mivel a töltények és lövedékek többé-kevésbé felhasználásra kerülnek az ütközetek során, illetve gyártásuk nehézkes a hadseregek tevékenysége és menetelései közepette, így a fegyvereket új töltényekkel és lövedékekkel kell ellátni arról a helyről, ahol ezeket elkészítik. Ez világosan bizonyítja, hogy egy hadsereg, melynek kezében fegyver van, de töltények és lövedékek nélkül, nem más, mint vasvillákkal felszerelt emberek szervezett tömege, egy tömeg, mely a legelső ellenséges lövések után vagy szét kell, hogy széledjen, vagy – ütközetbe bocsátkozva – elpusztul. Egyszóval, nincs többé erő a hadseregben, vagy, úgy is mondhatnánk, hogy a lőpor feltalálása óta – nincs hadsereg töltények és lövedékek nélkül.
Harmadszor, megköveteli-e a hadsereg az erősítést a háború folyamán? – Megköveteli, annak arányában, ahogyan embereket és lovakat veszít a csaták során, az összecsapásokban és tűzváltásokban, illetve a sebesülések miatt, melyeket az emberek a harcokban szereznek, úgyszintén a betegségek miatt, melyek megszaporodnak a hosszadalmas menetelések során, a természet csapásai, nehéz munka, és különböző hiányosságok miatt. Amennyiben a hadsereg nem képes folyamatosan biztosítani létszámát, akkor szépen folyamatosan kezd csökkenni, majd végül teljesen megszűnik létezni.
Végül, negyedszer, fölösleges rákérdezni, hogy kell-e a katonának élelem, ugyanis az ember élelem nélkül nem hogy harcolni, de életben maradni sem képes; és mivel bizonyított, hogy nagy létszámuk miatt jelen korunk hadseregei nem képesek beérni azzal, amit az a terület termel, melyet éppen birtokban tartanak, így szükségük van az élelmiszerszállításokra, melyek nélkül vagy éhen halnak, vagy, élelemszerzés ürügyén szétszéledve a hadszíntérről, csavargók és rablók erkölcstelen tömegévé válnak, és csoportonként semmisülnek majd meg, védelem és dicsőség nélkül.
Nos, hogy megfosszuk az ellenséget ettől a négy, mondhatni gyökeres elemtől, melyek bármely sereg életét és harci erejét biztosítják, milyen eszközt érdemes választanunk? Nincs másik, mint hogy megsemmisítjük ezeket, midőn mozgatják őket az ellátó mezőről a hadszíntér irányába, következtetésképpen, a partizánháború által. Mit fog tenni az ellenség élelem, lőszer és a feltöltését szolgáló csapatok nélkül? Kénytelen lesz tevékenységét békével zárni, vagy fogsággal, esetleg szétszóródik, mindenfajta remény nélkül az újraegyesülésre – három nemigen megnyugtató következmény, és teljesen ellenkező eredményekhez vezetnek azokhoz képest, melyekre bármely hadsereg is számíthat, midőn hadműveletekbe kezd. Függetlenül a pusztulástól, mellyel a partizánháború fenyegeti a hadseregek erejének és létezésének eme gyökeres elemeit, vannak másodlagos feltételek is, melyek szorosan összefüggnek annak jólétével, ráadásul nem kevésbé fontosak, mint az élelem és lőszer szállítása, nem kevésbé, mint az utánpótlás érkezése, és amelyek szintén veszélyeknek vannak kitéve: ruházati, lábbeli és fegyverzet ellátás, mellyel pótolják a tönkrement darabokat és azokat, melyeket a csaták forgatagában elvesznek; a sebészeti és egészségügyi felszerelés; a futárok és szárnysegédek, akik néha meglehetősen fontos rendelkezéseket visznek az ellenséges főhadiszállásról a hátországban maradt területekre, tartalékoknak, hivataloknak, önálló hadtesteknek és egységeknek, mint ahogyan az utóbbiak főhadiszállásnak címzett válaszjelentéseit is, így mindennek köszönhetően leromboltatik a részek egymás közötti kapcsolata. A sebesültek és betegek transzportjai, melyeket a hadseregtől szállítanak a kórházakba, vagy a gyógyulók csoportjai, akik a kórházakból visszatérőben vannak a hadsereghez; a magas rangú állami hivatalnokok, akik egyik helyről utaznak a másikra, hogy szemrevételezzék az önálló egységeket, vagy hogy átvegyék a konkrét vezetői posztot, és még sok minden más.
