Különleges rendeltetésű és státuszú orosz alakulatok az első világháborúban – 2. rész

Különleges rendeltetésű és státuszú orosz alakulatok az első világháborúban – 2. rész
Női alakulatok az orosz hadseregben
,,A kalandorság, tenni akarás egyre jobban magukkal ragadják az orosz lelket. A ,,hazafi” szót ellenségesen fogadják. Szörnyű belegondolni, hogy mi történne manapság egy orosz lánnyal, aki mindenki füle hallatára bejelentené, hogy szégyenkezik a katonai szolgálatot megtagadó testvére vagy barátja miatt, és ezért úgy döntött, hogy szervez egy női zászlóaljat, a ,,Hitért és Hazáért” feliratú fehér zászló alatt. Nem-e vár reája is, mint Marija Bocskarjovára, a száműzöttek sorsa.”
Szergej Drokov előszavából M.Bocskarjova könyvéhez./1/
Az 1. Petrográdi női zászlóalj a Téli Palota előtt. 1917 októbere.
Nő a háborúban – természetesen egy rendkívül ellentmondásos és természetellenes fogalom, mivel nem asszonyi dolog háborúzni és ölni. Viszont ha az élet azt megköveteli, a nők gyakran a férfiakkal együtt fognak fegyvert. Természetesen a ,,harcoló nő” nem ritkaság, és nem vált ki különösebb csodálkozást manapság, viszont az első világháború volt az első olyan nagyszabású konfliktus, mely ,,emancipálta” a nőket és csatarendbe állította, bár itt is elsősorban a katonai egészségügyet, ipart és hátországi szolgálatokat kell érteni, de szintén ebben a konfliktusban jelentek meg az első női frontalakulatok.

A szakirodalom sokáig úgy tartotta, hogy a harcoló női alakulatok – tisztán orosz sajátosság. A valóság ellenben az, hogy az első ilyen katonai alegységet Nagy-Britanniában állították fel, 1915. március 1-én, azaz pár évvel azelőtt, hogy ezt a példát követték volna Oroszországban. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a brit női alakulatot soha sem vetették be harcban és elsődlegesen propaganda célokat szolgált, úgymond – javította a harcba induló csapatok morálját. /2/
Elbeszélésünk szempontjából az orosz hadsereg női katonai alakulatai a fontosak, hiszen önmagában nem csak az adott alegységek története érdekes, hanem az ezeket kísérő tények, mítoszok és emberi sorsok… Az első női csapásmérő zászlóalj megteremtője Marija Bocskarjova volt. Ennek a csodálatraméltó nőnek a hírneve már életében is annyira nagy volt, hogy azt a modern kor igen sok pop-csillaga vagy politikusa is megirigyelhetné. Az újságírók szinte sorban álltak, hogy interjút készíthessenek vele, a képes magazinok a fényképével díszítették a címlapot, a háború hivatalos propaganda krónikásai pedig dicshimnuszokat zengtek a ,,hős asszonyról”. Ennek az egyszerű parasztnőnek, aki csupán élete vége felé tanulta ki az írás-olvasás alapjait, rövid pályafutása alatt volt alkalma személyesen is találkoznia az orosz Ideiglenes kormány fejével, A.F.Kerenszkijjel, és a hadsereg két legfelsőbb parancsnokával – A.A.Bruszilovval és L.G.Kornyilovval. Az ,,orosz Jeanne D’Arkot” hivatalosan fogadta az USA elnöke, Woodrow Wilson, és a brit uralkodó, V.György.
Lavr Kornyilov tábornok felesketi a női halál-zászlóalj katonáit.
Marija 1889 júliusában született, Szibériában, egy paraszti családban. Tizenhat éves korára már kétszer volt férjnél, első férje iszákos és erőszakos ember volt, így tőle elszökött. Második férjével, Jakov Bocskarjovval, szintén rövidéletű volt a románc. Igen viszontagságos élete volt, dolgozott felszolgáló ként egy bordélyházban, majd összeállt egy bűnözővel, akit hamarosan elfogtak a rendőrök és kényszermunkára ítéltek.
Amikor kitört az első világháború, Marija úgy döntött, hogy beáll katonának és megy a frontra. 1914 novemberében, Tomszkban, ezzel a kéréssel fordult a 25. tartalékos zászlóalj parancsnokához. Az csak azt tudta neki tanácsolni, hogy csak ápolónőként tudná kivinni magával a frontra. Sokan kinevették, és mondták, hogy előbb kerül ki szanitéc szerepben a frontra, mint egyébként. ,,Ha csak maga a cár nem engedi meg neked”, de Marija hajthatatlan maradt. Utolsó nyolc rubeléből Bocskarjova táviratot küldött a cárnak. II. Miklós kancelláriája az esetben egy remek reklámfogást szimatolt (egy egyszerű paraszt nő a frontra kéredzkedik, hogy harcoljon a cárért és hazáért!). A zászlóalj tisztjeinek igen nagy csodálkozására az ezredparancsnokság hamarosan megkapta II.Miklós ,,fenséges engedélyét”. Besorozták önkéntes felderítő katonának a 28. Polocki ezred tartalékos zászlóaljába, ahol átesett a három hónapos kötelező lövésztanfolyamon. A kor íratlan szabályainak megfelelően a bakák ragadványneveket adtak egymásnak. Kicsiny termete és fürge természete miatt a katonák hamarosan elkeresztelték ,,Jáskának”. Marija nem ellenkezett ez ellen, mivel a második férjét is így hívták. Jáska a többiekkel együtt vett részt szuronyos rohamokban, magán vitt ki a harctérről 50 sebesültet, többször is megsebesült, veszélyes felderítő vállalkozásokban vett részt. Első tűzkeresztsége sem mondható egyszerűnek. Akkor találkozott, saját szavai szerint, a ,,német katonai találmányok közül a legembertelenebbel” – a harci gázokkal. ,,A mi gázálarcaink tökéletlenek voltak. A gyilkos gáz beszivárog a belsejébe, éles fájdalmat okozva a szemekben és könnyezést. Mi viszont Oroszország-anyácska katonái voltunk, melynek fiai hozzá vannak szokva a mérges légkörhöz, ezért ki tudtuk bírni ezeknek az irritáló gázoknak a hatását.” Miután négyszer megsebesült, és többször kitüntette magát a harctéren, 1916-ban Marija Bocskarjova megkapta a Szent György érdemrendet és három katonai György-keresztet, így ő volt a történelemben az első nő, aki Oroszországban megkapta az adott érdemrend mind a négy, katonák által elérhető fokozatát, illetve ennek következtében előléptették tiszthelyettessé.

