Különleges rendeltetésű és státuszú orosz alakulatok az első világháborúban – 4. rész
Az orosz hadsereg „halál-alakulatai”
Nem maradsz életbe’ hát,
Hóról föl nem állsz,
Huszonnyolcszor szúrtak át
Öt lövés talált.
Hóról föl nem állsz,
Huszonnyolcszor szúrtak át
Öt lövés talált.
Barátomnak varrtam én
Ezt a gyászlepelt,
Orosz földanyánk a vért
Mohón issza fel.
Ezt a gyászlepelt,
Orosz földanyánk a vért
Mohón issza fel.
Anna Ahmatova. 1917. /1/
Azok, akik érdeklődnek az orosz hadsereg, vagy az első világháború történelme iránt előbb vagy utóbb találkoznak az úgynevezett ,,halál alakulatok” nevével, amik 1917-ben jelentek meg Oroszországban. Szinte minden komolyabb, világháborús kitüntetésekkel vagy jelvényekkel foglalkozó szakmunkában megtalálhatók az adott alakulatok kokárdája, jelvénye és felvarrói, miközben magukról az alakulatokról a közelmúltig szinte semmilyen megbízható vagy objektív információval sem rendelkeztünk. Az adott fejezetben igyekszünk fényt deríteni az említett alakulatok keletkezésére, szimbolikájára és harci tevékenységük egyes epizódjaira, illetve szerepeltetek néhány dokumentumot. Kezdésnek legalább felületesen fussunk végig azon, hogy mik is voltak ezek az alakulatok, miben különböztek, külső megjelenésükön kívül, a kor orosz hadseregének szürke tömegétől?
Ismeretlen ,,halál-egység,, zászlója (Felirat – „Meghalunk a Hazáért”)
Több kortárs – olyanok, mint A.I.Gyenyikin és A.P.Budberg tábornokok, – az 1917 februárja után egyre gyorsabban ,,szaporodó” különböző ,,forradalmi” és hazafias katonai alakulatokban egyértelműen a hadsereg gyors demoralizálását és szétzüllesztését vélték felfedezni. A szovjet éra emlékiratírói, történészei, no meg a szocialista realizmus bértollnokai, ellenkezőleg – közmegegyezéssel az ,,ellenforradalom harci osztagait” látták bennük, a Fehér Gárda elődeit. Bár mindkét nézőpont nem nélkülözi a megalapozottságot, az általuk szült sztereotípiák és mítoszok nem tették lehetővé észrevenni bennük egy igen ellentmondásos és bonyolult korszak jelenségeit. Csupán az utóbbi másfél évtized kutatásainak köszönhetően kezd fellibbenni az őket takaró ködösítés fátyla. Például kiderült, hogy az 1917-es polgári forradalmat követően Oroszországban a halál-egységekkel párhuzamosan megjelentek a György-veteránok zászlóaljai, a hátország önkénteseinek forradalmi zászlóaljai, női csapásmérő egységek, illetve különböző nemzetiségi alakulatok /2/. A mai napig teljesen ismeretlen a szintén ekkor felállított ,,Június 18 egységek”/3/, a ,,Népszabadság” milíciái, partizánalakulatok, és még sok másfajta egység.
Az említett alakulatok felállítását sürgető kezdeményezés általában ,,alulról”, azaz a katonák köréből származott, méghozzá a polgári hatalom az ilyen próbálkozásokat általában nem akadályozta, sőt, gyakran támogatta. Mint az előző fejezetben már írtam, a csapásmérő (,,udarnij”) mozgalom előfutárainak a fronton létrejött – jóval a Februári forradalmat megelőzően – partizán és gránátos/4/ egységek tekinthetők, melyek szükségszerűségét a lövészárokharc realitásai diktálták, amik bőven meghaladták a szabályzatok által szabott kereteket.
1917 áprilisától, amikor apály követte a népnek adományozott polgári és politikai szabadságjogok mámoros hullámát, és a rosszemlékű ,,№1 parancs”/5/ gyümölcsei kezdtek beérni, a hadsereg egyre nagyobb bomlásának ellensúlyozására a frontokon megjelentek az első önkéntes alakulatok, melyek nevében szerepeltek a ,,csapásmérő”, ,,forradalmi” vagy ,,halál” szavak. Egységes, mindegyik számára elfogadott szimbolika egyszerűen nem létezett, és minden egyes alakulat esetében a megkülönböztető jelzés kérdése a kezdeményezők fantáziájától és lehetőségeitől függött. Sajnos az adott időszakról meglehetősen szerénynek mondható információval rendelkezünk. Így, például, az egyik dokumentum szerint, ami kelt 1917. május 28-án, a Délnyugati-fronton minden egyes hadseregben az önkéntesekből ,,halál-dandárok” jöttek létre, melyek a rohamosztagok funkcióit töltötték be. Minden joggal feltételezhető, hogy az adott dandárok katonái megkülönböztető jelzést is viseltek – egy vörös karszalagot, amelyre fehér festékkel felfestettek egy koponyát, két keresztbetett lábszárcsonttal/6/.
A ,,halál-egységek,, szimbólumait előíró parancs melléklete
1917 májusában a katonai hatóságok, a legfelsőbb parancsnok, A.A.Bruszilov személyében, megpróbálták ellenőrzésük alá vonni az egyre növekvő csapásmérő mozgalmat: munkák kezdődtek a ,,Népszabadság Hadsereg” (másik neve – ,,Szabad Oroszország Néphadserege”) felállításának érdekében olyan alakulatokból, amelyek részt vettek a februári forradalomban, és hamarosan elkészültek a parancsok, melyek az önkéntes csapatok szervezésének törvényes alapot biztosítottak. Hozzá kell tenni, hogy az önkéntes mozgalom eleinte nem éppen tömegességéről volt híres. A hátországban és a fronton alig félszáz zászlóaljat sikerült felállítani, ami körülbelül három hadosztály háborús létszámának felelt meg akkoriban.
A ,,halál-mozgalom” kezdete, amely 1917 őszére általános méreteket öltött, katonák és tisztek kicsiny csoportjának tevékenységéhez köthető, akik májusban Mogiljovban gyűltek össze, hogy előkészítsék egy általános katonai kongresszus összehívását. A frontalakulatok harminc képviselője, megkapva a legfelsőbb parancsnokságtól a szükséges felhatalmazást, és ,,Kezdeményező csoport az Összoroszországi Katonai Szövetség szervezéséért” (V.V.Sz.) nevezve magukat, május 15-én hozzáláttak a munkához. Az általuk életre hívott szövetséget úgy tervezték, mint olyan szervezetet, amely képes egyesíteni a hadsereg és flotta egészséges erőit. A V.V.Sz. főbb céljai voltak: a harckészség és fegyelem növelése, a tiszti állomány demokratizálása, a ,,katonák polgári felelősségtudatának növelése”, stb. Az adott célok érdekében a Szövetség nem csak az agitáció erejével kívánt élni, hanem tagságának személyes példaadásával (többek között a csapásmérő egységek állománya is ide tartozott). A Szövetség politikai krédója abban nyilvánult meg, hogy a szervezet – egyszerre – az Ideiglenes kormány iránt is teljesen lojális volt, és a munkás, illetve katonai küldöttek Tanácsa iránt is/7/.
A kezdeményező csoport nagy lendülettel állt neki a munkának, de váratlanul előre nem látott esemény történt – megismerkedve a V.V.Sz. programjával, A.F.Kerenszkij hadügyminiszter 1917. május 30-án meghozta határozatát: ,,A jelenlegi hadi helyzetben a katonák kötelezettségeik ellátása alóli kivonását elképzelhetetlennek tartom. A kongresszust nem engedélyezem.” A helyzet szinte kilátástalanná vált, amennyiben lehetetlen volt megtartani a Kongresszust, a Szövetség megteremtésére irányuló munka értelmét vesztette – mit jelent harminc ember személyes példaadása és ,,papíron” zajló agitációja, amikor minden újság (és kapualj) virít a rengeteg párt és szövetség felhívásaitól? Az ideiglenes vereség dacára, bár a Kezdeményező csoport tagjai kénytelenek voltak elhagyni Mogiljovot, nem voltak hajlandóak ,,elhagyni állásaikat”. Június 5-én a csoport állományából kirendelt egy állandóan működő szervet – ,,Az Összoroszországi Katonai Szövetség Végrehajtó bürója”, – amely tovább küzdött a V.V.Sz. eszméiért különböző hivatalokban. Váratlanul lehetőségük nyílt arra, hogy a kicsiny tagság munkáját egészen más távlatokban végezzék.
A 151. Pjatyigorszki ezred ,,szabad forradalmi halál-zászlóalj” zászlója, a lenti mezőben „A szövetségesektől” felirattal
Június 14-én a haderő parancsnokának bemutatkozott a 7. lovas tüzér üteg delegációja, amely ,,átadott a tábornoknak egy egyöntetű döntést az üteg minden katonája részéről, hogy utolsó csepp vérükig készek védelmezni az ifjú, szabad Oroszországot, és kérték, hogy az üteget mindenek előtt oda küldjék, ahol szükséges a forradalmi hadsereg erőinek egységes, biztos csapása.” Bruszilov, aki szimpatizált a csapásmérő-mozgalommal, különös módon tüntette ki a tüzérek hazafias lendületét – nekik adományozta a ,,halál ütege” címet, és megparancsolta, hogy ezentúl viseljenek ,,vörös-fekete megtisztelő felvarrókat”, ezzel egy szintre emelve egy katonai káder-alakulatot az önkéntesek egységeivel/8/. A főparancsnok ugyan akkor fordult kérdéssel a Végrehajtó büróhoz, mint a számára legelérhetőbb társadalmi szervezethez, hogy nyújtsák be neki az eddig felállított csapásmérő alakulatok listáját. A még aznap összeült büró tagjai elrendelték, hogy ,,értesíteni kell az összes frontot, távirat útján, hogy bocsássák rendelkezésünkre a csapásmérő csoportok jegyzékeit vagy névjegyzékét”. Még egy táviratot, ezúttal üdvözlőt, a 7. lovas tüzér ütegnek kellett elküldeni/9/.