De ez sem minden!. A partizánháború az ellenséges sereg főerőinek műveleteit is befolyásolja. A sereg mozgása a hadikampány teljes ideje alatt, annak stratégiai célkitűzései szerint, leküzdhetetlen nehézségekbe fog ütközni, midőn első lépésétől kezdve minden további tette a vele szemben álló hadvezér tudomására fog jutni a pártiák révén, miközben ugyancsak az adott pártiák révén, első lépésétől kezdve minden további során, a sereg hátráltatva lesz erdei műszaki zárak, megsemmisített átkelőhelyek útján, minden ellenséges egység által támadásoknak kitéve akkor, midőn elhagyva az egyik stratégiai pontot a sereg még nem érte el a következőt, – ez emlékünkben feleleveníti Szeszlavin és Malojaroszlavec emlékét. Hasonló akadályokba fog ütközni az ellenségünk visszavonulása során. Az adott akadályok, melyeket a pártiák állítanak és védelmeznek, elősegíti az üldöző hadsereg számára azt, hogy folyamatosan szorongassa a visszavonulót, illetve, hogy kihasználja a helyi előnyöket az utóbbi végleges rombolásának érdekében: ez olyan látvány, melynek tanúi voltunk az 1812-es esztendőben, amikor is Napóleon seregei visszavonultak Moszkvától a Nyemanig.
No de még ez sem minden. Az adott tevékenységi nemben az erkölcsi rész nem kevésbé fontos, mint az anyagi előnyök. Az olyan megyék lakóinak megrendült harci szellemének emelése, akik az ellenséges hadsereg hátországába kerültek; nyugtalan és haszonleső emberek kivonása a vele történő együttműködéstől a különböző, ellentől zsákmányol mindenféle javak elosztásával a helyi lakosság körében, így ellensúlyozva az ellenséges hadak vezéreinek csalétkeit, melyek valójában csupán a proklamációkban szerepelnek; a saját hadsereg bátorítása azzal, hogy gyakran küldünk színe elé foglyul ejtett katonákat és hivatalnokokat, tréneket és élelem-szállítmányokat, parkokat, sőt, ágyúkat, és ezenkívül megrázkódtatjuk és szétverjük az ellenséges csapatok szellemét – ezek a művészien irányított partizánháború gyümölcsei. Mily következményeknek nem leszünk tanúi, midőn a pártiák sikerei saját oldalukra állítják az ellenséges hadsereg hátországában lévő területek lakosságát, illetve meg lesz vetve a szállítási útvonalain a szörnyűség, mely szét fog terjedni soraiban? Amikor a gondolat, hogy a pártiák miatt nincs sem átjáró, sem utazható szakasz megfoszt minden egyes katonát a biztonságos menedék gondolatától a kórházakban, a tábori lerakatokban, soraikban pedig nem lesz elegendő élelem, amit az említett raktárakból szállítanak, eleinte visszafogott óvatosságot fog szülni, utána az elkerülhetetlen rablásba fogja rántani, ami a fegyelemrombolás egyik legfontosabb oka, majd a fegyelem felbomlását követni fogja a hadsereg totális felbomlása.
A külföldi írók a háború művészetének törvényeit nem nekünk, oroszoknak írják, hanem azon államok számára, melyekhez tartoznak, következtetésképpen a számukra ismert katonai erő távlatai és jellegzetességei szerint, és nem pedig az olyan ország távlatai alapján, melynek katonai ereje, eszköztára és terepe a mai napig a fogalomtáruk és számításaik alapján felállított határokon túlra esik, annyira szélsőségesen különbözik más államokétól. Például, az a szabály, hogy nem alkalmazunk könnyű csapatokat hosszú időn át és nagy elszakadásban a hadsereg főerőitől, hogy ezáltal ne fosszák meg a hadsereget a döntő ütközetekben oly szükséges számbeli erejétől, illetve, hogy a partizánháború csak a saját és szövetséges állam területén biztonságos, de lehetetlen és pusztulásra ítélt az ellen földjén – lényegében igaz és vitán kívül álló szabályok az összes európai állam esetében, de tévesek Oroszországgal kapcsolatban. Az európai könnyű lovasság olyan emberekből áll, melyek minősége megegyezik a vonalcsapatokat alkotó emberek képességeivel.
