Moszkvában ma temették el napjaink egyik legkiválóbb orosz diplomatáját (mondhatni: diplomatáját), Vitalij Csurkint.

Engedtessen most meg nekem egy kis szubjektivizmus.

Vitalij Csurkin az évfolyamtársam volt. Pár napja, orosz nyelven közzétettem soraimat, amivel a magam nevében búcsúztam tőle. Lájkok százait kaptam érte, tucatnyian köszönték meg, hogy így megemlékeztem nagy halottjukról.

„UTOLSÓ SZAVAK VITALIJ CSURKINHOZ – MÉLTATLAN MAGYAR CSOPORTTÁRSÁTÓL

Meg vagyok rendülve! A MGIMO-ban (Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Állami Egyetem, 1969-1974) egy akadémiai csoportba jártunk vele – a csoportbizalmink volt. Páratlan ésszel és tehetséggel megáldott ember volt. Már akkor világos volt: erre a fiatalemberre nem mindennapi, fényes karrier vár. Az ENSZ-ben, ahol mindig is dolgozott. Azzal a határozottsággal, céltudatossággal és alapos ismereteivel készült erre a munkára, amivel utóbb nemcsak Oroszországot, nemcsak annak érdekeit képviselte és védelmezte. Az első sorokban küzdött az IGAZSÁGÉRT, azért, hogy a nemzetközi kapcsolatokban is – miként az élet minden területén – A JÓ GYŐZEDELMESKEDJEN A ROSSZ FÖLÖTT. Az első sorokban küzdött – a háborús uszítókkal szemben – a világbékéért.

Vitalij, Te drága, jó ember! Nekem nincs is jogom arra, hogy Téged a barátomnak nevezzelek. Különösebb kapcsolatok nem voltak közöttünk, más nyelveket tanultunk – nem lettünk barátokká. Most pedig… túlságosan méltatlan vagyok én arra, hogy EGY ILYEN NAGY EMBERT, MINT TE (nem visz rá a lélek, hogy a múlt időt használjam – a veszteség túlságosan friss és hirtelen) a barátomnak nevezhessek. És bár Te ma már nyilván meg sem ismernél engem, de én A TE HÍVED, A TE VIRTUÁLIS BARÁTOD VOLTAM. Mindvégig, amíg rendszeresen követve a világ eseményeit az interneten, szinte naponta csodáltam tehetségedet. Azt, ahogy a felszólalásaiddal mindannyiszor a helyére tetted ezt a szemét bandát, a kicsinyes percemberkéknek, a hülyéknek, az elméleti, politikai, erkölcsi – EMBERI szempontból alávaló, eltorzult lelkivilágú perszónáknak ezt a gyülekezetét. Akik még azt sem érdemelték meg, hogy egy levegőt szívjanak Veled az ülésteremben!

Vitalij! Bár országainkat az élet mostanra különböző katonai-politikai tömbökbe sodorta – az én meggyőződésem egy percre sem változott: AZ IGAZSÁG OROSZORSZÁG MÖGÖTT ÁLL. MÁRPEDIG HA AZ IGAZSÁG OROSZORSZÁG MÖGÖTT ÁLL, AKKOR NEKÜNK AZ ÉRTE FOLYÓ HARCÁBAN TÁMOGATNUNK KELL! Oroszország barátai ma még nálunk kevesen vannak – ám számuk, ha nem viharos ütemben is, de gyarapodik. Hazánkban növekvő megbecsülés övezi Oroszországot és annak vezetőjét. Főleg most már, hogy módunk volt eddig közelebbről is kiismernünk újsütetű „barátainkat”. Nap, mint nap szemtanúi vagyunk annak, hogy milyen aljasak, hitványak. Kiismertük hazug, képmutató mivoltukat (az én szememben ezek a leggyűlöletesebb emberi tulajdonságok), gyilkos ösztöneiket. Ezek a mi újsütetű „barátaink” – szemben az oroszokkal – valójában soha nem voltak, és nem is lesznek a mi barátaink. Eleve képtelenek erre, ugyanis – de nem is igen törik magukat azért, hogy a barátaink legyenek. Őket tökéletesen kielégítik a lakájok, a talpnyalók. Nekik tökéletesen elég, ha valakik – saját nemzeti érdekeink rovására – politikai, gazdasági, katonai – geopolitikai – érdekeik lobbistái.

Én, szürke kis öregember, nyugdíjas, igyekszem hozzátenni a magam apró hozzájárulását közös ügyünkhöz. Közös harcunkban. Hogy ha egyszer eljön a nap, a Győzelem Napja, együtt énekelhessük a „Győzelem Napja” c. felemelő, szívhez szóló dal sorait: „A Győzelem Napja… siettettük eljövetelét, ahogy csak tudtuk.”

Te, Vitalij, gigantikus erőfeszítéseiddel igyekezted siettetni e nap eljövetelét! Annyira sem kímélve önmagadat, mint amennyire kímélted ellenségeidet, a mi közös ellenségeinket. Ahogy nálunk mondják: két végéről égetted a gyertyát. És ezzel megfosztottál minket – Önmagadtól! Ámde Te nem lettél volna Te, ha nem így cselekszel. Vitalij! Büszke voltam Rád mindvégig! Te adtál nekem erőt, hogy higgyek a Gonosz fölötti Győzelem lehetőségében. Higgyek a jövőben!

Részvétem a családodnak, akiket nem ismerek. Mély tisztelettel hajolok meg szüleid előtt (ha még élnek), gyászoló feleséged, gyermekeid előtt! Nyugodj békében (jaj – de nem akarózik Rólad ilyet írni)! NAGYON FOGSZ NEKÜNK HIÁNYOZNI! Mindig jó emlékezettel, sok szeretettel fogunk majd Rád gondolni!

Csikós Sándor – a Te méltatlan magyar csoporttársad.”