asd

Különleges rendeltetésű és státuszú orosz alakulatok az első világháborúban – 3. rész

Különleges rendeltetésű és státuszú orosz alakulatok az első világháborúban – 3. rész
Csapásmérő forradalmi zászlóaljak
Esős párában kavargott Petrográd ege,
Frontra indult a sötét vonat.
Szakaszt szakasz után, szurony szuronyt követve –
Kocsik nyelték a katonákat…
A. Blok, 1914. /1/

A hátország tartalékosainak forradalmi csapásmérő alakulatainak (hivatalos lobogója. (Felirat: „A népek szabadságáért fegyverrel polgártársak előre”)
A Februári forradalom után a volt cári hadsereg demoralizálása katasztrofális méreteket öltött. A régi hadsereg nyár közepére már gyakorlatilag megsemmisült. Ebben a helyzetben a fegyelem és rend hívei több kísérletet tettek arra, hogy megpróbálják orvosolni a kialakult helyzetet, illetve új erőket próbáltak találni arra, hogy tovább lehessen folytatni a háborút. Nagyon sok projekt született. Gyakorlatilag mindenki írt, akinek volt mondanivalója: kezdve az egyszerű katonákkal, végezve az Állami Duma képviselőivel. Viszont mindezeket a terveket csupán elszórva sikerült elkezdeni, és még kevesebb volt azon kezdeményezések száma, amik meg is valósultak.
A legintenzívebb harcokat vívó Délnyugati-fronton ezen a téren rendkívül aktívnak és produktívnak bizonyultak a 46. műszaki zászlóalj katonái, Danauszov alhadnagy és M.A. Muravjov százados. Az utóbbi szinte naponta bombázta a főparancsnokot, A.A. Bruszilov tábornokot azzal az ötlettel, hogy szervezzenek csapásmérő zászlóaljakat a hátországból jelentkező önkéntesekből. Viszont a front szállásmesteri hivatalának feje, A.S.Lukomszkij tábornok ebben a kezdeményezésben szélhámosságot szimatolt, így minden lehető módszerrel akadályozta Muravjov kezdeményezését, ami eleve bizalmatlanságra intette a Glavkojuz-t (a ,,Délnyugati-front legfelsőbb parancsnoksága” rövidítése) /2/ a projekttel kapcsolatban. Miután nem talált pártolókra a katonai vezetésben, Muravjov a szolgálati út megkerülésével közvetlenül a politikusokhoz fordult segítségért. Ekkor egy hatalmas, szerencsés véletlen következtében sikerrel járt, bár ez inkább jellemzőnek mondható azokban a zavaros és ellentmondásos időkben. 1917 májusában a Délnyugati fronton megjelent az úgynevezett Fekete-tengeri katonai és kereskedelmi flotta, és a feketetengeri katonai helyőrségek, illetve munkások küldöttsége. Ez a delegáció tavasszal jött létre, Szevasztopolban, a Feketetengeri flotta parancsnokának, A.V.Kolcsak admirálisnak közvetlen kezdeményezésére és patronálásával. Miután látogatásukat tették Moszkvában, Petrográdban, Helsingforsban, a balti kikötőkben és a Legfelsőbb Parancsnokság Harcálláspontján (Sztavka), a küldöttek, élükön Fjodor Batkin matrózzal, aktívan felléptek és felszólaltak a katonák gyűlésein, melyeken aktívan agitáltak a fegyelem és a háború folytatása mellett. A fővárosi sajtó széleskörű reklámkampányt csapott a ,,feketetengeri kezdeményezés” körül, megpróbálva ezáltal demonstrálni a hazafiságot és küzdeni akarást a katonák és matrózok soraiban. Muravjov nem hagyhatott ki egy ilyen nagyszerű alkalmat, és gyorsan közös nevezőre jutott a delegáció tagjaival.
1917. május 13-án a Feketetengeri küldöttség és a Délnyugati-front katonáiból és tisztjeiből összeállt kezdeményező csoport, élükön Muravjovval és Danauszovval, levélben fordultak a főparancsnokhoz, A.A.Bruszilovhoz és a hadügyminiszterhez, A.F.Kerenszkijhez, melyben bejelentették: ,,A hadsereg forradalmi támadó szellemének emelése végett szükségesnek tartjuk különleges csapásmérő forradalmi zászlóaljak felállítását, melyeket Oroszország szívében verbuvált önkéntesekkel kívánunk feltölteni, hogy ezáltal hitet adjunk a hadseregnek, hogy az egész orosz nép vele együtt menetel a mielőbbi békéért és a népek közti barátság érdekében úgy, hogy a támadásban a forradalmi zászlóaljak, amelyeket a legfontosabb frontszakaszokra küldik, lendületükkel magukkal ragadnák az ingadozókat. /3/

A hátország tartalékosainak forradalmi csapásmérő egységeinek felvarrója (fekete András-kereszt piros körben) és előírt váll-lapja.
Május 16-án ezt a bejelentést támogatta a Délnyugati front küldötteinek gyűlése, ami Kijevben ült össze, és szintén támogatta az önkéntes alakulatok felállításának ötletét. A nagygyűlés elnöke, A.A.Bruszilov, aki új offenzívát tervezett, méghozzá egy teljesen demoralizált hadsereggel a keze alatt, csak is üdvözölhetett minden olyan kezdeményezést, ami a hadsereg megerősítését szolgálta. Még aznap jóváhagyta a gyűlés indítványát és azt továbbküldte Kerenszkijnek és a haderő főparancsnokának, M.V.Alekszejev tábornoknak. Kerenszkij éppen akkor tartott nagysikerű kampányturnét a Délnyugati fronton. ,,A katonák tömegei nagy lelkesedéssel fogadták őt, – írta Bruszilov, – mindent megígértek, amit csak lehetett, és természetesen sehol sem tartották be ezeket. /4/” Kerenszkij azonnal beleegyezett a ,,forradalmi” projektbe, amiről megfelelő táviratot küldött május 18-án a Hadügyminisztériumba. Alekszejev tábornok reakciója ennél azért bonyolultabb volt. Még aznap Bruszilov tudtára adta, hogy egyáltalán nem osztja optimizmusát, sőt, mi több – teljes mértékben elfogadhatatlannak tartja, hogy a verbuválást, többek között, haditengerészek és a katonai intézetek kadétjai között is végre kívánják hajtani. Más egyéb kérdésben, ha már Bruszilov ennyire pártolja az önkéntességet, a főparancsnok beleegyezését adja, mivel jól ismeri és tiszteli a tábornokot. Május 20-án írt válaszában Bruszilov jelentette: ,,A tevékenység, hogy csapásmérő egységeket hozzak létre a fronton már széles körben folyik, teljes kontaktusban a hadsereg küldötteinek front-gyűlésével, ráadásul minden esélyem megvan arra, hogy számíthassak a sikerre… Jelenleg, az ön engedélyének birtokában, kiadom a megelőző technikai rendelkezést, mely hatására, elsősorban, 12 zászlóalj felállítását sürgetem. /5/” Ez a lendület kissé zavarba hozta Alekszejevet, így május 21-én visszajelzett: ,,A hadsereg hátországában gyülekező ismeretlen és kiképzetlen elemek gyülekezése a várható haszon helyett komoly gondokat okozhatnak a hadsereg közvetlen hátországának szempontjából. /6/” Az óva intés válasz nélkül maradt, ugyanis a következő napon, május 22-én A.A.Bruszilov lett a szárazföldi haderő parancsnoka. Bruszilov felemelkedése újabb lendületet adott az önkéntes mozgalomnak. Már 1917. május 23-án az új főparancsnok a Délnyugati front számára jóváhagyja a ,,Terv a forradalmi zászlóaljak szervezésére a hátország önkénteseiből” okmányt. A fronton azonnal elkezdte munkáját a forradalmi zászlóaljak Végrehajtó Bizottsága. Az első rendeletei között szerepelt az is, hogy hasonló bizottságokat állítsanak fel az összes fronton, illetve Danauszovot és Muravjovot megbízták azzal, hogy Petrográdban hozzanak létre egy Központi Bizottságot, mely önkéntesek behívásával foglalkozna országszerte, illetve koordinálja a frontbizottságok hasonló munkáit. Valamivel korábban, a két felhatalmazott személy előtt, visszaérkezett a fővárosba a Feketetengeri delegáció. A június 3-án megtartott közös nagygyűlésen (a Feketetengeri küldöttségen kívül jelen voltak: a György-rend veteránjainak Szövetsége, a kozák csapatok Szövetségének Tanácsa és ,,A személyes példaadás” Katonai Szövetség tagjai) felállításra került az Összszövetségi Központi Bizottság az Önkéntes Forradalmi Hadsereg szervezésének érdekében (rövidítve: VCK ODRA). A VCK, Muravjov irányítása alatt, elkezdte az első önkéntesek fogadását, Petrográdban, a Mojka utca 20 szám alatt lévő házban.