Utóbbiaktól csupán ruházatával és elnevezésével különbözik, de semmi másban: sem különösebb képességével a rajtaütésekben és kutatásokban, sem különösebb bátorságával, ügyességével és mozgékonyságával; következésképpen, az ilyen könnyű lovasság leválasztása a főerőktől különböző vállalkozásokra, melyek képességek híján hibásak és vaktában tapogatózók lesznek – igazi erőszétszórás és erőelvonás a hadsereg számára, amelyekre egyébként oly nagy szükség van a döntő ütközetekben. Azon kívül, hogy ez a lovasság képtelen az önálló tevékenységre még hozzá kell adnunk ezen csapatok csekély létszámát is, ami megnehezíti az ellenséges földön való ott-tartózkodást, mivel annak lakossága vagy ellenséges, vagy nyílt felkelést vív ellene. Mindez idegen az orosz hadsereg számára. A könnyű lovassága nem dandárokból vagy hadosztályokból áll, és nem csupán nevében viseli a könnyű csapatok elnevezést, hanem harcias lovasok egész néptörzseiből, akik kizárólag rajtaütésekkel foglalkoznak, és nemzedékről nemzedékre átöröklik az ilyen tevékenységi körre való tehetséget és hajlamot. Ez a lovasság nálunk sohasem számított egyenrangúnak a döntő csaták vonalcsapataival, ráadásul haszontalan is ezekben, viszont nagyszerű és utánozhatatlan a különálló kutatásokban. Egyszóval, azért, mert az európai hadseregek nem alkalmazzák a partizánháborút, mivel nem rendelkeznek egyetlen egy igazi könnyű lovassal és mivel kénytelenek egy tömegben tartani még azokat is, akik a könnyű lovasság nevét viselik, miért is kéne nekünk, kik egész népekkel rendelkezünk szálló, fáradhatatlan és született lovasokból, és akik csöppet sem gyengítik a reguláris hadsereget távollétükkel, miért kéne nekünk is betiltani azt a tevékenységi fajtát, ami számunkra oly hasznos, és ellenségeink számára oly pusztító? Ha Oroszországnak olyan országgal kellene harcolnia, melynek nincs se tüzérsége, se lovassága, akkor neki is mellőznie kellene az ilyen ország ellen vívott harcban a tüzérséget és lovasságot? Mit mondanának Angliáról, ha egyszer csak kikötőibe zárná saját flottáját ahelyett, hogy nyílt tengeren harcoljon az olyan flottákkal, melyek minőségükben és mennyiségükben elmaradnak tőle?
Ím’, viszont, mit tett eddig Oroszország saját könnyű lovasságával. Túltelve a győzelmek és hódítások szakadatlan sorával, melyet kivált saját vonalcsapataival ért el, és emiatt minden joga megvolt arra, hogy elkerülje a gondot más eszközökkel meghódítani ellenfeleit, megelégedett a szurony, ágyúgolyó és kardok egyenes csapásaival, melyek oly buzgón szolgálták százötven éven át. A Borogyinói csata után kezdték meg a könnyű lovasság eme új felhasználásának kipróbálását. Kiengedtek bizonyos mennyiségű kozákcsapatot az ellenséges hadsereg szállítási útvonalaira: alig váltak le főerőinkről, és az addig gondtalanul üzemelő ellenséges szállítóvonalak teljesen új képet mutattak; minden a feje tetejére állott ezeken és káosszá vált, megszámlálhatatlan mennyiségű katona és különböző szintű hivatalnok, az élelemmel és fegyverzettel megrakott trénoszlopok, lőszerparkok, sőt, ágyúk ellepték a mi főhadiszállásunkat. Nem tévedünk akkor, amikor kimondjuk, hogy az Oroszország sorsa számára döntő pillanatban ellenségtől elfogott csapatok harmadát, illetve az összes, hozzá igyekvő és zsákmányul esett transzportot azok a kozák csapatok fogták el, amelyek az ellenséges hadsereg hátországában és szárnyain tevékenykedtek. Ha az adott próbatétel egységes következtetése, – mivel az ellenség szállítási útvonalaira akkoriban kieresztett pártiák kis létszáma miatt ez a vállalkozás valóban próbatétel volt, – ha a következtetés, mondom én, ekkora nyereséget jelent számunkra oly gyenge eszközök bevetése mellett, akkor mire számíthatunk az ilyen tevékenységi nemtől, ha felfejlesszük méreteiben, mely egyenes arányban állhat az Európával vívott támadó háborúink könnyű lovasságának nagy létszámával?
Reménykedhetünk, vagy jobban mondva, biztosan számíthatunk arra, hogy idővel a katonai erő eme része, melyet a külföldiek figyelemre sem méltatnak, mivel a mi könnyű csapatainkat saját könnyű csapataik alapján ítélik meg, nos ez a rész is az egyre nagyobb és nagyobb tökéletesítés következtében hamarosan az állam fegyveres erőinek egyéb alakulatainak szintjére fog jutni. Hatalmas a mi Oroszország anyánk! Eszközeinek sokasága már sokba került olyan népeknek, akik becsületére és létére törtek; de nem ismerik még a mélyén fekvő láva összes rétegét. Az adott rétegek egyike kétségtelenül a félvad és harcias népekből áll, melyek benépesítik a birodalom ama részét, mely a Dnyeper, Don, Kubany, Terek és Ural felső folyása között fekszik, és melyek általános népfelkelése képes kiállítani a csatatérre száz, másfél száz, kétszáz ezer született lovast. Cárunk egyetlen kézintése – és felnyögnek az ellen mezői eme dühödt, fáradhatatlanul mozgó, a reguláris hadsereg felvilágosult hivatalnokai által vezetett lovasság patái alatt! Nem-e pusztul el, nem-e oszlik széjjel, nem-e porlad el a föld színéről minden, ami élő és élettelen akad az ellenséges hátországba irányított hurrikán útjába, miközben hadseregét leköti a milliós, bátorság, fegyelem és berendezkedés szempontjából világelső hadseregünkkel vívott küzdelem?