Itt ismét szükséges egy korkommentár. A hivatalos iratokban és a különféle publikációkban, melyek azokból a zavaros időkből maradtak ránk, a különböző katonai alakulatok jelölése, mint ,,csapásmérő”, ,,roham-„ vagy ,,halál-egységek” meglehetősen kusza és zavaros – az olvasó azt hihetné, hogy más-más név alatt ugyan az a jelenség szerepel. Elképzelhető, hogy eleinte, 1917 tavaszán, a ,,csapásmérő egység” elnevezés szinonima volt a ,,rohamalakulat”-ra (bővebben lásd a többi fejezetet), és a megnevezést elsősorban a harcászati alkalmazása befolyásolta – ezt, többek között, a Különleges-hadsereg által 1917-ben kiadott ,,Utasítás a csapásmérő egységek szervezéséhez és kiképzéséhez” brosúra is bizonyítja. A magas fokú kockázattal, nagy veszteségekkel, és innen eredően – az adott alakulatok önkéntes jellege, együtt járó tevékenységük többek között tükröződött az alakulatok ,,halálos” szimbolikájában és megnevezésében. A későbbiekben, amikor a ,,csapásmérő” elnevezés megtisztelő címmé is vált egyben, a fogalom megjelent olyan alakulatok esetében is, amelyek tevékenységükből fakadóan nem tartoztak a rohamalakulatok sorába (azaz, nem szánták őket az ellenséges védelmi övek áttörésére, illetve az ellenállási pontok megtartására). Így, például, a ,,csapásmérő” elnevezés megjelent a 4. gyalogsági hadosztály és 4. Mariupoli huszárezred nevében is. Éppen az ilyen alakulatokat kívánták összevonni ,,csapásmérő csoportokba”, a frontok és hadseregek állományán belül. Ennek megfelelően, az ,,udarnyikok” szervezésével, vagy legalább nyilvántartásba vételével egyik katonai vagy társadalmi hivatal sem foglalkozott. Így érthetővé válik, hogy bár a kortársak sok esetben a ,,csapásmérő” és ,,halál-alakulatok” megnevezést együtt alkalmazták, mint szinonimákat, a főparancsnok №547 parancsában pedig a kétfajta alakulat közé egyenlőség jelt tett, a valóságban azért akadtak komoly eltérések is: nem minden önkéntes vagy káder-rendszerű csapásmérő alakulat szerepelt a későbbi dokumentumokban, mint ,,halál-alakulat”, ráadásul önálló megkülönböztetési és szimbólumrendszerrel bírtak; mindeközben a ,,halál-alakulatok” többségénél, amik szerepelnek a V.V.Sz. dokumentumaiban, szintén nem tartalmazták nevükben a ,,csapásmérő” szót, és egyáltalán nem tartoztak bele a ,,csapásmérő csoportokba”.
Térjünk vissza az eseményekhez. Az üdvözlő távirat esete megmaradhatott volna jelentéktelen, szinte hétköznapi esetnek, az Összoroszországi Katonai Szövetség kezdeményezése pedig megvalósítatlan maradt volna, ha a színpadon nem jelent volna meg egy ember, aki hamarosan kulcsfigurává vált a halál-alakulatok mozgalmának beindításában. Ez, Pjotr Ivanovics Szolovjov volt, a ,,Bogatir” cirkáló főorvosa. Éppen neki kellett összeállítania, Szaharov ezredessel együtt, az üdvözlő távirat szövegét. Valószínűleg a munka során Szolovjovot megkísértette az ihlet és egy szerencsés ötlettel állt elő – június 15-én, este, megírta a ,,Felhívás a hadsereghez és flottához” szövegét, melyben ösztönzi az esküjükhez hű katonákat és tiszteket, hogy egyesüljenek egy mozgalomban ,,A nagy hazánk becsületéért, szabadságáért és földjéért vívott küzdelem zászlója alatt, és ezt a harcot folytassuk utolsó leheletünkig.” A mozgalom alapját, a szerzője szerint, már nem az önkéntes alakulatok adták volna, hanem a frontalakulatok, melyek felvették nevükbe a ,,halál” elnevezést (a gyakorlatban úgy is lehet értelmezni a fogalmat, mint ,,mindhalálig”). Az adott dokumentumhoz mellékelve volt egy másik felhívás is az ,,Összoroszországi Katonai Szövetség” címmel, amelyben a Szövetség programja új megvilágításban szerepelt. Mindkét irat arról tanúskodik, hogy minden olyan alakulat, mely felvette nevébe a ,,halál-egység” nevet, automatikusan a Szövetség tagjává vált.
A felhívás szerzőjének kollégái azonnal felfogták, hogy milyen széles távlatok tárulnak eléjük, és már a következő napon mindkét felhívást Bruszilov asztalára tették. A főparancsnok által jóváhagyva ezek azonnal ki lettek küldve a frontokra, ahol hatalmas, nem várt válaszhatást eredményeztek. Június 25-én a Végrehajtó büró már jelenthette is, hogy ,,a halál-egységekbe máris belépett 13 önálló katonai alakulat”. A büró vezetése jogot kapott arra, hogy szabályos időközönként személyesen a főparancsnoknak jelenthetik a mozgalom körüli helyzetet, maga a hivatal pedig felállított egy különleges részleget, mely a halál-egységek regisztrációjával foglalkozott, mely vezetésével megbízták Szaharov ezredest, Csebikin vezérkari századost és Rutter közlegényt. A halál-egységek mennyisége, így egyben a Szövetség tagságának száma is, rohamosan nőtt. Eleinte kis-létszámú egységek és alegységek jelentkeztek – ütegek, osztályok, csapásmérő zászlóaljak; nagyon ritkán – ezredek és tüzérségi dandárok. Viszont július 15-én erre a listára egyből felkerült négy hadtest, illetve néhány hadosztály, teljes létszámban. A feliratkozás procedúrája a következőképpen nézett ki: az alakulat, melynek állománya az összehívott gyűlésen eldöntötte, hogy csatlakozik a ,,halál-mozgalomhoz”, jelentést tett erről a Végrehajtó bürónak (szeptember elejétől a neve megváltozott – V.V.Sz. Ideiglenes bizottsága címmel), az meg felterjesztette a kérvényt a főparancsnoknál, közvetlenül. Nagyon ritka kivétellel minden kérvényt jóváhagytak, és az adott alakulat megkapta a jogot, hogy viselje a megkülönböztető jelzéseket és a nevét kihirdették a főparancsnokság rendkívüli parancsában/10/. Az októberi hatalomátvétel pillanatában a V.V.Sz. listái szerint a mozgalomhoz csatlakozott 312 különböző alegység, alakulat és magasabb egység, melyekben több mint 600.000 fő szolgált. Az alakulatok a legkülönbözőbb egységeket, csapat és fegyvernemeket képviselték. Volt köztük tüzérségi partvédelmi üteg is vagy páncélautó osztály, mint ahogyan repülőszázad, hajó vagy páncélvonat is. Nincs mit csodálkozni azon, hogy katonai körökben komolyan elkezdtek beszélni arról, hogy ezekből az alakulatokból meg lehetne szervezni egy önálló ,,halál-hadsereget”/11/.
Itt ismét szükséges egy korkommentár. A hivatalos iratokban és a különféle publikációkban, melyek azokból a zavaros időkből maradtak ránk, a különböző katonai alakulatok jelölése, mint ,,csapásmérő”, ,,roham-„ vagy ,,halál-egységek” meglehetősen kusza és zavaros – az olvasó azt hihetné, hogy más-más név alatt ugyan az a jelenség szerepel. Elképzelhető, hogy eleinte, 1917 tavaszán, a ,,csapásmérő egység” elnevezés szinonima volt a ,,rohamalakulat”-ra (bővebben lásd a többi fejezetet), és a megnevezést elsősorban a harcászati alkalmazása befolyásolta – ezt, többek között, a Különleges-hadsereg által 1917-ben kiadott ,,Utasítás a csapásmérő egységek szervezéséhez és kiképzéséhez” brosúra is bizonyítja. A magas fokú kockázattal, nagy veszteségekkel, és innen eredően – az adott alakulatok önkéntes jellege, együtt járó tevékenységük többek között tükröződött az alakulatok ,,halálos” szimbolikájában és megnevezésében. A későbbiekben, amikor a ,,csapásmérő” elnevezés megtisztelő címmé is vált egyben, a fogalom megjelent olyan alakulatok esetében is, amelyek tevékenységükből fakadóan nem tartoztak a rohamalakulatok sorába (azaz, nem szánták őket az ellenséges védelmi övek áttörésére, illetve az ellenállási pontok megtartására). Így, például, a ,,csapásmérő” elnevezés megjelent a 4. gyalogsági hadosztály és 4. Mariupoli huszárezred nevében is. Éppen az ilyen alakulatokat kívánták összevonni ,,csapásmérő csoportokba”, a frontok és hadseregek állományán belül. Ennek megfelelően, az ,,udarnyikok” szervezésével, vagy legalább nyilvántartásba vételével egyik katonai vagy társadalmi hivatal sem foglalkozott. Így érthetővé válik, hogy bár a kortársak sok esetben a ,,csapásmérő” és ,,halál-alakulatok” megnevezést együtt alkalmazták, mint szinonimákat, a főparancsnok №547 parancsában pedig a kétfajta alakulat közé egyenlőség jelt tett, a valóságban azért akadtak komoly eltérések is: nem minden önkéntes vagy káder-rendszerű csapásmérő alakulat szerepelt a későbbi dokumentumokban, mint ,,halál-alakulat”, ráadásul önálló megkülönböztetési és szimbólumrendszerrel bírtak; mindeközben a ,,halál-alakulatok” többségénél, amik szerepelnek a V.V.Sz. dokumentumaiban, szintén nem tartalmazták nevükben a ,,csapásmérő” szót, és egyáltalán nem tartoztak bele a ,,csapásmérő csoportokba”.
Térjünk vissza az eseményekhez. Az üdvözlő távirat esete megmaradhatott volna jelentéktelen, szinte hétköznapi esetnek, az Összoroszországi Katonai Szövetség kezdeményezése pedig megvalósítatlan maradt volna, ha a színpadon nem jelent volna meg egy ember, aki hamarosan kulcsfigurává vált a halál-alakulatok mozgalmának beindításában. Ez, Pjotr Ivanovics Szolovjov volt, a ,,Bogatir” cirkáló főorvosa. Éppen neki kellett összeállítania, Szaharov ezredessel együtt, az üdvözlő távirat szövegét. Valószínűleg a munka során Szolovjovot megkísértette az ihlet és egy szerencsés ötlettel állt elő – június 15-én, este, megírta a ,,Felhívás a hadsereghez és flottához” szövegét, melyben ösztönzi az esküjükhez hű katonákat és tiszteket, hogy egyesüljenek egy mozgalomban ,,A nagy hazánk becsületéért, szabadságáért és földjéért vívott küzdelem zászlója alatt, és ezt a harcot folytassuk utolsó leheletünkig.” A mozgalom alapját, a szerzője szerint, már nem az önkéntes alakulatok adták volna, hanem a frontalakulatok, melyek felvették nevükbe a ,,halál” elnevezést (a gyakorlatban úgy is lehet értelmezni a fogalmat, mint ,,mindhalálig”). Az adott dokumentumhoz mellékelve volt egy másik felhívás is az ,,Összoroszországi Katonai Szövetség” címmel, amelyben a Szövetség programja új megvilágításban szerepelt. Mindkét irat arról tanúskodik, hogy minden olyan alakulat, mely felvette nevébe a ,,halál-egység” nevet, automatikusan a Szövetség tagjává vált.