Oroszország belsejében és a fronton az új kezdeményezést eleinte hatalmas támogatás és szimpátia fogadta. A VCK ODRA kiküldte az ország régióiba és megyéibe komisszárjait, akiknek ,,a jobb karjukon fekete szegéllyel ellátott vörös karszalagot kell viselniük, rajta a ,,K.D.R.A.” felirattal – az Önkéntes Forradalmi Hadsereg komisszárja. /7/” Már július 20-ra körülbelül 40 ezer önkéntest sikerült toborozni, majd augusztus elejére a bizottság felállított 23 megyei, 69 járási és 4 frontbizottságot, melyek az önkéntesek toborzásával foglalkoztak.
A mozgalom ilyen mértékű népszerűsége arra késztette a katonai hatóságokat, hogy jóval komolyabb figyelmet szenteljenek a jogi bázisának. 1917. július 13-án a főparancsnok jóváhagyott egy új tervezetet – ,,A csapásmérő forradalmi zászlóaljak szervezési terve a frontokon” címmel, amely jóval tartalmasabb volt, mint az 1917. május 23-án jóváhagyott. Az új tervezet értelmében most már minden fronton meg kellett szervezni, a frontparancsnokságok bázisán, a ,,forradalmi zászlóaljak szervezési Bizottságait”, természetesen a Délnyugati fronton működő szervezet mintájára. Ennek a bizottságnak szoros együttműködésben kellett együttműködnie a ,,csapásmérő forradalmi zászlóaljak felállításának Bizottsága, a hátország önkénteseiből” szervezetével. A legfelsőbb parancsnokság mellett is elkezdte működését az adott szervezetek Központi Végrehajtó Bizottsága (CIK), melynek élére V.K.Manakin vezérkari ezredes került. A CIK egyesítette az összes frontbizottság működését. A már korábbról létező VCK ODRA a hátországi szervezetek munkáját felügyelte, és a CIK-kel közösen gondoskodott az önkéntes zászlóaljak felfegyverzéséről és frontra küldéséről.
Iszkri” lap cikke a csapásmérő egységek szervezéséről.
 
Az önkéntesek toborzása ,,a forradalmi ifjúság soraiból folyik, a tanulók, munkások, értelmiségiek köréből, illetve mindazok közül, akik Oroszország polgárai, nem kötelezettek katonai szolgálatra, illetve még nem lettek behívva katonai szolgálatra; 17 éves életkornál nem fiatalabbak, kivéve azokat, akik bírósági döntés útján vesztették el jogaikat. /8/” Ugyan így jelentkezhettek önkéntesnek katonák Petrográd és Moszkva tartalékos ezredeiből, illetve egyéb hátországi csapattestektől, a kadétintézetek junkerjai vagy a zászlósi iskolák hallgatói. A tiszti állomány a tartalékosokból vagy a hátországi alakulatok parancsnoki állományából került ki. A forradalmi zászlóaljakat a tartalékos ezredek bázisán szervezték és képezték ki, a következő struktúrával: zászlóalj törzs, 4 lövészszázad, géppuskás csoport (4 géppuska), híradó csoport, állományon kívüli csoport, trén – összesen 22 tiszt, 1066 katona és tisztes, 4 hivatali személy. A főparancsnok augusztus 21-én kelt №856 parancsa még egy felderítő csoport felállítását is elrendelte, így a végső állománytábla szerint egy-egy forradalmi zászlóaljban volt 25 tiszt, 1199 katona és tisztes, 1 tábori lelkész és 4 hivatalnok. A jelentkező önkéntesek, miután megvolt a megfelelő létszám, a VCK 1917. július 22-én kelt rendelete által meghatározott gyülekező helyekre indultak, ahol átestek a kiképzésen és szoktatáson, illetve megkapták fegyverzetüket: az Északi-frontnál ez a Verro-ban állomásozó 261. tartalékos ezred volt; a Nyugati-frontnál – 101. etap-tábor (előbb Minszkben volt, majd áthelyezve Brjanszkba), és végül vagy a 287. tartalékos ezred (Minszk), vagy pedig a 11. tartalékos ezred (Gzsatszk) ,,szárnyai” alá kerültek; a Délnyugati-frontnál – a 290. tartalékos ezred (előbb Dunajevec, majd onnan átvezényelve Cserkassziba); a Román-fronton – a 75. vagy 300. tartalékos ezredek (Benderi). Mivel a Kerenszkij-offenzíva után a német csapatok átmentek támadásba, és a frontvonal megváltozott, némi változásokon estek át az önkéntesek báziskörzetei is. Szeptember 23-án új gyülekezőpontok lettek meghatározva: Északi-front – 261. tartalékos ezred (Novgorod), Nyugati-front – 287. és 183. tartalékos ezredek (Brjanszk), a Délnyugati és Román frontokon a helyzet változatlan maradt. Ezeken a gyülekezési pontokon osztották be végleg az önkénteseket a zászlóaljakba. Ezután a különleges megbízással rendelkező szakértő tisztek (lövészek, géppuskások, műszakiak), akik ,,a megfelelő bizottság okmányait kapták, és viselték a vörös-fekete karszalagot a megfelelő bizottság betűkódjával” kiképezték az állományt és felkészítették a frontra-indításhoz. 