Oroszország még soha sem kelt fel hatalmas méreteinek teljes nagyságában, és jaj az ellenségeinek, ha ezt egyszer mégis megteszi!
Kétségtelen, hogy az ilyen jellegű háború kevésbé lenne hasznos, ha csupán kis erejű hadseregekkel háborúznánk, melyeknek nincs szükségük nagy mennyiségű élelmezési ellátásra, és amelyek csupán hideg fegyverekkel harcolnak. Viszont azóta, hogy fel lett találva a lőpor és a tűzfegyverek, azóta, hogy megnövekedett a katonai erő nagysága, és, végül, amióta a nagyobb koncentrálás rendszerére tértünk át, és nem pedig a csapatok felaprózására az elszállásolásnál és a hadjáratokban, illetve más tevékenységi körülményekben történő vezetésnél, – azóta az élelmezésük is, melyet abból a földterületről gyűjtenek be, melyet az adott csapatok birtokolnak, megvalósíthatatlan dolgokba kellett, hogy ütközzön, miközben a lövedékek gyártása a laboratóriumokban, a regruták kiképzése, és a tartalékok felállítása – szintén leküzdhetetlen nehézségek tárgya, nagy veszélyekkel, csatározásokkal és katonai véletlenségekkel megkoszorúzva.
Ilyen körülmények között új módszereket kellett találni a csapatok ellátásának terén, már ami az összes, háború megvívásához szükséges dolgokat illeti, méghozzá nem annak a területnek a rovására, melyet a csapatok birtokolnak, ami a fogyasztók és termelt eszközök közötti drasztikus különbség miatt összeegyeztethetetlen bajok melegágya, hanem azon területek révén, melyek a harci cselekményeken kívül találhatók. Emiatt megtörtént a háború hadszíntereinek két harcmezőre történő elkülönülése: magára a harcmezőre, és az ellátási mezőre, hogy ezáltal az előbbi el legyen látva a második termékeivel, de nem hírtelen, és nem hatalmas mennyiségben, hanem az élelmezési és hadicikkek – melyeket a hadseregek magukkal szállítanak, – felhasználásának megfelelő mennyiségi arányában, hogy ne legyen túlzott megterhelve, és ezáltal ne legyen gátolva mozgásában. Viszont önmagától érthető, hogy ez az újítás az ellenfél részéről is megkövetelte azt, hogy feltalálja, miképpen tudja elejét venni az ellenséges hadseregnek mindazon tárgyakkal történő ellátását, amelyekre annak oly nagy szüksége van. Az adott cél megvalósítását, első látásra, két módszer szolgálta: vagy a csapatokkal közvetlenül a harcmezőn tevékenykedni úgy, hogy az ellenséges csapatok frontjának hátországába kerülnek, vagy pedig ugyan ilyen csapatokkal annak ellátási mezején hajtani végre a műveleteket.
Ellenben azonnal megbizonyosodtak arról, hogy az előbbi nehezen megvalósítható, mivel maga az ellenséges hadsereg és a támadásnak kijelölt terület fedik egymást, miközben az utóbbit erődítések zárják, melyek belsejében találhatók az élelmiszer raktárak, készülnek a töltetek és véghezmegy a tartalékok felállítása. Az a terület maradt csupán, melyen keresztül ezeket, a három kategóriába tartozó anyagokat odaszállítják a hadseregnek: íme, ez a partizántevékenység mezeje. Előtte itt nem tűnnek fel mindazok az akadályok, melyekben gazdag mind a harcmező, mind pedig az ellátási mező, mivel mint a hadsereg fő erői, úgy az erődítések is az említett útvonal végein helyezkedve el, így nem képesek azt megvédeni – az előbbi azért, mert minden erejét leköti a vele szemben álló ellenséges főerők elleni harc, az utóbbiak – természetes mozdulatlanságuk okán.