A felhívás szerzőjének kollégái azonnal felfogták, hogy milyen széles távlatok tárulnak eléjük, és már a következő napon mindkét felhívást Bruszilov asztalára tették. A főparancsnok által jóváhagyva ezek azonnal ki lettek küldve a frontokra, ahol hatalmas, nem várt válaszhatást eredményeztek. Június 25-én a Végrehajtó büró már jelenthette is, hogy ,,a halál-egységekbe máris belépett 13 önálló katonai alakulat”. A büró vezetése jogot kapott arra, hogy szabályos időközönként személyesen a főparancsnoknak jelenthetik a mozgalom körüli helyzetet, maga a hivatal pedig felállított egy különleges részleget, mely a halál-egységek regisztrációjával foglalkozott, mely vezetésével megbízták Szaharov ezredest, Csebikin vezérkari századost és Rutter közlegényt. A halál-egységek mennyisége, így egyben a Szövetség tagságának száma is, rohamosan nőtt. Eleinte kis-létszámú egységek és alegységek jelentkeztek – ütegek, osztályok, csapásmérő zászlóaljak; nagyon ritkán – ezredek és tüzérségi dandárok. Viszont július 15-én erre a listára egyből felkerült négy hadtest, illetve néhány hadosztály, teljes létszámban. A feliratkozás procedúrája a következőképpen nézett ki: az alakulat, melynek állománya az összehívott gyűlésen eldöntötte, hogy csatlakozik a ,,halál-mozgalomhoz”, jelentést tett erről a Végrehajtó bürónak (szeptember elejétől a neve megváltozott – V.V.Sz. Ideiglenes bizottsága címmel), az meg felterjesztette a kérvényt a főparancsnoknál, közvetlenül. Nagyon ritka kivétellel minden kérvényt jóváhagytak, és az adott alakulat megkapta a jogot, hogy viselje a megkülönböztető jelzéseket és a nevét kihirdették a főparancsnokság rendkívüli parancsában/10/. Az októberi hatalomátvétel pillanatában a V.V.Sz. listái szerint a mozgalomhoz csatlakozott 312 különböző alegység, alakulat és magasabb egység, melyekben több mint 600.000 fő szolgált. Az alakulatok a legkülönbözőbb egységeket, csapat és fegyvernemeket képviselték. Volt köztük tüzérségi partvédelmi üteg is vagy páncélautó osztály, mint ahogyan repülőszázad, hajó vagy páncélvonat is. Nincs mit csodálkozni azon, hogy katonai körökben komolyan elkezdtek beszélni arról, hogy ezekből az alakulatokból meg lehetne szervezni egy önálló ,,halál-hadsereget”/11/.
A 31. „halál” repülőszázad csapatkitűzője
A halál-alakulatok szimbólumainak története és fejlődése egy sor sajátossággal bír.
Mint azt az előző fejezetből már tudjuk, 1917. június 13-án a főparancsnok elfogadta az önkéntes és csapásmérő alakulatok szervezéséről szóló tervezetet (№439 parancs), és mint már korábban írtam, a következő napon, június 14-én, Bruszilov odaadományozta a 7. lovas tüzér ütegnek a ,,halál” címet és a vörös-fekete felvarrót. Egyértelmű választ adni arra, hogy miképpen is kellett volna kinéznie ennek a bizonyos felvarrónak, a következő távirat képes – az 1917. május 23-án kelt távirat, amit Bruszilov még akkor állított össze, amikor a Délnyugati-front parancsnoka volt:
,,A gondolat, hogy feláldozzák magukat a szabad hazáért, már megszületet a Délnyugati-front katonáinak körében. Az egyik hadsereg parancsnoksága mellett a hátországi hadsereg alakulataiból már megjelentek az önkéntesek, akik beiratkoztak egy ,,halál-zászlóaljba”, mely megkülönböztető jelként elfogadta a vörös-fekete szalagot, melyek a következő lózungokat képviselik: a szabadság védelme (vörös szín), és a további élet értelmetlensége, amennyiben elpusztul Oroszország (fekete szín). Üdvözletemet küldöm Oroszország eme hű fiainak zászlóaljának és megadva az adott kezdeményezésnek a tiszteletet, elrendelem a jelentkezés által létrejött csapásmérő egységek önkéntesei számára a megkülönböztető vörös-fekete sevront/12/ (felvarrót), amit a jobb kabátujjon kell viselni, ékkel lefelé. A helyszíneken összegyűjtött önkéntes-listákat a legszigorúbb rendben összegyűjteni, és a legrövidebb időn belül átadni a front-bizottságoknak. Ezek a listák a hadügyminiszteren keresztül általam be lesznek mutatva az Alkotmányozó Gyűlésnek, mely előtt, mint a forradalmi hadsereg főparancsnoka, kérvényezni fogom a forradalom ama igazi katonáinak emlékének megőrzését, akik Oroszország sordöntő, kritikus pillanatában kiálltak a szabadság védelmében, a haza megmentésének érdekében. Végtelenül boldog leszek az általam szeretett hazámért, ha Oroszország hű fiainak névjegyzékében látom majd a Délnyugati-front forradalmi hadsereg egységeit, teljes létszámban. Az adott alakulatok közé büszkén beírom saját nevemet és boldog leszek mindenemet feláldozni a szabad Oroszország boldogulásáért. Bruszilov, lovassági tábornok.”
Viszont ez a magánirat, amit a 7. hadsereg parancsnokának címeztek, valószínűleg nem volt közismert, így Bruszilov június 14-én kelt rendelkezését úgy is lehetett értelmezni, hogy a 7. lovastüzér ütegnek egy olyan felvarrót adományoztak, amit egy nappal korábban az önkéntes alakulatok számára rendszeresítettek – azaz fekete András-keresztet vörös körben, vagy fekete-vörös szalagot az egyenruha hajtókáján.
Valószínűleg Szolovjov doktor is így gondolkodott, amikor június 15-én, este dolgozott a felhívásán, és a piszkozat lapjaira vetett egy jelvény-tervezetet a ,,halál-alakulatok” számára – ez is egy Ádám-fej volt (de már nem csontokkal, mint az önkéntesek csapásmérő alakulatainál, hanem kardokkal, azaz tisztán katonai eredetű szimbólumokkal, amik jobban megfeleltek a fronton szerveződő harcoló alakulatoknak). Ezenkívül tervezett egy kétszínű felvarrót is, ami teljesen megegyezett a forradalmi zászlóaljak parancsnoki állományának zubbony ujjára felkerült megkülönböztető jelzéseinek. A felhívás szövegében, mellesleg, a halál-osztagoknak be lett ígérve, hogy ,,a főparancsnok engedélyével a kabáthajtókájukra majd kapnak egy piros-fekete sevront”. Bár igen nehéz elképzelni egy klasszikus sevront kabáthajtókán, de a Végrehajtó büró ezt a ,,halál-szimbolikát” fogadta el, mint bázistervezetet.
Mint azt az előző fejezetből már tudjuk, 1917. június 13-án a főparancsnok elfogadta az önkéntes és csapásmérő alakulatok szervezéséről szóló tervezetet (№439 parancs), és mint már korábban írtam, a következő napon, június 14-én, Bruszilov odaadományozta a 7. lovas tüzér ütegnek a ,,halál” címet és a vörös-fekete felvarrót. Egyértelmű választ adni arra, hogy miképpen is kellett volna kinéznie ennek a bizonyos felvarrónak, a következő távirat képes – az 1917. május 23-án kelt távirat, amit Bruszilov még akkor állított össze, amikor a Délnyugati-front parancsnoka volt:
,,A gondolat, hogy feláldozzák magukat a szabad hazáért, már megszületet a Délnyugati-front katonáinak körében. Az egyik hadsereg parancsnoksága mellett a hátországi hadsereg alakulataiból már megjelentek az önkéntesek, akik beiratkoztak egy ,,halál-zászlóaljba”, mely megkülönböztető jelként elfogadta a vörös-fekete szalagot, melyek a következő lózungokat képviselik: a szabadság védelme (vörös szín), és a további élet értelmetlensége, amennyiben elpusztul Oroszország (fekete szín). Üdvözletemet küldöm Oroszország eme hű fiainak zászlóaljának és megadva az adott kezdeményezésnek a tiszteletet, elrendelem a jelentkezés által létrejött csapásmérő egységek önkéntesei számára a megkülönböztető vörös-fekete sevront/12/ (felvarrót), amit a jobb kabátujjon kell viselni, ékkel lefelé. A helyszíneken összegyűjtött önkéntes-listákat a legszigorúbb rendben összegyűjteni, és a legrövidebb időn belül átadni a front-bizottságoknak. Ezek a listák a hadügyminiszteren keresztül általam be lesznek mutatva az Alkotmányozó Gyűlésnek, mely előtt, mint a forradalmi hadsereg főparancsnoka, kérvényezni fogom a forradalom ama igazi katonáinak emlékének megőrzését, akik Oroszország sordöntő, kritikus pillanatában kiálltak a szabadság védelmében, a haza megmentésének érdekében. Végtelenül boldog leszek az általam szeretett hazámért, ha Oroszország hű fiainak névjegyzékében látom majd a Délnyugati-front forradalmi hadsereg egységeit, teljes létszámban. Az adott alakulatok közé büszkén beírom saját nevemet és boldog leszek mindenemet feláldozni a szabad Oroszország boldogulásáért. Bruszilov, lovassági tábornok.”
Viszont ez a magánirat, amit a 7. hadsereg parancsnokának címeztek, valószínűleg nem volt közismert, így Bruszilov június 14-én kelt rendelkezését úgy is lehetett értelmezni, hogy a 7. lovastüzér ütegnek egy olyan felvarrót adományoztak, amit egy nappal korábban az önkéntes alakulatok számára rendszeresítettek – azaz fekete András-keresztet vörös körben, vagy fekete-vörös szalagot az egyenruha hajtókáján.