1917 júliusától kezdve a forradalmi csapásmérő zászlóaljakat elkezdik kiküldeni a frontokra. Egyesek aktívan részt vesznek a harcokban és igen komoly veszteségeket szenvednek. Az 1917. november 1-re összeállított összevont táblázatból kitűnik, hogy az önkéntes-mozgalom igen kiterjedt volt, bár eredményeit tekintve meglehetősen szerény. /9/ A 36 zászlóaljból és 1 osztályból a harcokban egy osztály és 11 zászlóalj vett részt. Ráadásul ezekből a számokból nem látszik az a sok átszervezés és újraalakulás, átnevezési láz és kölcsönös csere, ami az alakulatokon belül és körülöttük zajlott. A legszervezettebb kontingenst a hadapródok (junkerek) jelentették. A legrövidebb idő alatt szerveztek 7 zászlóaljat és ezek a frontra érkeztek. Az Odesszai katonai főiskola, az 1. és 2. Odesszai zászlósiskolák összevont csapásmérő forradalmi csoportja volt az első, amit bevetettek a harcokban, intenzíven részt vett ezekben, és hatalmas veszteségeket szenvedett. Éppen ennek szomorú tanulságai ébresztették rá a vezetést arra, hogy jóval figyelmesebben és racionálisabban kéne felhasználni a jövendőbeli tiszti kádereket. A főparancsnokság 1917. augusztus 6-án kelt №769 parancsával feloszlatta a junkerek csoportjait, a harcokban kitűnt hadapródokat előléptették tisztté, a többieket visszaküldték a tanintézményekbe, hogy folytassák tanulmányaikat. Ettől függetlenül a Gatcsinai zászlós iskola junkerjeinek százada még sokáig ott maradt az Északi-fronton, a IV. hadtest állományában, miközben az Alekszandrovszki katonai főiskola százada pedig a XII. hadtestnél folytatta a harcot. Ezenkívül, az említett táblázatban nem szerepelnek a jóval kisebb létszámú alegységek, amelyek később szintén komplett zászlóaljakká nőtték ki magukat (például az ukrán csapásmérő ,,Halál-kureny /10/” század a 11. Pszkovi tartalékos ezred állományában, Voronyezsi géppuskás csoport, stb.). A forradalmi zászlóaljak 2/3-a nem került ki a frontra. A kevés rendelkezésre álló időn kívül ez azzal is magyarázható, hogy igen jelentős problémák adódtak az egységek szervezésének, felszerelésének terén, illetve az önkéntesek kiválasztásában. Hiszen a meggyőződéses önkénteseken kívül a zászlóaljakhoz rengetek igen ,,sokszínű szerzet” is hozzácsapódott. Sajnos Alekszejev tábornok májusi félelmei beigazolódni látszottak. Így, például, az Északi-front hátországi önkénteseket szervező bizottsága július 23-án külön kiemelte jelentésében: ,,A csapásmérő zászlóaljakba válogatás nélkül mindenkit felvettek, beleértve a 12 éves kamaszokat. Ennek eredményeképpen azt kaptuk, hogy az öntudatos és minden tekintetben egészséges elemekkel együtt olyanokat is kaptunk, amik teljes mértékben nem kívánatosak és zavarják a munkát. /11/” Például a 261. tartalékos ezredhez a VCK ODRA és CIK részéről olyan katonákat küldtek, akik a feloszlatott alakulatoktól kerültek ki, zendülésekben vettek részt vagy dezertőrök voltak, esetleg a csapatok feltöltésére szánt tapasztalatlan sorozott újoncok. Mindezek a ,,csapásmérő önkéntesek” csupán azért jelentkeztek a forradalmi zászlóaljakba, hogy elhúzzák az időt. ,,Gyerekeket is vezényeltek az ezredbe, akik otthonról szöktek, így az ezred parancsnokát ellepték a könnyes táviratok, melyekben kérték a gyermekek hazaküldését, illetve látogatók ostromolták a laktanyát, hogy haza vigyék csemetéiket. Az ezred szó szerint nyögött a zűrzavartól és rendetlenségtől, és eljött az a pillanat, amikor az ezred katonái elkezdték követelni a csapásmérő csoportok eltávolítását. Nem fölösleges rámutatnunk arra, hogy a csapásmérők között sok volt a ,,venerikus /12/”, és hogy az egészségügyi személyzetnek gyakorlatilag semmi lehetősége nem volt ezek kezelésére. /13/ A remény, hogy majd az önkéntesek politikailag megbízhatóak lesznek és labilisak, szintén illúziónak bizonyultak.
A hátország önkénteseinek forradalmi csapásmérő egységének katonája, akinek az egyenruháján együtt láthatók a forradalmi zászlóaljak és a ,,Halál-egységek” megkülönböztető jelzései – koponya kardokkal, a csapásmérők felvarrója (fekete-piros ék) és a különleges rohamérem – György-szalagon fekete koponya kardokkal.
Ebben viszont, a hátországi alakulatokkal ellentétben, az elsőbbség pálmáját mindenképpen a Délnyugati-front 1. forradalmi csapásmérő, ,,Szabadság, egyenlőség, testvériség” nevet viselő zászlóalj vitte. A harcokban tanúsított vitézi helytállás sem mentette meg az alakulatot a politika szeleitől. 1917. október 18-ra a zászlóaljban 42 bolsevik volt – ez volt az a VI. hadtesten belül a legnagyobb létszámú RSzDRP(b) sejt, és a ,,forradalmi elemek” számában nincsenek benne a menysevikek, anarchisták és egyéb radikális mozgalmak követői. /14/ Az önkéntes mozgalmon belüli általános zűrzavart még az is tetézte, hogy egészségtelen és feszült volt a helyzet a Sztavka mellett működő CIK és a Petrográdban székelő VCK ODRA között. Mindkét szervezet pályázott a hegemóniára a mozgalmon belül, és mint Muravjov, úgy Manakin is úton-útfélen igyekeztek kiemelni saját szervezetük jelentőségét állandóan becsmérelve a konkurenst. 