Mindebből következik, hogy a partizánháború nem létezhet, amikor az ellenséges hadsereg magán az ellátási mezőn tartózkodik; de minél jobban megnövekedik a távolság, mely elválasztja a harcmezőt az ellátási mezőtől, úgy a partizánháború is egyre hasznosabbá és határozottabbá válik. Igaz, hogy az óvatos hadvezérek nem mulasztják el, hogy a fő útvonal teljes hosszában, mely magába foglalja az említett területet, megállapítani a megerősített etapok helyét, vagy szálláshelyeket, hogy ezáltal védve legyenek a szállítások pihenőhelyeiken és éjszakai táborozásukon, illetve kirendelik azokat a csapatokat, melyek őrzik a szállításokat, midőn azok vándorolnak etaptól etapig; ésszerű eljárás, de amely kénytelen engedni, és engedni kénytelen is lesz a pártiák tevékeny sokaságának, mint ahogyan minden védelmi cselekmény enged a támadó műveleteknek. Ráadásul még azt is hozzá lehet tenni, hogy ezek a megerősített etapok, bármennyire is legyenek nagyok, soha sem lesznek képesek befogadni azt a trén sokaságot, amely a jelen kori hadseregek szállítási gyengeségét jelenti; a fedező erők, bármennyire is legyenek nagy létszámúak, soha sem képes egyszerre végrehajtani a menetkísérést amiatt, mert őrizve a szállítási útvonal teljes hosszát kénytelenek széthúzódni, ahogy amaz elnyúlik az egyik ponttól a másikig, így mindig gyengébb lesz, mint a pártia, mely zömben tevékenykedik és egyazon helyszínen. Az adott kényelmetlenségektől függetlenül képzelhetjük, mennyi harci erőre lenne szükség ahhoz, hogy azzal el lehessen látni a megerősített etapok szolgálatát, melyek száma egyre csak nőni fog, amint folytatódik a hadsereg további előremozgása, mindazon sikerek által sarkallva, melyek magukkal ragadják a támadó hadsereget, egyre távolabb sodorva azt az ellátó mezőtől!
Most pedig, hogy végleg kifejthessem a partizánháború minden fontosságát a nagyszámú mozgósítások és a nagyarányú összpontosítások rendszerének modern korában, tegyünk fel néhány kérdést, és válaszoljuk meg azokat. Először is, kik által megy végbe a háború? – A hadseregekben egyesült emberek által.
Másodszor, képesek-e az emberek üres kézzel harcolni? – Nem. A háború – nem ökölvívás. Ezeknek az embereknek fegyverre van szükségük; viszont a lőpor feltalálása óta már a fegyver sem elegendő, önmagában: ehhez a fegyverhez kellenek a töltények és a lövedékek, hogy végrehajthatóvá váljon a tőlük megkövetelt alkalmazásuk; és mivel a töltények és lövedékek többé-kevésbé felhasználásra kerülnek az ütközetek során, illetve gyártásuk nehézkes a hadseregek tevékenysége és menetelései közepette, így a fegyvereket új töltényekkel és lövedékekkel kell ellátni arról a helyről, ahol ezeket elkészítik. Ez világosan bizonyítja, hogy egy hadsereg, melynek kezében fegyver van, de töltények és lövedékek nélkül, nem más, mint vasvillákkal felszerelt emberek szervezett tömege, egy tömeg, mely a legelső ellenséges lövések után vagy szét kell, hogy széledjen, vagy – ütközetbe bocsátkozva – elpusztul. Egyszóval, nincs többé erő a hadseregben, vagy, úgy is mondhatnánk, hogy a lőpor feltalálása óta – nincs hadsereg töltények és lövedékek nélkül.
Harmadszor, megköveteli-e a hadsereg az erősítést a háború folyamán? – Megköveteli, annak arányában, ahogyan embereket és lovakat veszít a csaták során, az összecsapásokban és tűzváltásokban, illetve a sebesülések miatt, melyeket az emberek a harcokban szereznek, úgyszintén a betegségek miatt, melyek megszaporodnak a hosszadalmas menetelések során, a természet csapásai, nehéz munka, és különböző hiányosságok miatt. Amennyiben a hadsereg nem képes folyamatosan biztosítani létszámát, akkor szépen folyamatosan kezd csökkenni, majd végül teljesen megszűnik létezni.
Végül, negyedszer, fölösleges rákérdezni, hogy kell-e a katonának élelem, ugyanis az ember élelem nélkül nem hogy harcolni, de életben maradni sem képes; és mivel bizonyított, hogy nagy létszámuk miatt jelen korunk hadseregei nem képesek beérni azzal, amit az a terület termel, melyet éppen birtokban tartanak, így szükségük van az élelmiszerszállításokra, melyek nélkül vagy éhen halnak, vagy, élelemszerzés ürügyén szétszéledve a hadszíntérről, csavargók és rablók erkölcstelen tömegévé válnak, és csoportonként semmisülnek majd meg, védelem és dicsőség nélkül.