Valószínűleg Szolovjov doktor is így gondolkodott, amikor június 15-én, este dolgozott a felhívásán, és a piszkozat lapjaira vetett egy jelvény-tervezetet a ,,halál-alakulatok” számára – ez is egy Ádám-fej volt (de már nem csontokkal, mint az önkéntesek csapásmérő alakulatainál, hanem kardokkal, azaz tisztán katonai eredetű szimbólumokkal, amik jobban megfeleltek a fronton szerveződő harcoló alakulatoknak). Ezenkívül tervezett egy kétszínű felvarrót is, ami teljesen megegyezett a forradalmi zászlóaljak parancsnoki állományának zubbony ujjára felkerült megkülönböztető jelzéseinek. A felhívás szövegében, mellesleg, a halál-osztagoknak be lett ígérve, hogy ,,a főparancsnok engedélyével a kabáthajtókájukra majd kapnak egy piros-fekete sevront”. Bár igen nehéz elképzelni egy klasszikus sevront kabáthajtókán, de a Végrehajtó büró ezt a ,,halál-szimbolikát” fogadta el, mint bázistervezetet.
A 38. gyalogsági hadosztály „halál-zászlóalja”
Ellenben a projekt az csak egy projekt, de az országban uralkodó gazdasági káosz közepette a felvarrók legyártása és terjesztése a csapatoknál nem éppen egy egyszerű feladat. Ráadásul a büró vezetése nem szerette volna, ha egy ilyen komoly kezdeményezés és bevételi forrás kicsúszik a kezükből. A kérdést ismét Szolovjov doktor nem éppen hétköznapi szervezőkészségének köszönhetően sikerült megoldani. Június 22-én Moszkvába utazott, ahol Vaszilij Zbuk fémtermék üzemében megrendelte az Ádám-fejek próbasorozatát. Ezzel egy időben a Sztavka fő szállásmesteri Hivatalába folyt a munka a mozgalom jogi alapjának megteremtése végett.
Közben a halál-egységek száma egyre csak nőtt, és az egyenruha kérdése hatalmas zűrzavart teremtett – a táviratokban, amiket a Végrehajtó bürónál jelentkező csapatoknak küldtek, szó volt arról, hogy valamilyen, teljesen érthetetlen felvarrókat kapnak a hajtókákra, illetve a még csupán papíron létező, kardokon pihenő Ádám-fejeket. A csapatok vezetése magyarázatot sürgetett. A további kavarodás elkerülése végett, 1917. június 29-én, publikálva lett a főparancsnok №547 parancsa. A parancs ideiglenes jellegű volt, és nem tartalmazott illusztrációkat, mivel ilyenek még csak nem is léteztek – a jelvények még csak készültek Moszkvában, a halál-osztagok felvarrójának végső verziója még nem lett jóváhagyva. Ráadásul a parancsban csontokon pihenő Ádám-fej szerepelt, ami ugye a csapásmérő alakulatok jelvénye volt, így újabb félreértésre adott okot. Hozzá kell tenni, hogy ilyen jelvények is léteztek (többségük tábori műhelyekben készült, vagy ólomból öntötték maguk a katonák), de ezek kizárólag a forradalmi csapásmérő zászlóaljak katonáitól és tisztjeitől származtak.
Körülbelül a parancs megjelenésével egy időben, a büró azt is megtudta, hogy milyen felvarróra is gondolt Bruszilov – vagy maga a tábornok magyarázta el, vagy megismerkedtek a fentebb idézett távirat szövegével. Végeredménybe ez újabb kreativitás-hullámot eredményezett. Végül, sok próbálkozás és kísérletező mellékág után, a felvarró klasszikus változatát 1917. július 1-én hagyták jóvá.
Ami pedig az Ádám-fejeket illeti, a Zbuk üzem szakértői némi módosítást hajtottak végre Szolovjov doktor úr tervén – így került a koponyára a babérkoszorú. A bürót felvilágosították ez ügyben, de úgy látszik a Zbuk dolgozói csak a jelvény leírását küldték meg, természetesen mellékelt ábra nélkül. Ennek következtében a Végrehajtó büró a július 1-én megtartott gyűlésen elfogadott egy harmadik jelvénytervezetet, amely különbözött mind a Szolovjov által ajánlott tervtől, mind pedig az üzemi vázlattól, amit végül is elkészítettek Moszkvában.
Július 2-án az adott terveket Bruszilov is jóváhagyta, majd 1917. július 8-án megjelent híres, №578 parancsát, amely végre meghatározta a halál-egységek megkülönböztető jelzéseinek végső formáját.
Akkor már több, mint 80 frontalakulat és alegység viselte a ,,halál” melléknevet. A frontról hatalmas mennyiségű kérvény érkezett, melyekben követelték a jelvényeket és felvarrókat, de ezek próbapéldányai csak 1917. július 19-én készültek el, és Mogiljovba csupán 21-én érkeztek meg. Az első alakulat – 6. Szibériai mozsárosztály – csupán a hónap végén kapta meg. A felvarrók és jelvények kiárusítása, amelyre a Végrehajtó büró már megkapta a kereskedelmi engedélyt (mivel ezeknek egyformáknak kellett lenniük minden egyes alakulatnál) Mogiljovban összpontosult, de egyes alakulatok közvetlenül a Zbuk üzemtől vásárolták ezeket. Összesen 325.000 jelvény lett megrendelve (többek közt 25.000 tiszti), amelyeket lehetetlen volt legyártani, mivel komoly hiány mutatkozott nemesfémből. A megrendelés megmentésének érdekében Mogiljovból Moszkvába küldtek egy vagonnyi bádogot és rézlapot. A felvarrókkal még gyászosabb volt a helyzet – az anyaghiány és drágaság miatt csupán 25.000 arsin (1 arsin=71,12 cm) szalaganyagot sikerült legyártani.
A jelvények két típusban készültek: a katonáknak szánt bádogból készült, a tisztek pedig ,,aranyozott” (réz) jelvényt kaptak, mivel ,,…ellenkező esetben rendkívül nehéz megkülönböztetni a lövészárkokban a tiszteket”. A döntést jóváhagyták a Végrehajtó büró 1917. július 25-én hozott rendeletével. Arról, hogy miből is készültek az Ádám-fejek, a V.V.Sz. Ideiglenes bizottsága által szeptemberben aláírt megrendelésben olvashatunk: ,,300.000db bádog kokárda és 25.000db rézből, melyeket a halál-alakulatoknak szánunk.” Ugyan abban az iratban szó esik arról is, hogy az üzem fémhiányban szenved ,,azonnal szükségük van 25 láda fehér bádogra és 13 pud rézre (1 pud=16 kg).” Mint korábban említettem, a rakomány vasúton el lett küldve, az Alekszandrovszki vonalon, Mogiljovból Moszkvába. A szalagok is két változatban készültek, félig voltak selyemszálból, illetve teljesen selyemből. Az utóbbi változat bár drágább volt, de tartósabb és nem fakult ki egykönnyen.
Egy, amit biztosan lehet tudni, hogy az összes ,,halál-alakulat” közül az előírt egyenruhát és megkülönböztető jelvényeket biztosan hordták: a 15. lovashadosztály lövészezrede, az 1. Petrográdi ulánus ezred lovas-géppuskás csoportja, az 1. gránátos tüzér dandár, az 36. mozsaras tüzérosztály, a 6. Szibériai mozsárosztály és a 18. tüzérdandár 5. ütege.
Ami meg a hivatalosan elrendelt egyenruha különböző ,,elkorcsosításait” illeti, akkor elmondható, hogy ez inkább szabály volt a halál-alakulatoknál, és nem kivétel. Az egyik oka ennek abban keresendő, hogy nem minden, ilyen jellegű alakulat volt hajlandó a V.V.Sz. tagságát gyarapítani, így a kinevezési parancsot nem a főparancsnoktól kapták, hanem közvetlenül a frontok vagy hadosztályok parancsnokságától. Például a 38. és 138. gyalogos hadosztályok halál-zászlóaljai. Az ilyen alakulatok maguk gondoskodtak a megkülönböztető jelzésekről. A második ok az volt, hogy vagy kevés, vagy egyszerűen beszerezhetetlen volt a zbukovi üzem jelvénye, ezért sok alakulat önállóan, helyben készítette az Ádám-fejeket.
Ezen felül, a frontalakulatokból szerveződő halál-alakulatok közé bekerült jó néhány önkéntesekből összeállt forradalmi zászlóalj is: a 261. tartalékos gyalogos ezred 1. és 2. csapásmérő zászlóaljai, 1. Omszki csapásmérő zászlóalj, a Liszonszki-magaslatok 1. Bucsacsi halál-zászlóalja, illetve a Reveli tengerészeti zászlóalj. Ezek is korábbi, forradalmi megkülönböztető jelzéseiket viselték. Bár ezek igen jól dokumentált és igen logikusnak mondható eltérési esetek. Az előírt ruházattól való eltérések, tömegében, már inkább a fékezhetetlen bakafantázia szüleményei voltak. Nem csak a szürke katonatömegből kívántak kiemelkedni ezáltal, de néhány esetben még a halál-alakulatokból is.
Az ilyen abszurditásig fajuló karneváli hangulatról részletes leírást ad A.A:Sztolipin/13/, aki a következő jelenetnek volt szemtanúja 1917. június 27-én, Mogiljovban, amit utána naplójában is megörökített: ,,Különösen szórakoztatók a ,,halál-zászlóaljak”. Egyeseknek nem csak mindkét zubbonyujjukon vannak felvarróik, de még a váll-lapjukon és mellükön is. Az egyik ilyen katona egy egész széles vörös szalagot viselt vállán átvetve, a ,,Halál dragonyosa” (!) felirattal. Az egyik tisztnél pedig a ujjára fel volt varrva az Anna-rend tenyérnyi széles vállszalagja, két oldalt egy-egy György-szalaggal, és mindez idétlenül masniba volt kötve”/14/. A ,,halállovas” valószínűleg a 15. lovashadosztály lövészezredének 1. dragonyos századának valamely katonája lehetett, viszont az Anna-szalagos tisztnek semmi köze nem volt a ,,halál-alakulatokhoz”, ugyanis ez volt a megkülönböztető jelzése azoknak, akik a rokkant katonákból szerveződő önkéntes zászlóaljak bizottságaiban dolgoztak. ,,Széles vörös, György-szegéllyel kétoldalt ékesített szalag. A szalagon töviskoszorú és felirat: ,,A szabadság megmentése a győzelemben van”. Egyes katonai alakulatok mégis csak a hajtókán viselték a szalagokat (például a gárda lovas hadtest és a 7. lovashadosztály), ami valószínűleg a kezdeti káosznak köszönhető, vagy annak, hogy nem kapták kézhez a később rendet teremtő parancsot.