Bár a Bruszilov által elfogadott ,,Terv…” nem tervezte zászlóaljnál nagyobb egységek létrehozását, Manakin önhatalmúlag július 10-én elrendelte egy csapásmérő forradalmi ezred felállítását. A Délnyugati front parancsnokának №792 parancsával (kelt 1917. július 16-án), jóváhagyták az adott ezred felállítását, ami két nappal később már meg is szerveződött, a 2. és 3. forradalmi zászlóaljak összevonásával, de Manakin már más terveken dolgozott. Ezredébe önhatalmúlag beíratta a Junker forradalmi zászlóaljat, az 1. Omszki zászlóaljat, az Ukrán és Voronyezsi ,,Colt” géppuskás csoportokat. Ezenkívül várta az 1. és 2. Orenburgi zászlóaljak érkezését, illetve a katonaszökevényekből és egységeiktől lemaradt katonákból felállított 4 menetszázadot. Viszont ez a hatalmas ,,gazdaság”, mint az előre is várható volt, gyorsan összeomlott. A főparancsnokság augusztus 6-ai rendelkezésével a Junker zászlóalj fel lett oszlatva, ismeretes okok alapján, mint arról már korábban írtam. Az ukrán géppuskás csoportot átadták az egyik éppen ,,ukrainizálódó” hadosztálynak. A négy menetszázadot összevonták a Délnyugati-front 1. összevont menetzászlóaljába. Még korábban kivált a csoportból az 1. Omszki zászlóalj. Július 18-án érkezett a frontra és hősiesen harcolt a fronton. A szibériai katonák táviratot küldtek L.G.Kornyilovnak, melyben kérték, hogy csatlakozhassanak negyedik zászlóalj-ként a Kornyilovi csapásmérő ezred állományához, amit az augusztus 5-én jóvá is hagyott. Viszont a ,,kornyilovi testvérekhez” a zászlóalj soha sem érkezett meg. További nyomai itt elvesznek. /15/ Az 1. és 2. Orenburgi zászlóaljak szintén önállóan kívántak harcolni. A 3. forradalmi zászlóalj, amit még július 18-án vettek fel az ezred állományába, pár hónapig tekergett valahol a hátországban és csak október 5-én csatlakozott ezredéhez. Viszont a zászlóalj parancsnoka, Novickij alezredes, nem volt hajlandó alávetni magát Manakinnak, és feljelentést küldött a Sztavkába, melyben leírta az önkéntesek siralmas állapotát. Annak dacára, hogy Manakin cáfolta ezeket a rémhíreket, a vezérkari főnök elrendelte az eset kivizsgálását, és addig is úgy döntött, hogy az egységet nem érdemes besorozni az ezredbe, és jobb dolga lenne Finnországban. Eredményképpen, bár 1917. szeptember 14-én a vezérkari főnök №534 parancsa jóváhagyta, hogy Manakin ezrede három zászlóaljból álljon, a gyakorlatban mindössze egy zászlóalj állt rendelkezésére. Nem kisebb kavarodást okozott a párhuzamosan beindult ,,halál-mozgalom” a frontalakulatok körében, melynek hatására néhány forradalmi csapásmérő zászlóalj nevébe is belekerült a ,,halál” jelző. Néha az új megnevezés megmaradt, de az esetek egy részében a forradalmi zászlóaljak vezetése kérte a jelzés elhagyását. Természetesen olyan zászlóaljak is voltak, melyek elhagyták a megnevezésükből a ,,csapásmérő forradalmi” megnevezést, és a továbbiakban mint ,,halál-egységek” tevékenykedtek.
Minden nehézség dacára, 1917 novemberére mégis jelentős számú önkéntes forradalmi zászlóalj jött létre. Az októberi hatalomátvétel után elkezdődött ezek lefegyverzése. Sok esetben rapszodikus hangulatban zajlott a folyamat, gyakran a helyi tanácsok döntése alapján, miközben a katonai parancsnokság, mivel képtelen volt ezt megakadályozni, csupán még nagyobb kavarodást szült a rendelkezéseivel. Például, az Északi-front 1-4. zászlóaljai a főparancsnok 1917. november 26-án hozott №905 rendeletével fel lettek oszlatva, viszont az általános káosz közepette éppen a forradalmi csapásmérő egységek voltak azok, amelyek elsőnek szálltak szembe a bolsevikokkal.
Az októberi bolsevik hatalomátvétel után Manakin táviratot küldött a Sztavkába, melyben biztosította azt saját és csapatai hűségéről. N.N.Duhonyin tábornok, aki október 29-én vette át a szárazföldi haderő főparancsnoki posztját, jelezte az 1. forradalmi ezrednek, hogy a Délnyugati frontról azonnal érkezzen be, ,,őrfeladatok ellátása végett”. Manakin csupán a 2. zászlóalj élén érkezett meg Mogiljovba. Rajta kívül a Sztavkához elindult a 2. Orenburgi zászlóalj is, de a vasutasok szabotázsakciói miatt Zslobinban rekedt. Mindeközben a fegyverüket nem voltak hajlandóak letenni a Nyugati-front 4. és 8. forradalmi csapásmérő zászlóaljai, így elindultak ők is, véres harcokban törve át a felkelt Minszken, ahol az utcai harcokban elveszítették állományuk felét és a 4. zászlóalj teljes trénoszlopát. November 16-án Mogiljovba érkeztek. Manakin felhívására a Sztavka védelmére indult az 1. Finn lövészhadosztály csapásmérő zászlóalja is, amely viszont ,,halál-egység” volt, és nem tartozott a forradalmi alakulatok közé. November 17-én a ,,finnlandiak” bevonultak Mogiljovba ,,szélben lobogó vérvörös zászló alatt, amelyre rá volt írva, hogy ,,le az anarchiával” /16/ Végeredményben 2-3 ezer ember gyűlt össze, 50-60 db géppuskával. Ezt a csoportot L.A.Jankevszkij ezredes vezette, aki kész volt megvédeni a Sztavkát az északról és délről közeledő vörös, azaz bolsevik csapatoktól. Másképp történt. A november 18-án megtartott haditanácson Duhonyin tábornok ellenezte a testvérharcot, így úgy döntött, hogy ő maga megadja magát, de a zászlóaljaknak megparancsolta, hogy igyekezzenek kitörni Gomel irányában. November 20-án, korán reggel, hat vasúti szerelvény hagyta el Mogiljovot. Közben a 2. Orenburgi zászlóalj elindult Zslobinból, hogy fedezze az evakuálást és feltartóztassa a vörösek déli csoportját. Szétszedve a vasúti síneket a Krasznij Bereg vasútállomásnál, a csapásmérő zászlóalj katonái egész nap harcban álltak egy páncélvonattal és a vörösekhez átálló 60. Szibériai lövészezreddel. Ezalatt a katonai szerelvények átrobogtak Zslobinon, majd késő este követték őket a visszavonulásban az orenburgiak is. November 21-én bevonultak Gomelba, és itt arra a döntésre jutottak, hogy megpróbálnak áttörni a Donra, Belgorodon és Kupjanszkon keresztül. Tudomást szerezve arról, merre haladnak a szerelvények, november 23-án Belgorodot elfoglalta a bolsevik N.A.Hovrin matróz Petrográdi összevont csoportja. A következő napon csatlakoztak hozzá a 30. tartalékos ezred katonái és a Harkovból érkezett vörösgárdisták. Összesen körülbelül 1 ezer ember gyűlt össze, géppuskákkal és ágyúkkal, két páncélvonat és egy felfegyverzett szerelvény fedezete alatt. Miután tudomást szereztek arról, hogy november 25-én az első, csapásmérő alakulatokat szállító szerelvények kezdenek beérkezni a Tomarovka állomásra (28 versztányira a várostól), a bolsevik csapatok úgy döntöttek, hogy támadást intéznek ellenük. Az expedíciót a vörös csoport komisszárja, azaz politikai megbízottja, I.P.Pavlunovszkij vezette. Hozzákapcsolt a páncélvonathoz egy tehervagont és beleültetett 150 matrózt, katonát és vörösgárdistát, majd váratlanul rajtaütött az önkéntesek első szerelvényén. A páncélvonat elején lévő ágyúval szétlőtte a másik szerelvény gőzmozdonyát és néhány vagonját, miután az önkéntesek egy része kész volt megadni magát. Viszont amíg Pavlunovszkij tárgyalt a katonákkal, ,,a csapásmérő zászlóaljak vezetése, kihasználva a domborzatot, körbevette a páncélvonatot géppuskák gyűrűjével és úgy megsorozott minket, hogy nem egy, több tucat embert hagytunk hátra… Nem látva az ellenséget és állandó tűznek kitéve, a mieink megpróbáltak rohamozni, de vissza lettek verve, nagy veszteségek közepette… A sajátjainkhoz mégis sikerült kitörnünk, bár nem tudtuk elszállítani sem a sebesülteket, sem a halottakat. /17/” A matrózok majdnem agyonlőtték Pavlunovszkijt, és Hovrinnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy megmentse a komisszárt. Közben a csapásmérők visszahúzódtak Gotnya és Gercofka állomásokhoz. Itt hátrahagyták a szerelvényeket és menetelésbe kezdtek Kupjanszk irányába. Hovrin csapatai elfoglalták a két állomást, és itt gazdag zsákmányra tettek szert. Ráadásul erősítést kapott – megérkezett hozzá az 1. Feketetengeri forradalmi csoport (2268 fő), de közben az Ukrán Központi Radával feszültté vált viszony arra késztette a vöröseket, hogy felhagyjanak az üldözéssel. 