Nos, hogy megfosszuk az ellenséget ettől a négy, mondhatni gyökeres elemtől, melyek bármely sereg életét és harci erejét biztosítják, milyen eszközt érdemes választanunk? Nincs másik, mint hogy megsemmisítjük ezeket, midőn mozgatják őket az ellátó mezőről a hadszíntér irányába, következtetésképpen, a partizánháború által. Mit fog tenni az ellenség élelem, lőszer és a feltöltését szolgáló csapatok nélkül? Kénytelen lesz tevékenységét békével zárni, vagy fogsággal, esetleg szétszóródik, mindenfajta remény nélkül az újraegyesülésre – három nemigen megnyugtató következmény, és teljesen ellenkező eredményekhez vezetnek azokhoz képest, melyekre bármely hadsereg is számíthat, midőn hadműveletekbe kezd. Függetlenül a pusztulástól, mellyel a partizánháború fenyegeti a hadseregek erejének és létezésének eme gyökeres elemeit, vannak másodlagos feltételek is, melyek szorosan összefüggnek annak jólétével, ráadásul nem kevésbé fontosak, mint az élelem és lőszer szállítása, nem kevésbé, mint az utánpótlás érkezése, és amelyek szintén veszélyeknek vannak kitéve: ruházati, lábbeli és fegyverzet ellátás, mellyel pótolják a tönkrement darabokat és azokat, melyeket a csaták forgatagában elvesznek; a sebészeti és egészségügyi felszerelés; a futárok és szárnysegédek, akik néha meglehetősen fontos rendelkezéseket visznek az ellenséges főhadiszállásról a hátországban maradt területekre, tartalékoknak, hivataloknak, önálló hadtesteknek és egységeknek, mint ahogyan az utóbbiak főhadiszállásnak címzett válaszjelentéseit is, így mindennek köszönhetően leromboltatik a részek egymás közötti kapcsolata. A sebesültek és betegek transzportjai, melyeket a hadseregtől szállítanak a kórházakba, vagy a gyógyulók csoportjai, akik a kórházakból visszatérőben vannak a hadsereghez; a magas rangú állami hivatalnokok, akik egyik helyről utaznak a másikra, hogy szemrevételezzék az önálló egységeket, vagy hogy átvegyék a konkrét vezetői posztot, és még sok minden más.
De ez sem minden!. A partizánháború az ellenséges sereg főerőinek műveleteit is befolyásolja. A sereg mozgása a hadikampány teljes ideje alatt, annak stratégiai célkitűzései szerint, leküzdhetetlen nehézségekbe fog ütközni, midőn első lépésétől kezdve minden további tette a vele szemben álló hadvezér tudomására fog jutni a pártiák révén, miközben ugyancsak az adott pártiák révén, első lépésétől kezdve minden további során, a sereg hátráltatva lesz erdei műszaki zárak, megsemmisített átkelőhelyek útján, minden ellenséges egység által támadásoknak kitéve akkor, midőn elhagyva az egyik stratégiai pontot a sereg még nem érte el a következőt, – ez emlékünkben feleleveníti Szeszlavin és Malojaroszlavec emlékét. Hasonló akadályokba fog ütközni az ellenségünk visszavonulása során. Az adott akadályok, melyeket a pártiák állítanak és védelmeznek, elősegíti az üldöző hadsereg számára azt, hogy folyamatosan szorongassa a visszavonulót, illetve, hogy kihasználja a helyi előnyöket az utóbbi végleges rombolásának érdekében: ez olyan látvány, melynek tanúi voltunk az 1812-es esztendőben, amikor is Napóleon seregei visszavonultak Moszkvától a Nyemanig.
No de még ez sem minden. Az adott tevékenységi nemben az erkölcsi rész nem kevésbé fontos, mint az anyagi előnyök. Az olyan megyék lakóinak megrendült harci szellemének emelése, akik az ellenséges hadsereg hátországába kerültek; nyugtalan és haszonleső emberek kivonása a vele történő együttműködéstől a különböző, ellentől zsákmányol mindenféle javak elosztásával a helyi lakosság körében, így ellensúlyozva az ellenséges hadak vezéreinek csalétkeit, melyek valójában csupán a proklamációkban szerepelnek; a saját hadsereg bátorítása azzal, hogy gyakran küldünk színe elé foglyul ejtett katonákat és hivatalnokokat, tréneket és élelem-szállítmányokat, parkokat, sőt, ágyúkat, és ezenkívül megrázkódtatjuk és szétverjük az ellenséges csapatok szellemét – ezek a művészien irányított partizánháború gyümölcsei. Mily következményeknek nem leszünk tanúi, midőn a pártiák sikerei saját oldalukra állítják az ellenséges hadsereg hátországában lévő területek lakosságát, illetve meg lesz vetve a szállítási útvonalain a szörnyűség, mely szét fog terjedni soraiban? Amikor a gondolat, hogy a pártiák miatt nincs sem átjáró, sem utazható szakasz megfoszt minden egyes katonát a biztonságos menedék gondolatától a kórházakban, a tábori lerakatokban, soraikban pedig nem lesz elegendő élelem, amit az említett raktárakból szállítanak, eleinte visszafogott óvatosságot fog szülni, utána az elkerülhetetlen rablásba fogja rántani, ami a fegyelemrombolás egyik legfontosabb oka, majd a fegyelem felbomlását követni fogja a hadsereg totális felbomlása.