Egyes alakulatok (a 25. tüzérdandár 1. ütege, a 27. tüzérdandár, a 100. Osztrovszki gyalogsági ezred 4. százada) egyáltalán lemondtak a megkülönböztető jelzések viseléséről. Vagy nyíltan, vagy titokban ez azzal magyarázható, hogy az ilyen alakulatok néha komolyan tartottak a környezetükben lévő katonai egységekben egyre nagyobb mértéket öltő háború-ellenes vagy már totálisan fegyelmezetlen tömegek lincselésétől. A katona-tömegek ellenséges magatartása érthetővé válik, ha megemlítjük, hogy miután L.G.Kornyilov tábornok lett a főparancsnok, néha a halál-alakulatokat kezdték el alkalmazni terelő-alakulatokként, akiknek meg kellett akadályozniuk az egyre jobban elharapódzó dezertálásokat, illetve nekik kellett tüzükkel elejét venni a front-barátkozásoknak a szembenálló hadseregek katonái között (mellesleg ezt a praxist a hadviselő államok mindegyike alkalmazta a világháború utolsó éveiben). A csapásmérő mozgalom és halál-egységekkel szembeni ellenségeskedés különösen a Kornyilov-zendülés után lett általános, pedig a halál-alakulatok többsége nem támogatta a lázadó csapatokat, és még a zendülés leverésében is részt vettek. Egyes esetekben azt a kísérletet, hogy újabb megkülönböztető jelzéseket rendszeresítsenek az alegységeknél, maga a főnökség tiltotta meg. Így, például, az 1. lovas-hegyi tüzérségi osztály tisztjei kérvényezték a Végrehajtó bürótól, hogy közülük azoknak, akiknek nincs arany fegyvere, adományozzanak a kardjukra vörös-fekete szalagokat, de a büró úgy vélte, hogy ,,ez nem demokratikus”.
Különösen érdekesek a halál-alakulatok zászlói. A lobogók külalakját egyetlen egy parancs vagy rendelet sem szabályozta, ezért a katonák alkotókedve ezekben nyilvánult csak meg úgy isten-igazából. Szinte lehetetlen ezeket manapság rekonstruálni, bár néhányat sikerült nagyjából ,,újratervezni”. Egy, ami biztos, elsősorban a szemtanúk feljegyzéseiből ítélve, hogy a rajtuk lévő feliratokra jellemző az adott zavaros korszak nagyzoló, néha pedig igen kétértelmű megfogalmazása. Így, például, a 23. lövész halál-ezred az Ideiglenes kormánytól kapott egy megkülönböztető zászlót, amelyen a felirat hirdette: ,,Aki a Szabadság hajnalán született – meghal Érte”.
Természetesen a halál-mozgalomban való részvétel nem mindenki számára korlátozódott a külső megjelenésre és arra a lehetőségre, hogy kimaradáskor pompázhattak a hátországi lányok, illetve medikák előtt gyászos vörös-fekete felvarróikban és kardos-koponyás kokárdáikban. Sok halál-egység szó szerint megkövette elnevezését, a kétségbeesett és embertelen rohamokban elvesztve állományát. Sok alakulat elévülhetetlen érdemeket szerzett magának, és a hősiesség, önfeláldozás mintapéldáival szolgált az utókornak.*
Viszont a zavaros eszmék viharában, és az ebből fakadó egyre nagyobb sodródásban a forradalmi káosz, illetve hadsereg totális demoralizációja felé, a pusztulás olyan mértékűvé vált a hadseregen és társadalmon belül, hogy azok az alakulatok, melyek katonái és tisztjei a végsőkig hűek maradtak hazájuknak tett esküjüknek, már képtelenek voltak megváltoztatni az eseményeket. Miután a bolsevik párt hatalomra jutott, az egész mozgalomra dicstelen vég várt. N.V.Krilenko főparancsnok 1917. december 9-én kelt №979 parancsával a halál-egységek meg lettek szüntetve és részben fel lettek oszlatva. A rákövetkező napon pedig a munkás és katona küldöttek Tanácsának Központi Végrehajtó bizottsága hatályon kívül helyezte jelvényeiket és megkülönböztető jelzésüket. Az alakulatok egy része feloszlott, mások meg igyekeztek teljes létszámban eljutni oda, ahol új erők gyülekeztek, egy újabb harchoz.
Közben a halál-egységek száma egyre csak nőtt, és az egyenruha kérdése hatalmas zűrzavart teremtett – a táviratokban, amiket a Végrehajtó bürónál jelentkező csapatoknak küldtek, szó volt arról, hogy valamilyen, teljesen érthetetlen felvarrókat kapnak a hajtókákra, illetve a még csupán papíron létező, kardokon pihenő Ádám-fejeket. A csapatok vezetése magyarázatot sürgetett. A további kavarodás elkerülése végett, 1917. június 29-én, publikálva lett a főparancsnok №547 parancsa. A parancs ideiglenes jellegű volt, és nem tartalmazott illusztrációkat, mivel ilyenek még csak nem is léteztek – a jelvények még csak készültek Moszkvában, a halál-osztagok felvarrójának végső verziója még nem lett jóváhagyva. Ráadásul a parancsban csontokon pihenő Ádám-fej szerepelt, ami ugye a csapásmérő alakulatok jelvénye volt, így újabb félreértésre adott okot. Hozzá kell tenni, hogy ilyen jelvények is léteztek (többségük tábori műhelyekben készült, vagy ólomból öntötték maguk a katonák), de ezek kizárólag a forradalmi csapásmérő zászlóaljak katonáitól és tisztjeitől származtak.
Körülbelül a parancs megjelenésével egy időben, a büró azt is megtudta, hogy milyen felvarróra is gondolt Bruszilov – vagy maga a tábornok magyarázta el, vagy megismerkedtek a fentebb idézett távirat szövegével. Végeredménybe ez újabb kreativitás-hullámot eredményezett. Végül, sok próbálkozás és kísérletező mellékág után, a felvarró klasszikus változatát 1917. július 1-én hagyták jóvá.
Ami pedig az Ádám-fejeket illeti, a Zbuk üzem szakértői némi módosítást hajtottak végre Szolovjov doktor úr tervén – így került a koponyára a babérkoszorú. A bürót felvilágosították ez ügyben, de úgy látszik a Zbuk dolgozói csak a jelvény leírását küldték meg, természetesen mellékelt ábra nélkül. Ennek következtében a Végrehajtó büró a július 1-én megtartott gyűlésen elfogadott egy harmadik jelvénytervezetet, amely különbözött mind a Szolovjov által ajánlott tervtől, mind pedig az üzemi vázlattól, amit végül is elkészítettek Moszkvában.
Július 2-án az adott terveket Bruszilov is jóváhagyta, majd 1917. július 8-án megjelent híres, №578 parancsát, amely végre meghatározta a halál-egységek megkülönböztető jelzéseinek végső formáját.
Akkor már több, mint 80 frontalakulat és alegység viselte a ,,halál” melléknevet. A frontról hatalmas mennyiségű kérvény érkezett, melyekben követelték a jelvényeket és felvarrókat, de ezek próbapéldányai csak 1917. július 19-én készültek el, és Mogiljovba csupán 21-én érkeztek meg. Az első alakulat – 6. Szibériai mozsárosztály – csupán a hónap végén kapta meg. A felvarrók és jelvények kiárusítása, amelyre a Végrehajtó büró már megkapta a kereskedelmi engedélyt (mivel ezeknek egyformáknak kellett lenniük minden egyes alakulatnál) Mogiljovban összpontosult, de egyes alakulatok közvetlenül a Zbuk üzemtől vásárolták ezeket. Összesen 325.000 jelvény lett megrendelve (többek közt 25.000 tiszti), amelyeket lehetetlen volt legyártani, mivel komoly hiány mutatkozott nemesfémből. A megrendelés megmentésének érdekében Mogiljovból Moszkvába küldtek egy vagonnyi bádogot és rézlapot. A felvarrókkal még gyászosabb volt a helyzet – az anyaghiány és drágaság miatt csupán 25.000 arsin (1 arsin=71,12 cm) szalaganyagot sikerült legyártani.
A jelvények két típusban készültek: a katonáknak szánt bádogból készült, a tisztek pedig ,,aranyozott” (réz) jelvényt kaptak, mivel ,,…ellenkező esetben rendkívül nehéz megkülönböztetni a lövészárkokban a tiszteket”. A döntést jóváhagyták a Végrehajtó büró 1917. július 25-én hozott rendeletével. Arról, hogy miből is készültek az Ádám-fejek, a V.V.Sz. Ideiglenes bizottsága által szeptemberben aláírt megrendelésben olvashatunk: ,,300.000db bádog kokárda és 25.000db rézből, melyeket a halál-alakulatoknak szánunk.” Ugyan abban az iratban szó esik arról is, hogy az üzem fémhiányban szenved ,,azonnal szükségük van 25 láda fehér bádogra és 13 pud rézre (1 pud=16 kg).” Mint korábban említettem, a rakomány vasúton el lett küldve, az Alekszandrovszki vonalon, Mogiljovból Moszkvába. A szalagok is két változatban készültek, félig voltak selyemszálból, illetve teljesen selyemből. Az utóbbi változat bár drágább volt, de tartósabb és nem fakult ki egykönnyen.
Egy, amit biztosan lehet tudni, hogy az összes ,,halál-alakulat” közül az előírt egyenruhát és megkülönböztető jelvényeket biztosan hordták: a 15. lovashadosztály lövészezrede, az 1. Petrográdi ulánus ezred lovas-géppuskás csoportja, az 1. gránátos tüzér dandár, az 36. mozsaras tüzérosztály, a 6. Szibériai mozsárosztály és a 18. tüzérdandár 5. ütege.
Ami meg a hivatalosan elrendelt egyenruha különböző ,,elkorcsosításait” illeti, akkor elmondható, hogy ez inkább szabály volt a halál-alakulatoknál, és nem kivétel. Az egyik oka ennek abban keresendő, hogy nem minden, ilyen jellegű alakulat volt hajlandó a V.V.Sz. tagságát gyarapítani, így a kinevezési parancsot nem a főparancsnoktól kapták, hanem közvetlenül a frontok vagy hadosztályok parancsnokságától. Például a 38. és 138. gyalogos hadosztályok halál-zászlóaljai. Az ilyen alakulatok maguk gondoskodtak a megkülönböztető jelzésekről. A második ok az volt, hogy vagy kevés, vagy egyszerűen beszerezhetetlen volt a zbukovi üzem jelvénye, ezért sok alakulat önállóan, helyben készítette az Ádám-fejeket.
Ezen felül, a frontalakulatokból szerveződő halál-alakulatok közé bekerült jó néhány önkéntesekből összeállt forradalmi zászlóalj is: a 261. tartalékos gyalogos ezred 1. és 2. csapásmérő zászlóaljai, 1. Omszki csapásmérő zászlóalj, a Liszonszki-magaslatok 1. Bucsacsi halál-zászlóalja, illetve a Reveli tengerészeti zászlóalj. Ezek is korábbi, forradalmi megkülönböztető jelzéseiket viselték. Bár ezek igen jól dokumentált és igen logikusnak mondható eltérési esetek. Az előírt ruházattól való eltérések, tömegében, már inkább a fékezhetetlen bakafantázia szüleményei voltak. Nem csak a szürke katonatömegből kívántak kiemelkedni ezáltal, de néhány esetben még a halál-alakulatokból is.