Hátországi önkéntesek forradalmi csapásmérő egységének katonája. 1918 eleje, a Fehér Gárda szervezésének időszakából (a sapkarózsa nem forradalmi vörös, hanem trikolórral borított).
November 28-án a csapásmérő egységek elfoglalták Krapivnoje falut és így kiértek a Belgorod – Obojany vasútvonalhoz. Amint erről értesültek, a bolsevik csapatok azonnal üldözőcsoportot küldtek Szazsnoje állomásra. Elhagyva a páncélvonatot, a forradalmi matrózok 29-én egész nap próbálták bevenni Krapivnojét, de veszteségeket szenvedtek és kénytelenek voltak visszahúzódni. Az éjszaka folyamán beérkezett az erősítés, így november 30-án a vörösek tüzérségi tűz alá vették a falut, és csak ezután sikerült rohammal bevenni a csapásmérő alakulatok állásait. A Finn zászlóalj két százada megadta magát, a többi alakulat pedig visszahúzódott Dragunszkaja faluhoz. December 6-án, kilőve 300 tüzérségi lövedéket, hat órán tartó kézitusa után a vöröseknek sikerült végül szétverni az önkéntesek csapatait. A 4. és 8. zászlóaljak szinte teljesen megsemmisültek. A Finn zászlóalj maradványai elvonultak, Jankevszkijjel az élen, a Poltavai megyébe. A többi életben maradt önkéntes (k.b. 300 fő) Beloje falu alá szorultak. Az önkéntesek számára ,,eljöttek az utolsó, nehéz percek. A zászlókat levették rúdjukról és meg lett parancsolva a zászlóvivőknek, hogy azokat őrizzék meg mindaddig, míg össze nem ül az Alkotmányozó Gyűlés, és majd akkor kell átadni azokat az elnöklőnek, elmesélve neki, hogy miképpen vesztették életüket a csapásmérő zászlóaljak katonái… Az utolsó ,,udárnyikok” ígéretet tettek egymásnak, hogy jobb viszonyok közt ismét összegyűlnek, és folytatják a harcot a bolsevizmus ellen. /18/” A Belaja alatti utolsó harc után az önkéntesek szétszéledtek. A belgorodi harcok alatt a vörösek veszítettek 19 halottat és 92 sebesültet. A zászlóaljak veszteségei ezt jelentősen meghaladták. Hovrin visszaemlékezései szerint ,,a magukat megadó katonákat elengedtük, elvéve tőlük a fegyvereket, a tiszteket kivezettük a mezőre és agyonlőttük. Összesen körülbelül 30-40 tisztet végeztünk ki. /19/” Egyes önkénteseknek, köztük Manakinnak is, sikerült eljutniuk a Donra, ahol a fehér hadseregek kötelékében harcolták végig a polgárháborút.

Az önkéntes forradalmi mozgalom ügyében az utolsó pontot N.V.Krilenko vörös főparancsnok 1917. december 9-én hozott №979 parancsa jelentette: ,,Figyelembe véve a jelenleg zajló haderő demokratizációt, mely folyamán minden alakulat egyforma külsőt nyer, a különböző ,,halál”, különböző módú ,,csapásmérő” vagy ,,roham” csapatok további létezése fölösleges. Ennek értelmében:
a) a jelenleg felállítás alatt álló csapásmérő forradalmi zászlóaljak önkénteseit, akik nem kötelezettek katona szolgálatra, visszahelyezni kezdeti állapotukba, a hadköteleseket pedig átirányítani a legközelebbi tartalékos ezredekbe;
b) az ugyan ilyen zászlóaljak önkénteseit, amelyek a fronton vannak, felhasználni a frontok érdekében a Főparancsnokok belátása szerint.”
Most ejtsünk pár szót az egyenruháról és megkülönböztető jelzésekről.
A fronton és a hátországban spontán szerveződő önkéntes alakulatok – rohamosztagok, csapásmérő, forradalmi, halál, stb. egységek – több okból kifolyólag természetesen nem rendelkezhettek egységes ruházattal, de a magánkezdeményezés útján tervezett megkülönböztető jelzéseikben igyekeztek követni a hazai hagyományokat. Innen eredeztethetők a vörös kokárdák és zászlók, sajátos adósság lerovása az európai forradalmi tradíció előtt. A másik, szintén igen népszerű orosz katonai jelvény-hagyományok, melyek az ellenséggel szembeni áldozatkészséget és megalkuvás-mentességet, illetve az ősök emléke előtti tiszteletet a vörös, fekete és fehér színek különböző kombinációi és az ,,Ádám-fejek” voltak. Az utóbbit a pravoszláv ikonográfiából merítették, ahol a kereszt tövében lévő koponya és csontok minden ember ősét, Ádámot jelképezi és rajta keresztül, a generációk kapcsolatát. Az orosz hadseregben ezek megtalálhatók voltak p.l. az Alekszandrijszkij huszár és Baklanovszkij kozák ezredek viseletében, illetve már a háború alatt megjelentek Annyenkov és Punyin partizánjainál.