A külföldi írók a háború művészetének törvényeit nem nekünk, oroszoknak írják, hanem azon államok számára, melyekhez tartoznak, következtetésképpen a számukra ismert katonai erő távlatai és jellegzetességei szerint, és nem pedig az olyan ország távlatai alapján, melynek katonai ereje, eszköztára és terepe a mai napig a fogalomtáruk és számításaik alapján felállított határokon túlra esik, annyira szélsőségesen különbözik más államokétól. Például, az a szabály, hogy nem alkalmazunk könnyű csapatokat hosszú időn át és nagy elszakadásban a hadsereg főerőitől, hogy ezáltal ne fosszák meg a hadsereget a döntő ütközetekben oly szükséges számbeli erejétől, illetve, hogy a partizánháború csak a saját és szövetséges állam területén biztonságos, de lehetetlen és pusztulásra ítélt az ellen földjén – lényegében igaz és vitán kívül álló szabályok az összes európai állam esetében, de tévesek Oroszországgal kapcsolatban. Az európai könnyű lovasság olyan emberekből áll, melyek minősége megegyezik a vonalcsapatokat alkotó emberek képességeivel.
Utóbbiaktól csupán ruházatával és elnevezésével különbözik, de semmi másban: sem különösebb képességével a rajtaütésekben és kutatásokban, sem különösebb bátorságával, ügyességével és mozgékonyságával; következésképpen, az ilyen könnyű lovasság leválasztása a főerőktől különböző vállalkozásokra, melyek képességek híján hibásak és vaktában tapogatózók lesznek – igazi erőszétszórás és erőelvonás a hadsereg számára, amelyekre egyébként oly nagy szükség van a döntő ütközetekben. Azon kívül, hogy ez a lovasság képtelen az önálló tevékenységre még hozzá kell adnunk ezen csapatok csekély létszámát is, ami megnehezíti az ellenséges földön való ott-tartózkodást, mivel annak lakossága vagy ellenséges, vagy nyílt felkelést vív ellene. Mindez idegen az orosz hadsereg számára. A könnyű lovassága nem dandárokból vagy hadosztályokból áll, és nem csupán nevében viseli a könnyű csapatok elnevezést, hanem harcias lovasok egész néptörzseiből, akik kizárólag rajtaütésekkel foglalkoznak, és nemzedékről nemzedékre átöröklik az ilyen tevékenységi körre való tehetséget és hajlamot. Ez a lovasság nálunk sohasem számított egyenrangúnak a döntő csaták vonalcsapataival, ráadásul haszontalan is ezekben, viszont nagyszerű és utánozhatatlan a különálló kutatásokban. Egyszóval, azért, mert az európai hadseregek nem alkalmazzák a partizánháborút, mivel nem rendelkeznek egyetlen egy igazi könnyű lovassal és mivel kénytelenek egy tömegben tartani még azokat is, akik a könnyű lovasság nevét viselik, miért is kéne nekünk, kik egész népekkel rendelkezünk szálló, fáradhatatlan és született lovasokból, és akik csöppet sem gyengítik a reguláris hadsereget távollétükkel, miért kéne nekünk is betiltani azt a tevékenységi fajtát, ami számunkra oly hasznos, és ellenségeink számára oly pusztító? Ha Oroszországnak olyan országgal kellene harcolnia, melynek nincs se tüzérsége, se lovassága, akkor neki is mellőznie kellene az ilyen ország ellen vívott harcban a tüzérséget és lovasságot? Mit mondanának Angliáról, ha egyszer csak kikötőibe zárná saját flottáját ahelyett, hogy nyílt tengeren harcoljon az olyan flottákkal, melyek minőségükben és mennyiségükben elmaradnak tőle?
Ím’, viszont, mit tett eddig Oroszország saját könnyű lovasságával. Túltelve a győzelmek és hódítások szakadatlan sorával, melyet kivált saját vonalcsapataival ért el, és emiatt minden joga megvolt arra, hogy elkerülje a gondot más eszközökkel meghódítani ellenfeleit, megelégedett a szurony, ágyúgolyó és kardok egyenes csapásaival, melyek oly buzgón szolgálták százötven éven át. A Borogyinói csata után kezdték meg a könnyű lovasság eme új felhasználásának kipróbálását. Kiengedtek bizonyos mennyiségű kozákcsapatot az ellenséges hadsereg szállítási útvonalaira: alig váltak le főerőinkről, és az addig gondtalanul üzemelő ellenséges szállítóvonalak teljesen új képet mutattak; minden a feje tetejére állott ezeken és káosszá vált, megszámlálhatatlan mennyiségű katona és különböző szintű hivatalnok, az élelemmel és fegyverzettel megrakott trénoszlopok, lőszerparkok, sőt, ágyúk ellepték a mi főhadiszállásunkat. Nem tévedünk akkor, amikor kimondjuk, hogy az Oroszország sorsa számára döntő pillanatban ellenségtől elfogott csapatok harmadát, illetve az összes, hozzá igyekvő és zsákmányul esett transzportot azok a kozák csapatok fogták el, amelyek az ellenséges hadsereg hátországában és szárnyain tevékenykedtek. Ha az adott próbatétel egységes következtetése, – mivel az ellenség szállítási útvonalaira akkoriban kieresztett pártiák kis létszáma miatt ez a vállalkozás valóban próbatétel volt, – ha a következtetés, mondom én, ekkora nyereséget jelent számunkra oly gyenge eszközök bevetése mellett, akkor mire számíthatunk az ilyen tevékenységi nemtől, ha felfejlesszük méreteiben, mely egyenes arányban állhat az Európával vívott támadó háborúink könnyű lovasságának nagy létszámával?