Az ilyen abszurditásig fajuló karneváli hangulatról részletes leírást ad A.A:Sztolipin/13/, aki a következő jelenetnek volt szemtanúja 1917. június 27-én, Mogiljovban, amit utána naplójában is megörökített: ,,Különösen szórakoztatók a ,,halál-zászlóaljak”. Egyeseknek nem csak mindkét zubbonyujjukon vannak felvarróik, de még a váll-lapjukon és mellükön is. Az egyik ilyen katona egy egész széles vörös szalagot viselt vállán átvetve, a ,,Halál dragonyosa” (!) felirattal. Az egyik tisztnél pedig a ujjára fel volt varrva az Anna-rend tenyérnyi széles vállszalagja, két oldalt egy-egy György-szalaggal, és mindez idétlenül masniba volt kötve”/14/. A ,,halállovas” valószínűleg a 15. lovashadosztály lövészezredének 1. dragonyos századának valamely katonája lehetett, viszont az Anna-szalagos tisztnek semmi köze nem volt a ,,halál-alakulatokhoz”, ugyanis ez volt a megkülönböztető jelzése azoknak, akik a rokkant katonákból szerveződő önkéntes zászlóaljak bizottságaiban dolgoztak. ,,Széles vörös, György-szegéllyel kétoldalt ékesített szalag. A szalagon töviskoszorú és felirat: ,,A szabadság megmentése a győzelemben van”. Egyes katonai alakulatok mégis csak a hajtókán viselték a szalagokat (például a gárda lovas hadtest és a 7. lovashadosztály), ami valószínűleg a kezdeti káosznak köszönhető, vagy annak, hogy nem kapták kézhez a később rendet teremtő parancsot.
Egyes alakulatok (a 25. tüzérdandár 1. ütege, a 27. tüzérdandár, a 100. Osztrovszki gyalogsági ezred 4. százada) egyáltalán lemondtak a megkülönböztető jelzések viseléséről. Vagy nyíltan, vagy titokban ez azzal magyarázható, hogy az ilyen alakulatok néha komolyan tartottak a környezetükben lévő katonai egységekben egyre nagyobb mértéket öltő háború-ellenes vagy már totálisan fegyelmezetlen tömegek lincselésétől. A katona-tömegek ellenséges magatartása érthetővé válik, ha megemlítjük, hogy miután L.G.Kornyilov tábornok lett a főparancsnok, néha a halál-alakulatokat kezdték el alkalmazni terelő-alakulatokként, akiknek meg kellett akadályozniuk az egyre jobban elharapódzó dezertálásokat, illetve nekik kellett tüzükkel elejét venni a front-barátkozásoknak a szembenálló hadseregek katonái között (mellesleg ezt a praxist a hadviselő államok mindegyike alkalmazta a világháború utolsó éveiben). A csapásmérő mozgalom és halál-egységekkel szembeni ellenségeskedés különösen a Kornyilov-zendülés után lett általános, pedig a halál-alakulatok többsége nem támogatta a lázadó csapatokat, és még a zendülés leverésében is részt vettek. Egyes esetekben azt a kísérletet, hogy újabb megkülönböztető jelzéseket rendszeresítsenek az alegységeknél, maga a főnökség tiltotta meg. Így, például, az 1. lovas-hegyi tüzérségi osztály tisztjei kérvényezték a Végrehajtó bürótól, hogy közülük azoknak, akiknek nincs arany fegyvere, adományozzanak a kardjukra vörös-fekete szalagokat, de a büró úgy vélte, hogy ,,ez nem demokratikus”.
Különösen érdekesek a halál-alakulatok zászlói. A lobogók külalakját egyetlen egy parancs vagy rendelet sem szabályozta, ezért a katonák alkotókedve ezekben nyilvánult csak meg úgy isten-igazából. Szinte lehetetlen ezeket manapság rekonstruálni, bár néhányat sikerült nagyjából ,,újratervezni”. Egy, ami biztos, elsősorban a szemtanúk feljegyzéseiből ítélve, hogy a rajtuk lévő feliratokra jellemző az adott zavaros korszak nagyzoló, néha pedig igen kétértelmű megfogalmazása. Így, például, a 23. lövész halál-ezred az Ideiglenes kormánytól kapott egy megkülönböztető zászlót, amelyen a felirat hirdette: ,,Aki a Szabadság hajnalán született – meghal Érte”.
Természetesen a halál-mozgalomban való részvétel nem mindenki számára korlátozódott a külső megjelenésre és arra a lehetőségre, hogy kimaradáskor pompázhattak a hátországi lányok, illetve medikák előtt gyászos vörös-fekete felvarróikban és kardos-koponyás kokárdáikban. Sok halál-egység szó szerint megkövette elnevezését, a kétségbeesett és embertelen rohamokban elvesztve állományát. Sok alakulat elévülhetetlen érdemeket szerzett magának, és a hősiesség, önfeláldozás mintapéldáival szolgált az utókornak.*
Viszont a zavaros eszmék viharában, és az ebből fakadó egyre nagyobb sodródásban a forradalmi káosz, illetve hadsereg totális demoralizációja felé, a pusztulás olyan mértékűvé vált a hadseregen és társadalmon belül, hogy azok az alakulatok, melyek katonái és tisztjei a végsőkig hűek maradtak hazájuknak tett esküjüknek, már képtelenek voltak megváltoztatni az eseményeket. Miután a bolsevik párt hatalomra jutott, az egész mozgalomra dicstelen vég várt. N.V.Krilenko főparancsnok 1917. december 9-én kelt №979 parancsával a halál-egységek meg lettek szüntetve és részben fel lettek oszlatva. A rákövetkező napon pedig a munkás és katona küldöttek Tanácsának Központi Végrehajtó bizottsága hatályon kívül helyezte jelvényeiket és megkülönböztető jelzésüket. Az alakulatok egy része feloszlott, mások meg igyekeztek teljes létszámban eljutni oda, ahol új erők gyülekeztek, egy újabb harchoz.
Mellékletek a fejezethez:
Parancs.
1917. június 27.
№547
1917. június 27.
№547
Annak figyelembevételével, hogy félreértések jönnek létre, mivel összekeverednek a csapásmérő egységek (a halál századok és zászlóaljak), melyek a harcoló katonai alakulatokban kerülnek megszervezésre és a forradalmi zászlóaljak között, melyek a hátországi önkéntesekből kerülnek felállításra és néha szintén halál-zászlóaljaknak nevezi őket, megparancsolom, hogy a következők legyenek a vezérlő elvek:
1) Az első kategóriába tartozó csapásmérő egységek (halál-századok és zászlóaljak) a gyalogsági és lovassági ezredekben kerülnek felállításra az adott ezredek önkénteseiből, és az adott ezredek elidegeníthetetlen részei.
A gyalogsági ezredben felállításra kerülhet egy csapásmérő századtól egy zászlóaljig terjedő alegység, kivéve azokat az eseteket, amikor az egész ezred csapásmérő egységgé kíván válni.
A csapásmérő alegységek ezredeik állományában maradnak, kitűzve fő feladatuknak , hogy például szolgálnak kötelességük dicső végrehajtásának az ezred többi része számára, és saját ezredük előtt indulnak rohamra.
A rendkívüli harci körülmények esetén a csapásmérő századokat ideiglenesen össze lehet vonni különleges zászlóaljakká, melyek hadosztályaikhoz vannak beosztva, méghozzá minden egyes ezredtől egy századot meg nem haladó létszám rendelhető ki.
Az adott századok emberei továbbra is saját ezredeik állományában maradnak.
A csapásmérő századok ellátása minden szükséges felszereléssel az adott ezred készleteiből és anyagaiból történik, a kincstár különleges juttatásai nélkül.
Abban az esetben, ha valamilyen oknál fogva feloszlatásra kerül egy csapásmérő század, ennek emberei mindenképpen az adott ezred azon századaiba kerülnek vissza, amelyekből kirendelésre kerültek.
A halál-alakulatok személyi állománya számára elrendeltetik megkülönböztető jelzésként a vörös-fekete felvarró a jobb ingujjon és, a már meglévő kokárda helyébe, sapkarózsa – Ádám-fej, keresztbe tett csontokkal.
Azokban az esetekben, amikor az egész ezred beiratkozik a ,,halál-ezredbe”, – az ezred minden alakulata felvarrja a megkülönböztető jelzést és az újonnan elrendelt jelvényt helyezik fel a sapkákra.
2) A forradalmi zászlóaljak, viszont, a №439 parancsomnak, kelt 1917. június 13-án, megfelelően kerülnek felállításra, önkéntesekből, junkerekből, a tartalékos ezredek katonáiból és Közép-Oroszország, illetve frontok egyéb hátországi alakulataiból, és az adott alakulatok felállítását nem szabad összekeverni a csapásmérő egységekkel, melyek a harcoló haderőn belül szerveződnek.
1) Az első kategóriába tartozó csapásmérő egységek (halál-századok és zászlóaljak) a gyalogsági és lovassági ezredekben kerülnek felállításra az adott ezredek önkénteseiből, és az adott ezredek elidegeníthetetlen részei.
A gyalogsági ezredben felállításra kerülhet egy csapásmérő századtól egy zászlóaljig terjedő alegység, kivéve azokat az eseteket, amikor az egész ezred csapásmérő egységgé kíván válni.
A csapásmérő alegységek ezredeik állományában maradnak, kitűzve fő feladatuknak , hogy például szolgálnak kötelességük dicső végrehajtásának az ezred többi része számára, és saját ezredük előtt indulnak rohamra.
A rendkívüli harci körülmények esetén a csapásmérő századokat ideiglenesen össze lehet vonni különleges zászlóaljakká, melyek hadosztályaikhoz vannak beosztva, méghozzá minden egyes ezredtől egy századot meg nem haladó létszám rendelhető ki.
Az adott századok emberei továbbra is saját ezredeik állományában maradnak.
A csapásmérő századok ellátása minden szükséges felszereléssel az adott ezred készleteiből és anyagaiból történik, a kincstár különleges juttatásai nélkül.
Abban az esetben, ha valamilyen oknál fogva feloszlatásra kerül egy csapásmérő század, ennek emberei mindenképpen az adott ezred azon századaiba kerülnek vissza, amelyekből kirendelésre kerültek.