Az ilyen jelképek igen széleskörű elterjedését az önkéntesek körében először a Bruszilov által május 23-án jóváhagyott ,,Terv a forradalmi zászlóaljak szervezésére a hátország önkénteseiből” tervezetben próbálták szabályozni, melynek megfelelően az önkénteseknek járt az általános katonai egyenruha (de váll-lapok nélkül), és megkülönböztető jelzésnek a vörös körbe helyezett fekete András-keresztet használták (lásd a mellékletet). A vezetőket és segédeiket a vörös-fekete csíkok különböztették meg a többiektől, amit az egyenruhák szegélyeire vagy hajtókáira helyeztek fel, és a rajtuk szereplő sráfok jelezték rangjukat. A dokumentumból világosan kikövetkeztethető, hogy a fekete-vörös szimbolikát egyértelműen úgy értelmezték a csapatoknál, mint az ,,ohotnyikok” (önkéntesek) jelképét – a partizánokét és csapásmérő egységekét. Az 1917. június 13-án írt végső olvasata a parancsnak (№439), a már megnevezett eltéréseken kívül az önkéntesek számára elrendelte az egyenruha színű zöld váll-lapok bevezetését, rajta ,,fekete koponyával és két keresztbe tett csonttal, mint a halhatatlanság jelképét”. Illetve ismét kitértek arra, hogy mint a fronton szerveződő önkéntes csapásmérő egységeknél, a forradalmi csapásmérő zászlóaljaknál is bevezetésre kerülnek a piros és fekete színek.

A hátország önkénteseinek forradalmi csapásmérő egysége szervezés alatt. A képen középen az orosz-török, 1877-78-as háború önkéntes veteránja.
A fejezet melléklete:
Az önkéntes forradalmár esküje.
Eme vörös-fekete zászló, a forradalom és szabadságért vívott harc jelképe előtt, a forradalmár-polgár becsület szavát adom, hogy önként, önzetlenül, kizárólag Oroszország szabadsága iránti szeretettől vezérelve, annak céljából, hogy megvédjem becsületét, a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, illetve hogy visszaadjam neki az általunk elveszített területeket, belépek a csapásmérő forradalmi zászlóaljak soraiba, és magamra vállalom a forradalmi katona kötelezettségeit.
Ígérem:
1. Ellenvetés nélkül és szolgálati ellenszegülés nélkül, illetve harcban teljesítem a fölém rendelt elöljáróim minden parancsát.
2. Védelmezem minden bajtársamat, ha a legkisebb veszély is fenyegeti vagy ő kér segítséget.
3. Mindenkit megelőzve támadok, lehagyva az elöl haladókat.
4. Védekezem, míg olyan sebeket nem kapok, amik, és kizárólag csak olyanok, arra késztetnek hogy elhagyjam a fegyvertársaimat harcban vagy hadjáratban.
5. Nem adom meg élve magam az ellenségnek.
6. Nem iszok semmilyen szeszesitalt.
7. Megőrzöm a reám bízott titkokat és nem barátkozom az ellenséggel.
8. Türelmes leszek a fegyvertársaim politikai meggyőződéseit illetően.
9. Soha sem hagy el lelki jelenlétem – hiszem, hogy meghalni a hazámért és Oroszország szabadságáért boldogság, és esküm megvalósulása.
10. Az adott eskü be nem tartásáért a nép ellenségévé válok és el leszek üldözve a forradalmi hadsereg soraiból.
Az eskütevő aláírása. /20/
A csapásmérő forradalmi zászlóaljak szervezési terve a frontokon.
№439 Parancs.
1917. június 13.
1. A szervezés alapeszméje.
A szabadság védelmében és a forradalom vívmányainak megszilárdítása végett, illetve a forradalmi lelkesedés növeléséhez és a hadsereg támadó lendületének fokozásához szükségesnek ítéljük, hogy önkéntesek toborzásával Oroszország központjában elkezdjük különleges csapásmérő forradalmi zászlóaljak felállítását, amelyek támadásban a hadsereg legjobb alakulatai mellé állnak, hogy minden nép tudomására jusson, hogy a szabadságért és mielőbbi békéért felkelt és elindult az orosz nép.
2. A feltöltés forrásai.
A. Széleskörű mozgósítás a forradalmi ifjúság soraiból, a tanulók, munkások, értelmiségiek köréből, illetve mindazok közül, akik Oroszország polgárai, nem kötelezettek katonai szolgálatra, illetve még nem lettek behívva katonai szolgálatra; 17 éves életkornál nem fiatalabbak, kivéve azokat, akik bírósági döntés útján vesztették el jogaikat.
Az adott kategóriák verbuválása széles körben fog folyni, az Ideiglenes kormány rendelkezéseinek szigorú betartásával, minden politikai és társadalmi szervezet támogatásával, melyek a háború és béke kérdésében azon a platformon helyezkednek el, ami ki lett fejtve a Petrográdi munkás és katona küldöttek Tanácsa által.
B. Önkéntesek toborzását kell végrehajtani Petrográd, Moszkva, és ezek környékén található tartalékos ezredekben, és egyéb, Oroszország közepén található hátországi egységeknél, illetve a frontok hátországi alakulatainál, az adott egységek parancsnokainak beleegyezésével, az említett alakulatok működőképességének megőrzése mellett.
C. A katonai főiskolák és zászlósi iskolák junkerjeinek behívása csupán olyan mértékben engedélyezett, ami nem haladja meg a teljes állomány 10%-át.
D. A zászlóalj tiszti állománya önkéntes tisztek behívása által kerül feltöltésre, a körzeti parancsnokságok nyilvántartásában tartalékosként szereplők közül, illetve olyan tisztekkel, akik hátországi alakulatokban teljesítenek szolgálatot.
3. Az önkéntesek vagyoni garanciái.
A forradalmi ifjúság soraiból történő toborzás esetén, úgy mint: diákok, junkerek, munkások, tisztek, és egyéb polgártársak, kérvényt kezdeményeztünk a kormány irányában, hogy megőrizhető legyen az állami szolgálatban álló önkéntesek számára a beosztási helyük és illetményük, amiket a zászlóaljakba történő jelentkezéskor kaptak, illetve teljes amnesztiát mindazoknak, akik nyomozás alatt állnak vagy olyan tettekért voltak elítélve, melyek nem hoznak szégyent a polgártárs nemes címre. Az utóbbi kategóriák ügyének felülvizsgálata és kérvényezésük az Hadügyminiszter előtt, minden egyes esetben a szervezéssel foglalkozó bizottságokra hárul.
Megjegyzés:
1. A tanintézmények hallgatóinak garantálva lesz a szabadságolás a zászlóaljtól, tanév megkezdése előtt.
2. A junkereknek garantálva lesz a tisztté avatás, harci érdemekért, a zászlóalj parancsnokának kezdeményezésével, mely elsőbbséget biztosít kortársaival szemben. 