Reménykedhetünk, vagy jobban mondva, biztosan számíthatunk arra, hogy idővel a katonai erő eme része, melyet a külföldiek figyelemre sem méltatnak, mivel a mi könnyű csapatainkat saját könnyű csapataik alapján ítélik meg, nos ez a rész is az egyre nagyobb és nagyobb tökéletesítés következtében hamarosan az állam fegyveres erőinek egyéb alakulatainak szintjére fog jutni. Hatalmas a mi Oroszország anyánk! Eszközeinek sokasága már sokba került olyan népeknek, akik becsületére és létére törtek; de nem ismerik még a mélyén fekvő láva összes rétegét. Az adott rétegek egyike kétségtelenül a félvad és harcias népekből áll, melyek benépesítik a birodalom ama részét, mely a Dnyeper, Don, Kubany, Terek és Ural felső folyása között fekszik, és melyek általános népfelkelése képes kiállítani a csatatérre száz, másfél száz, kétszáz ezer született lovast. Cárunk egyetlen kézintése – és felnyögnek az ellen mezői eme dühödt, fáradhatatlanul mozgó, a reguláris hadsereg felvilágosult hivatalnokai által vezetett lovasság patái alatt! Nem-e pusztul el, nem-e oszlik széjjel, nem-e porlad el a föld színéről minden, ami élő és élettelen akad az ellenséges hátországba irányított hurrikán útjába, miközben hadseregét leköti a milliós, bátorság, fegyelem és berendezkedés szempontjából világelső hadseregünkkel vívott küzdelem?
Oroszország még soha sem kelt fel hatalmas méreteinek teljes nagyságában, és jaj az ellenségeinek, ha ezt egyszer mégis megteszi!
Egyéb, a fejezet megírásához felhasznált irodalom:
1. ,,Наставление для ведения занятий в кавалерии.” С.-Петербург, Военная Типография (в здании Главного Штаба), 1912.
2. ,,Устав строевой казачьей службы.” С.-Петербург, Военная Типография (в здании Главного Штаба), 1899.
3. Николай I. ,,Правила для состава, построений и движений в войсках казачьих и иррегулярных для мусульман.” С.-Петербург,, 1849.
4. ,,Устав о строевой службе конных полков казачьих войск.” С.-Петербург, Военная Типография, 1875.
5. Греков А.И. ,,Обучение рубке и уколам.” Пособие для офицеров Главной фехтовально-гимнастической школы. С.-Петербург. Женская Тип. Т-ва „Печ. Станка”, 1912.
6. Келлер А.Ф. ,,Несколько кавалерийских вопросов.” Выпуск 2. Комиссионер Военно-учебных заведений, Изд. Тов. Березовского, С.-Петербург, 1910.
7. Буняковский В. ,,Из опыта текущей войны.” Комиссионер Военно-учебных заведений, Изд. Тов. Березовского, Петроград,1916.
8. Квачков В.В. ,,Спецназ России.” Военная литература (militera.lib.ru), 2004.
2. ,,Устав строевой казачьей службы.” С.-Петербург, Военная Типография (в здании Главного Штаба), 1899.
3. Николай I. ,,Правила для состава, построений и движений в войсках казачьих и иррегулярных для мусульман.” С.-Петербург,, 1849.
4. ,,Устав о строевой службе конных полков казачьих войск.” С.-Петербург, Военная Типография, 1875.
5. Греков А.И. ,,Обучение рубке и уколам.” Пособие для офицеров Главной фехтовально-гимнастической школы. С.-Петербург. Женская Тип. Т-ва „Печ. Станка”, 1912.
6. Келлер А.Ф. ,,Несколько кавалерийских вопросов.” Выпуск 2. Комиссионер Военно-учебных заведений, Изд. Тов. Березовского, С.-Петербург, 1910.
7. Буняковский В. ,,Из опыта текущей войны.” Комиссионер Военно-учебных заведений, Изд. Тов. Березовского, Петроград,1916.
8. Квачков В.В. ,,Спецназ России.” Военная литература (militera.lib.ru), 2004.