A halál-alakulatok személyi állománya számára elrendeltetik megkülönböztető jelzésként a vörös-fekete felvarró a jobb ingujjon és, a már meglévő kokárda helyébe, sapkarózsa – Ádám-fej, keresztbe tett csontokkal.
Azokban az esetekben, amikor az egész ezred beiratkozik a ,,halál-ezredbe”, – az ezred minden alakulata felvarrja a megkülönböztető jelzést és az újonnan elrendelt jelvényt helyezik fel a sapkákra.
2) A forradalmi zászlóaljak, viszont, a №439 parancsomnak, kelt 1917. június 13-án, megfelelően kerülnek felállításra, önkéntesekből, junkerekből, a tartalékos ezredek katonáiból és Közép-Oroszország, illetve frontok egyéb hátországi alakulataiból, és az adott alakulatok felállítását nem szabad összekeverni a csapásmérő egységekkel, melyek a harcoló haderőn belül szerveződnek.
Aláírta: Bruszilov, lovassági tábornok.
Parancs.
1917. július 8.
№578
1917. július 8.
№578
A Főparancsnok ez évi №547 parancsának megváltoztatása érdekében, annak azon részében, mely a halál-egységek (a harcoló hadseregnél szerveződő csapásmérő alakulatok) rendszeresített egyenruháját illeti, adományozni az adott egyenruhát a mellékelt tervnek megfelelően, a háború teljes időszakára.
1) A sapkán korábban elrendelt keresztbe tett csontokkal ellátott Ádám-fej helyébe – babérkoszorúval ékesített Ádám-fejet, keresztbe tett kardokkal.
2) A jobb ujjra vörös-fekete felvarrót, mely ékkel lefelé kerül felvarrásra a könyökhajlatnál. A forradalmi zászlóaljak egyenruhája, melyek a hátországi önkéntesekből szerveződnek és szintén halál-zászlóaljaknak neveztetnek, változatlan marad, a Főparancsnok folyó év május 13-án kiadott №439 (§8) Parancsnak megfelelően, azaz ,,általános összfegyvernemi egyenruha, fekete trafarettel az egyen-zöld váll-lapokon, mely fekete koponyát ábrázol, két keresztbe tett csonttal”.
1) A sapkán korábban elrendelt keresztbe tett csontokkal ellátott Ádám-fej helyébe – babérkoszorúval ékesített Ádám-fejet, keresztbe tett kardokkal.
2) A jobb ujjra vörös-fekete felvarrót, mely ékkel lefelé kerül felvarrásra a könyökhajlatnál. A forradalmi zászlóaljak egyenruhája, melyek a hátországi önkéntesekből szerveződnek és szintén halál-zászlóaljaknak neveztetnek, változatlan marad, a Főparancsnok folyó év május 13-án kiadott №439 (§8) Parancsnak megfelelően, azaz ,,általános összfegyvernemi egyenruha, fekete trafarettel az egyen-zöld váll-lapokon, mely fekete koponyát ábrázol, két keresztbe tett csonttal”.
Aláírta: Bruszilov, lovassági tábornok.
Parancs.
1917. július 12.
№611
1917. július 12.
№611
A hadsereg magasabb egységeinél létrejövő ,,halál-alakulatok” esetében megparancsolom, hogy az alábbi legyenek a vezérlő elvek:
1. Ha a ,,halál-alakulatok” közé beiratkozott bármely katonai magasabb egység egy vagy néhány adminisztratív alegysége (például: az № – ezred ötödik százada, a № – huszárezred harmadik és negyedik lovasszázada, az № – tüzérségi dandár második ütege), akkor nem szükséges a helyükbe új alakulatok felállítása.
A feliratkozott egységek, megkapva a ,,halál-alakulat” elnevezést, meghagyják, ezenkívül, maguknak az alapmegnevezésüket is. Az adott alakulatok teljes állománya el lesz látva minden szükséges juttatással, mely járt nekik a korábbi állománytáblák szerint, kivéve azokat az eseteket, amikor a ,,halál-alakulatok” közé egész zászlóaljak jelentkeznek, melyek parancsnokai ebben az esetben olyan ellátásban részesülnek, mint a ,,csapásmérő forradalmi zászlóaljak” parancsnokai (№439 parancs).
2. Ha az adott katonai magasabb egységben (ezredben, tüzérség dandárban…) egyetlen, jóval kisebb, állományát képező alegységet (egységet) sem sikerült találni, mely kinyilvánította, hogy csatlakozni szeretne a ,,halál-egységekhez”, de rendelkezik egyes emberekkel különböző alegységeiben (századokban, lovasszázadokban, ütegeknél…), akkor ezekből az emberekből a megfelelő mennyiségű (a jelentkező emberek számától függően) új alegység, méghozzá:
a) a gyalogságnál az újonnan szerveződő zászlóaljak és századok minden katonaviseltjét, melyek állományon felülinek számítanak, kielégítik a pénzbeli illetmény minden fajtájával, mely alkalmazásban van az ,,ideiglenes állománytáblázatnak megfelelő forradalmi csapásmérő zászlóaljak a hátország önkénteseiből” esetében, mely meg lett hirdetve 1917. június 13-kelt №439 parancsomban;
b) a lovasságnál és tüzérségnél új (állománytáblázaton felüli) egységek (lovasszázadok, ütegek) nem kerülnek felállításra, így minden katonaviselt, aki jelentkezett a ,,halál-egységekbe”, abba az alegységbe kerülnek átvezénylésre az adott magasabb egységen belül, amelyben több a jelentkező, és a távozókat felváltják mindazokkal, akik nem óhajtottak csatlakozni hős bajtársaikhoz.
3. Ahhoz, hogy egy alakulat (vagy annak egysége) megkaphassa a ,,halál-alakulat” megnevezést feltétlen szükséges, hogy minden alegysége kinyilvánítsa ezt a kívánságát, és nem csupán az adott alakulat bizottsága.
1. Ha a ,,halál-alakulatok” közé beiratkozott bármely katonai magasabb egység egy vagy néhány adminisztratív alegysége (például: az № – ezred ötödik százada, a № – huszárezred harmadik és negyedik lovasszázada, az № – tüzérségi dandár második ütege), akkor nem szükséges a helyükbe új alakulatok felállítása.
A feliratkozott egységek, megkapva a ,,halál-alakulat” elnevezést, meghagyják, ezenkívül, maguknak az alapmegnevezésüket is. Az adott alakulatok teljes állománya el lesz látva minden szükséges juttatással, mely járt nekik a korábbi állománytáblák szerint, kivéve azokat az eseteket, amikor a ,,halál-alakulatok” közé egész zászlóaljak jelentkeznek, melyek parancsnokai ebben az esetben olyan ellátásban részesülnek, mint a ,,csapásmérő forradalmi zászlóaljak” parancsnokai (№439 parancs).
2. Ha az adott katonai magasabb egységben (ezredben, tüzérség dandárban…) egyetlen, jóval kisebb, állományát képező alegységet (egységet) sem sikerült találni, mely kinyilvánította, hogy csatlakozni szeretne a ,,halál-egységekhez”, de rendelkezik egyes emberekkel különböző alegységeiben (századokban, lovasszázadokban, ütegeknél…), akkor ezekből az emberekből a megfelelő mennyiségű (a jelentkező emberek számától függően) új alegység, méghozzá:
a) a gyalogságnál az újonnan szerveződő zászlóaljak és századok minden katonaviseltjét, melyek állományon felülinek számítanak, kielégítik a pénzbeli illetmény minden fajtájával, mely alkalmazásban van az ,,ideiglenes állománytáblázatnak megfelelő forradalmi csapásmérő zászlóaljak a hátország önkénteseiből” esetében, mely meg lett hirdetve 1917. június 13-kelt №439 parancsomban;
b) a lovasságnál és tüzérségnél új (állománytáblázaton felüli) egységek (lovasszázadok, ütegek) nem kerülnek felállításra, így minden katonaviselt, aki jelentkezett a ,,halál-egységekbe”, abba az alegységbe kerülnek átvezénylésre az adott magasabb egységen belül, amelyben több a jelentkező, és a távozókat felváltják mindazokkal, akik nem óhajtottak csatlakozni hős bajtársaikhoz.
3. Ahhoz, hogy egy alakulat (vagy annak egysége) megkaphassa a ,,halál-alakulat” megnevezést feltétlen szükséges, hogy minden alegysége kinyilvánítsa ezt a kívánságát, és nem csupán az adott alakulat bizottsága.
Aláírás: Bruszilov, lovassági tábornok.
Parancs.
1917. július 15.
№634
1917. július 15.
№634
Kevesebb, mint egy hónappal ezelőtt – június 18-án – a 7. lovas tüzér üteg dicső kezdeményezésére a Összoroszországi Katonai Szövetség és Kongresszus szervezéséért Végrehajtó bürója, az én jóváhagyásommal, felhívást intézett a csapatokhoz, hogy azok jelentkezzenek a ,,halál-alakulatokba”. A №№ 547 és 578 parancsaim világosan megállapítják az adott alakulatok rendeltetését és megszabják külső jelvényeiket és megkülönböztető jelzéseiket.
Ezennel bejelentem a dicsőséges forradalmi Orosz hadsereg hatalmas és hősies egységeinek a listáját, melyek jelentkeztek a ,,halál-egységekbe”, melyek saját határozatukkal úgy döntöttek, hogy vállalják a nehéz, de megtisztelő kötelezettséget és készek meghalni a hazáért, nem ismerve kételyeket és ingadozást a kegyetlen ellenség elleni küzdelemben, – nekik adományozom a ,,halál-alakulatok” nevet, és mint a Főparancsnok a személyükben egész Szabad Oroszország népének hősiességét látom és üdvözölhetem.
Meghajlok előttetek, Szabad Oroszország vitézei.
Tartsatok ki szilárdan a Nagy Oroszország joga, igazsága, szabadsága és becsülete mellett. Ne ismerjetek kétséget! Emlékezzetek – Veletek van gondolatban és munkájában az egész nép, az egész ország.
Dicsőséges neveiteket a történelem majd feljegyzi lapjain és örök tündöklés által kísérve, majd áhítattal emlékeznek ezekre az Önök távoli leszármazottai.
Dicsőség nektek, drága hőseim.
Ezennel bejelentem a dicsőséges forradalmi Orosz hadsereg hatalmas és hősies egységeinek a listáját, melyek jelentkeztek a ,,halál-egységekbe”, melyek saját határozatukkal úgy döntöttek, hogy vállalják a nehéz, de megtisztelő kötelezettséget és készek meghalni a hazáért, nem ismerve kételyeket és ingadozást a kegyetlen ellenség elleni küzdelemben, – nekik adományozom a ,,halál-alakulatok” nevet, és mint a Főparancsnok a személyükben egész Szabad Oroszország népének hősiességét látom és üdvözölhetem.