3. A diákok számára kikértük a közoktatásügyi miniszter engedélyét arra, hogy visszatérhessenek a felsőoktatási tanintézményekbe, pótvizsgák nélkül, a szervezéssel foglalkozó bizottság rendkívüli kérvénye útján.
4. A szervezési bizottság.
A frontok hadseregeinek parancsnokságai mellett felállításra kerülnek a forradalmi csapásmérő zászlóaljakat hátországi önkéntesekből szervező bizottságok, méghozzá a munkájuk a frontbizottságokkal együtt folyik.
A Sztavka mellett felállításra kerül a forradalmi csapásmérő zászlóaljakat hátországi önkéntesekből szervező bizottságok Központi végrehajtó bizottsága, mely egyesíti az össze, frontokon működő szervező bizottságok munkáját.
Petrográdban (Mojka, 20) megszervezésre került az önkéntesek verbuválásával foglalkozó Központi összoroszországi bizottság bürója, melynek tagságában megtalálhatóak a feketetengeri delegáció, a György-érdemrendes veteránok Összoroszországi Szövetsége és a személyes példaadás Katonai tanácsa.
Minden bizottságnak jogában áll:
1. A szükséges személyek kooptációja, a hatalmi szervek megfelelő engedélyével.
2. A verbuválással foglalkozó komisszárok kinevezése és útnak indítása, és ezek megfelelő instrukciókkal történő ellátása.
A frontbizottságokra hárul a zászlóaljak szervezése, a vezérlő személyek támogatásával, és a frontok hadseregeinek közvetlen parancsnoki felügyeletével.
5. Szervezési terv.
A. A zászlóaljak a mellékelt állománytáblák szerint kerülnek felállításra.
B. A szervezésnek a külön e-célból kijelölt tartalékos gyalogsági ezredek bázisán kell véghezmennie, közvetlenül a frontokon, ahová Oroszország hátországában beszervezett önkénteseket küldünk.
C. A tartalékos ezredek parancsnokai mellett, amelyekre a szervezés gazdasági része hárul, működniük kell a zászlóalj szervezéséért felelős bizottság tagjainak, vagy a kirendelt komisszároknak.
D. A szervezés központjaiban a tisztek és kiképzők odarendeléséről vagy felvételéről, a szervezés és alapkiképzés végett, még előtte kell gondoskodni.
E. A szervezés központjaiban ruházati, fegyverzeti és felszerelési raktárak létrehozása a frontok fő ellátó hivatalainak parancsnoki rendelkezéseivel hozhatók létre, a frontok főparancsnokainak megfelelő parancsai által.
6. Az önkéntesek verbuválásának sorrendje.
A. Az önkéntesek feliratkozása a helyi politikai és társadalmi szervezetek beleegyezésével történik, miután felhívják a verbuválással foglalkozó bizottságok komisszárjait. 
B. A bizottságok Oroszország különböző városaiba elküldik saját komisszárjaikat, akik megérkeznek a helyi tanácsokba és társadalmi szervezetekbe, átveszik az önkéntesek névlistáit és elkezdik az agitációt és beszervezést, méghozzá a helyi bizottság hozzájárulásával történik meg az egészségügyi vizsgálat. 
C. A verbuválás végrehajtásához a komisszárok okmányokat kapnak bizottságaiktól, és a verbuválási űrlapok könyvecskéit, a bizottság pecsétjével.
D. Az önkéntesek, akik megkapták a verbuválási űrlapokat, elmennek a helyi katonai parancsnokokhoz vagy kommendánsokhoz, és miután megkapják a vasúti utazáshoz szükséges úti okmányokat, egyenként (vagy külön kocsikban, önálló csoportokban) az űrlapjaikon szereplő szervezési pontokra, a komisszárok utasításainak eleget téve. /…/
8. Egyenruha.
Az egyenruha megkülönböztető jelzései, mint ahogyan a fronton lévő csapatok önkénteseinél is, a következő színek: ,,vörös”, mint a szabadságért vívott harc szimbóluma, és ,,fekete”, mint annak jele, hogy nem kívánunk élni, ha elpusztul Oroszország.
A forradalmi zászlóaljak minden önkéntese a jobb vállán két versok /21/ átmérőjű vörös kört viselt, újnyi szélességű fekete András-kereszttel.
A vezetők, az adott jelvényen kívül, mindkét kabátujjuk alján fekete-vörös paszományokat viselnek, a flottánál alkalmazott szabásmintát követve. Rajparancsnokok – egy paszományt, szakaszvezetők – kettőt, századparancsnokok – hármat, zászlóaljparancsnokok – négy paszományt. A vezető személy segédje – ugyan annyi paszományt, mint a főnöke, de csomó nélkül.
A ruházat általános összfegyvernemi, fekete trafarettel az egyenruha színű váll-lapokon, mely fekete koponyát és két keresztbe tett csontot ábrázol, mint a halhatatlanság jelképét.
Mindezen felül, a szervezési bizottságoknak jogukban áll megállapítani megkülönböztető jelzéseket saját frontjuk minden egyes zászlóalja számára, és azt megküldhetik a Sztavka mellett működő Végrehajtó bizottságnak.
9. Érdemjel.
A. A harcban magukat különösképpen kitüntető önkéntesek számára, a soron következő kitüntetésen kívül a György-státusznak megfelelően, különleges érdemjel kerül felállításra: fekete-vörös szalagon fekete fém koponya, alatta keresztbe tett csontokkal. Erre a különleges érdemjelre történő felterjesztés a századok döntése és felterjesztése alapján történik, és a szervezési bizottságok által hagyható jóvá, amelyek megküldik az érdemjeleket a komisszárokkal, akik a kiosztásért felelnek, és ezek átadásra kerülnek az önkénteseknél, a harc színhelyén. A forradalmár-önkéntesek névjegyzékeit, akik megkapták az adott érdemjelt, publikálni fogják az újságok, a hőstett részletes leírásával, és így hősiességükről egész Oroszország tudni fog.
B. A György-szalagokon kívül, a magukat legjobban kitüntető forradalmi zászlóaljak zászlóira, a legfelső katonai hatóságok felterjesztése nyomán, a Főparancsnok elrendel egy különleges megkülönböztető jelt: a zászló hátsó oldalának vörös mezőjébe felkerül a halhatatlanság szimbóluma – a koponya ábrázolása, két csonttal alatta.
A forradalmi zászlóaljak zászlója egy 11/2 per 2 arsin méretű vörös lobogóból áll, rajta fekete András-kereszttel, és felirattal a vörös mezőben: ,,A népek szabadságáért, polgártársak, fegyverrel előre”. Fekete rojtokkal és bolytokkal, fekete-piros szalaggal és dárdaheggyel a zászlórúdon.
A zászló hátoldala sima vörös marad – harci érdemek kivívásáig.
10. Fegyelem.
A fegyelem alapja – a vezetők parancsainak megkérdőjelezhetetlen végrehajtása.
Az engedetlenségről és ellenvetésről szó sem lehet, mivel minden kapcsolat alapját a halál és élet kérdéseire épülő teljes testvéri bizalom képezi.
A fegyelem és az önkéntesek és vezetők közötti kölcsönös kapcsolat az eskü szövegén alapul.
A szolgálaton kívüli kapcsolatban – nincsenek sem vezetők sem önkéntesek, hanem vannak fegyvertársak és testvérek: mindeközben az önkéntesek és vezetők szolgálati elégedetlenségüket nem vihetik át személyes kapcsolataik szintjére.
Parancskiosztásnál, kirendeléseknél, szolgálati kérdésekben, stb., a vezető feláll, a kezét felemeli a fejfedőjéhez és ezzel jelzi a szolgálattevés idejét, az önkéntes ugyan azt teszi; ezután a vezető kiadja rendelkezését, és azok ellenvetés nélkül végrehajtásra kerülnek.
Minden nézeteltérés megvitatása végett a zászlóaljaknál és századoknál a vezetők és önkéntesek általános szavazásával kiválasztásra kerül a zászlóalj bajtársi becsületbírósága, amely kilenc főből áll.
Ez a bajtársi bíróság osztja ki büntetéseit az önkéntesekre mind kisebb ügyekben, és csakis ez a szerv, a zászlóalj parancsnokának tudtával, hívhatja össze a zászlóalj általános gyűléseit.
A vezetőkre a fegyelmi büntetéseket a zászlóalj egész vezető testületének döntése alapján osztják ki.
Olyan cselekedetek esetén, amelyek szégyent hoznak a forradalmár-katona és polgártárs derék nevére, azaz: a vezető parancsának nem teljesítése szolgálatban vagy azon kívül, gyávaság, lopás, erőszak, a civil lakosság kifosztása, stb., mindezeken a polgártárs számára szégyenteljes tettekért, azon kívül, hogy bíróság előtt felel az illető, mint köztörvényes bűnöző, az önkéntes az egész zászlóalj előtt lefokozandó, jelzéseitől megfosztandó, kikiáltják a társadalom ellenségének és elzavarják a forradalmi zászlóaljból, majd sajtó útján informálják az esetről a társadalmi és forradalmi szervezeteket ott, ahol az önkéntes beiratkozott.
Azokban az esetekben, amikor a vezetők és beosztottak között nézeteltérések támadnak, amelyeket nem tudnak megfelelőképpen orvosolni sem a felsőbb vezetők, sem a bajtársi bíróság, lehetőség nyílik arra, hogy a zászlóalj szavazatainak ¾ aránya esetén közvetlenül a szervezési bizottsághoz lehessen fordulni, amely megküldi komisszárját, majd a bizottság ezután meghozza döntését.
11. A zászlóaljak frontra rendelésének rendje.
Miután minden egyes forradalmi zászlóalj felállításra kerül, a front parancsnoka által kirendelt tábornok jelenlétében díszszemlére kerül sor, melyen jelen vannak a szervező bizottság is, és ezen kerül átadásra a hadilobogó; ezután a zászlóalj a vezetés rendelkezésére áll, és a frontparancsnok rendelkezése által beosztásba kerül az egyik gyalogsági hadosztályhoz, mint önálló zászlóalj.
Az adott hadosztály kötelékében a zászlóalj részt vesz a harcokban, biztosítva a hadosztály tanácsába a megfelelő számú önkéntes-küldöttet, akiket a zászlóalj gyűlés megválaszt erre a posztra.
Ezek a küldöttek kötelesek megjelenni a hadosztály bizottságánál, miután a zászlóalj megérkezett a hadosztályhoz.
A forradalmi zászlóaljak szervezésével foglalkozó Végrehajtó bizottság elnöke, a Nagyvezérkar alezredese, Manakin.
A titkár helyettese, Anyiszim Batkin matróz.
A.Leonov munkás.
I.Jermakov közlegény.
Tagok:
I.Handobin zászlós, Tihmenyev fregattkapitány, Dobrogyejev alezredes, M.Kurakin herceg hadapród. /22/
Lábjegyzetek: 
/1/ Részlet A.Blok ,,Front” ciklusából. Fordította Zicherman István. Forrás: Блок А.A. Собрание сочинений в шести томах. — Л.: Художественная литература, 1982. Т. 1.
/2/ Лукомский А.С. Из воспоминаний/в кн. Архив Русской революции. Т.2, Берлин, 1921, 38-39 о. Glavkojuz= a Délnyugati-front főparancsnoka.
/3/ Чаадаева О. ,,Добровольческое движение в 1917 г.”/ ,,Пролетарская революция,” 1928. №9 (80), 63-64 о.
/4/ Брусилов А.А. Мои воспоминания 4-е издание, М. 1946, 241 о.
/5/ Минц И.И., Эйдеман Р.П. ,,Расстановка боевых сил контрреволюции накануне Октября.” ,,Историк-марксист”, 1934 №1(35), 57 о.
/6/ Чаадаева О., 76 o.
/7/ РГВИА Ф. 2003 Оп. 2 Д. 350 л. 124.
/8/ Ознобишин Д.В. ,,О попытках Временного Правительства России реорганизовать армию.” Документы. Исторический архив, 1961, №4, 89-90 о.
/9/ РГВИА Ф. 2003 Оп. 2 Д. 350 л. 322-325.
/10/ Kureny – az ukrán nyelvben és a kozákok szervezési struktúrájában egy zászlóalj szintű katonai egységet jelent.
/11/ Чаадаева О., 69 o.
/12/ ,,Venerikus” – nemi beteg.
/13/ Чаадаева О., 69 o.
/14/ Кутузов В.В. Состав военной организации РСДРП(б) 6-го армейского корпуса в октябре 1917 г. Советские архивы, 1961 №5, 207-209 о.
/15/ РГВИА Ф. 2003 Оп. 2 Д. 350 л. 30 o, 113.
/16/ Поликарпов В.Д. Пролог Гражданской войны в России. М., 1976, 245 о.
/17/ Xоврин Н.А. В 1917 году на флоте. Красная летопись, 1926 5(20), 72 о.
/18/ Поликарпов В.Д., 299 o.
/19/ Xоврин Н.А., 73 o.
/20/ ,,Разложение армии в 1917 году.” М.—Л., 1925. 69—70 o.
/21/ Versok – régi orosz mértékegység, 1 versok=44,45 mm.
/22/ ,,Исторический архив.” 1961. № 4, 90—93 o.
Egyéb, a fejezet megírásához felhasznált irodalom:
1. Абинякин Р.М.. Офицерский корпус Добровольческой армии: социальный состав, мировоззрение. 1917-1920 гг. Орел: А. Воробьев, 2005.
2. Приложение к приказу Особой армии за № 320/48 от 1917г. ,,Наставление по организации и обучению для ударных частей”, 1917.
3. Дерябин А.И. Гражданская война в России 1917-1922: Белые армии. —М., 1998. 
4. Маслаков А. Предшественники Добровольческой армии//Белая гвардия: Альманах. — М., 1998/№ 2.

(Steiner)

Hozzászólások

comments