Meghajlok előttetek, Szabad Oroszország vitézei.
Tartsatok ki szilárdan a Nagy Oroszország joga, igazsága, szabadsága és becsülete mellett. Ne ismerjetek kétséget! Emlékezzetek – Veletek van gondolatban és munkájában az egész nép, az egész ország.
Dicsőséges neveiteket a történelem majd feljegyzi lapjain és örök tündöklés által kísérve, majd áhítattal emlékeznek ezekre az Önök távoli leszármazottai.
Dicsőség nektek, drága hőseim.
Aláírta: Bruszilov, lovassági tábornok.
/A parancshoz egy kiterjedt lista mellékelve, melyben szerepel 4 hadtest, 5 hadosztály, 32 ezred, tüzérségi dandár és önálló osztály, 38 zászlóalj, üteg, század, lovasszázad és csoport, illetve a Balti-flotta ,,Admiral Makarov” nevű cirkálója./
Lábjegyzetek:
/1/ Anna Ahmatova versét barátja, Grigorij Fejgin emlékére írta, aki mint az egyik ,,halál-zászlóalj” katonája vesztette életét a fronton. A vers nagyszerű magyarnyelvű fordítása Konczek József tollából származik.
/2/ A Györgykeresztes veteránok alakulatairól lásd bővebben: Шахов А. ,,Георгиевские части российской армии. 1916-1917.” Цейхгауз. №4/1995; a csapásmérő forradalmi zászlóaljakról lásd (két, egymást kiegészítő munka): Маслаков А. ,,Предшественники Добровольческой армии.” Белая гвардия. №2/1998; Кибовский А. ,,Революцией призванные. Ударные революционные батальоны из волонтеров тыла. 1917.” Цейхгауз. №8/1998.
/3/ Megtisztelő cím, amit az Ideiglenes kormány azoknak az alakulatoknak adományozott, amelyek kitüntették magukat az 1917-es nyári hadműveletek (u.n. Kerenszkij-offenzíva) során. A címmel együtt vörös zászlót adományoztak nekik, rajta az ,,18 iюня” vagy ,,18/VI” felirattal (,,Június 18”).
/4/ Lásd, bővebben: ,,Корнаков П., Юшко В. Второе рождение гренадер. Штурмовые команды российской армии. 1915-1917.” Цейхгауз. №4/1995.
/5/ Tartalmában gyakorlatilag parancs, amit a Petrográdi Tanács Egyesített szekciói hoztak, 1917. március 1-én, mely hatására elkezdődött a hadsereg széthullása és szétzüllesztése. (Bővebben lásd az előző fejezetek mellékletét.)
/6/ РГВИА. Ф.2003.Оп.2.Д.348. Л.29.
/7/ РГВИА. Ф.2014.Оп.1.Д.3.Л.7. Kezdeményező csoport az Összoroszországi Katonai Szövetség szervezéséért №14 Jegyzőkönyve, kelt 1917. május 15-én.
/8/,,Káder-alakulat” alatt olyan katonai alakulatot kell érteni az orosz haderőn belül, amelyek a katonai hatóságok rendeletei alapján kerültek felállításra, mint a háború előtt, úgy már a háború alatt, egyaránt.
/9/ РГВИА. Ф.2014. Оп.1. Д.3. Л.37 об. Az Összoroszországi Katonai Szövetség Végrehajtó bürójának №5 jegyzőkönyve, kelt 1917. június 14-én.
/10/ Összesen három ilyen parancs lett kiadva: №634, július 15-én, №759, augusztus 5-én, és a №959, október 3-án. November 26-án elkészült a főparancsnokság újabb parancsa, mely tartalmazta a halál-alakulatok névsorát, de már nem került aláírásra, mivel a ,,vörös főparancsnok”, N.V.Krilenko, ellátta azt abszurd kézjegyével: ,,Az alakulatokat feloszlatni és elküldeni a frontra” (bár az összes, listán szereplő egység már eleve frontalakulat volt). Lásd: РГВИА. Ф.2003. Оп.2. Д.352.
/11/ РГВИА. Ф.2014. Оп.1. Д.225. Л.48. Az Összoroszországi Katonai Szövetség Végrehajtó bürójának jelentése 1917. augusztus…
/12/ A francia ,,chevron” szóból, amely paszományt is jelent, és ék-alakú felvarrót is.
/13/ Sztolipin Arkagyij Alekszandrovics (1894 – 1990). A híres orosz államférfi, A.D.Sztolipin fia. Az első világháború éveiben a 17. dragonyos ezred hadnagya. Mindkét világháború és az orosz polgárháború résztvevője.
/14/ Столыпин A.A. ,,Записки драгунского офицера.” Русское Прошлое. Кн. 3. СПб., 1992.
/2/ A Györgykeresztes veteránok alakulatairól lásd bővebben: Шахов А. ,,Георгиевские части российской армии. 1916-1917.” Цейхгауз. №4/1995; a csapásmérő forradalmi zászlóaljakról lásd (két, egymást kiegészítő munka): Маслаков А. ,,Предшественники Добровольческой армии.” Белая гвардия. №2/1998; Кибовский А. ,,Революцией призванные. Ударные революционные батальоны из волонтеров тыла. 1917.” Цейхгауз. №8/1998.
/3/ Megtisztelő cím, amit az Ideiglenes kormány azoknak az alakulatoknak adományozott, amelyek kitüntették magukat az 1917-es nyári hadműveletek (u.n. Kerenszkij-offenzíva) során. A címmel együtt vörös zászlót adományoztak nekik, rajta az ,,18 iюня” vagy ,,18/VI” felirattal (,,Június 18”).
/4/ Lásd, bővebben: ,,Корнаков П., Юшко В. Второе рождение гренадер. Штурмовые команды российской армии. 1915-1917.” Цейхгауз. №4/1995.
/5/ Tartalmában gyakorlatilag parancs, amit a Petrográdi Tanács Egyesített szekciói hoztak, 1917. március 1-én, mely hatására elkezdődött a hadsereg széthullása és szétzüllesztése. (Bővebben lásd az előző fejezetek mellékletét.)
/6/ РГВИА. Ф.2003.Оп.2.Д.348. Л.29.
/7/ РГВИА. Ф.2014.Оп.1.Д.3.Л.7. Kezdeményező csoport az Összoroszországi Katonai Szövetség szervezéséért №14 Jegyzőkönyve, kelt 1917. május 15-én.
/8/,,Káder-alakulat” alatt olyan katonai alakulatot kell érteni az orosz haderőn belül, amelyek a katonai hatóságok rendeletei alapján kerültek felállításra, mint a háború előtt, úgy már a háború alatt, egyaránt.
/9/ РГВИА. Ф.2014. Оп.1. Д.3. Л.37 об. Az Összoroszországi Katonai Szövetség Végrehajtó bürójának №5 jegyzőkönyve, kelt 1917. június 14-én.
/10/ Összesen három ilyen parancs lett kiadva: №634, július 15-én, №759, augusztus 5-én, és a №959, október 3-án. November 26-án elkészült a főparancsnokság újabb parancsa, mely tartalmazta a halál-alakulatok névsorát, de már nem került aláírásra, mivel a ,,vörös főparancsnok”, N.V.Krilenko, ellátta azt abszurd kézjegyével: ,,Az alakulatokat feloszlatni és elküldeni a frontra” (bár az összes, listán szereplő egység már eleve frontalakulat volt). Lásd: РГВИА. Ф.2003. Оп.2. Д.352.
/11/ РГВИА. Ф.2014. Оп.1. Д.225. Л.48. Az Összoroszországi Katonai Szövetség Végrehajtó bürójának jelentése 1917. augusztus…
/12/ A francia ,,chevron” szóból, amely paszományt is jelent, és ék-alakú felvarrót is.
/13/ Sztolipin Arkagyij Alekszandrovics (1894 – 1990). A híres orosz államférfi, A.D.Sztolipin fia. Az első világháború éveiben a 17. dragonyos ezred hadnagya. Mindkét világháború és az orosz polgárháború résztvevője.
/14/ Столыпин A.A. ,,Записки драгунского офицера.” Русское Прошлое. Кн. 3. СПб., 1992.
Egyéb, a fejezet megírásához felhasznált irodalom:
1. Н.Г.Росс ,,Ударные части в русской армии (весна и лето 1917 г.).” Новый часовой. 1994, №2.
2. А.Я. Слащев-Крымский ,,Ничто не воодушевляло эту массу людей” (Причины разложения старой русской армии во время Европейской войны), Военно-исторический архив, 1922.
3. Брусилов А.А. ,,Мои воспоминания.” М., 1963.
4. Головин Н.Н. ,,Военные усилия России в Мировой войне.” Т.2. Париж, 1939.
5. Головин Н.Н. ,,Российская контрреволюция в 1917—1918 гг.” Часть 1. ,,Зарождение контрреволюции и первая ее вспышка.” Рига, 1937.
6. Деникин А.И. ,,Очерки Русской Смуты.” Т.1. ,,Крушение власти и армии (Февраль—Сентябрь 1917).” Париж, 1922.
7. Материалы для истории Корниловского ударного полка / Сост. М.Н.Левитов. Париж, 1974.
8. Р.М. Абинякин. ,,Офицерский корпус Добровольческой армии: социальный состав, ми-ровоззрение. 1917-1920 гг”. Орел: А. Воробьев, 2005.
9. Приложение к приказу Особой армии за № 320/48 от 1917г. ,,Наставление для ударных частей”, 1917.
2. А.Я. Слащев-Крымский ,,Ничто не воодушевляло эту массу людей” (Причины разложения старой русской армии во время Европейской войны), Военно-исторический архив, 1922.
3. Брусилов А.А. ,,Мои воспоминания.” М., 1963.
4. Головин Н.Н. ,,Военные усилия России в Мировой войне.” Т.2. Париж, 1939.
5. Головин Н.Н. ,,Российская контрреволюция в 1917—1918 гг.” Часть 1. ,,Зарождение контрреволюции и первая ее вспышка.” Рига, 1937.
6. Деникин А.И. ,,Очерки Русской Смуты.” Т.1. ,,Крушение власти и армии (Февраль—Сентябрь 1917).” Париж, 1922.
7. Материалы для истории Корниловского ударного полка / Сост. М.Н.Левитов. Париж, 1974.
8. Р.М. Абинякин. ,,Офицерский корпус Добровольческой армии: социальный состав, ми-ровоззрение. 1917-1920 гг”. Орел: А. Воробьев, 2005.
9. Приложение к приказу Особой армии за № 320/48 от 1917г. ,,Наставление для ударных частей”, 1917.