A Februári forradalom a feje tetejére állította a Marija számára megszokott világot: a lövészárkokban egymást követték az állandó tüntetések és gyűlések, sok helyen elkezdődtek a fronttalálkozók az ellenség katonáival. Köszönhetően egy váratlan ismeretségnek az Állami Duma Ideiglenes bizottságának elnökével, M.V.Rodzjankoval, aki felszólalás céljából érkezett a frontra, Bocskarjova 1917 májusának elején Petrográdban találta magát. Itt megpróbált megvalósítani egy váratlanul merész ötletet – katonai alakulatokat hozni létre női önkéntesekből, és velük együtt folytatni a harcot a hazáért. A legfelsőbb parancsnok, Alekszej Bruszilov, az adott ötletet nagyon furcsálotta. Megjegyezte, hogy ilyen alakulat a világon még soha sem létezett. ,,Megbízik-e ön a nőkben?” – kérdezte Bocskarjovától. ,,Biztosíthatom, hogy a zászlóaljam nem hoz szégyent Oroszországra”, – válaszolta az újdonsült női parancsnok. /3/ Elejétől kezdve a női csoportok rapszodikusan alakultak, a női hazafias szervezetek kezdeményezésére. 1917 májusában Petrográdban, Bocskarjova kezdeményezésére, létrejött a ,,Női menetzászlóaljakat Szervező bizottság”. Ez felhívást intézett Oroszország nőihez. A moszkvai Női Szövetség felhívásában, mely toborzást hirdetett, többek között ez is olvasható: ,,Még egyetlen nép a világon nem élte meg azt a gyalázatot, hogy a dezertőr férfiak helyett a gyenge nők indulnak a frontra. A női sereg lesz az az élet vize, amely eszmélésre készteti majd az orosz vitézt.” Kokárda helyett a nők a fejfedőkön a csapásmérő egységek emblémáját viselték – a lábszárcsontokon pihenő Ádám-fejet.

1. Petrográdi női zászlóalj kiképzésen. Propaganda fotó. (A szerző gyűjteményéből.)
Bocskarjova és a Hazát segítő Női Szövetség felhívására több mint kétezer nő jelentkezett. Az Ideiglenes kormány ezt a kezdeményezést teljes mértékben támogatta, mivel egyrészt a nő élő legenda volt, másrészt pedig szinte megtestesítője volt az új kormányszlogennek – ,,Háború a győzedelmes végig!”. Az első zászlóaljat Petrográdban kezdték szervezni, méghozzá Bocskarjova személyes parancsnoksága alatt. Kerenszkij rendelkezett, hogy a katonanőknek önálló helyiségeket biztosítsanak a Torgovaja utcában, illetve kirendeltek tíz tapasztalt kiképzőt, akiknek meg kellett tanítani az asszonyoknak és lányoknak a hadrendet és fegyverhasználatot. A csapásmérő hölgyeknek (,,udárnyici”) az ételt a közelben található 2. Balti haditengerészeti legénység (tartalék század) kaszárnyáiból hozták.
Eleinte még azt is tervbe vették, hogy a női önkéntesek első alakulatával a frontra megy, mint ápolónő, Kerenszkij felesége, Olga, aki ígéretet tett, hogy ,,szükség esetén a lövészárkokban marad”, de a lövészárkokig a ,,miniszterelnöki asszonyság” már valahogy nem jutott el – elpárolgott a lelkesedése…
A publikációk és fotóriportok sokasága a katonanők életét idillikusnak és színesnek festette. A valóság, sajnos, jóval prózaibb és kegyetlenebb volt. A női zászlóaljban már a kezdetektől hiányzott az egység. A parancsnokra, Bocskarjovára, sorban kezdtek érkezni a panaszok. Több okuk is volt elégedetlenkedni: Marija goromba volt és gyakran eljárt a keze, mint ahogyan az nem volt ritkasága a hadseregben. Megtiltotta, hogy a zászlóaljában bármiféle, akkoriban egyre népszerű, bizottságok és tanácsok alakuljanak, a politikai propaganda is tilos volt. Egyes demokratikus érzelmű kisasszonyok még a Petrográdi katonai körzet parancsnokához, Polovcev tábornokhoz is segítségért fordultak, hogy mutassa már meg a helyét ennek a nagyképű főnöknőnek. Viszont a tábornok semmit sem tehetett: Bocskarjova ököllel verte az asztalt és azt mondta, hogy ő egy fegyelmezett és harckész alakulatot szeretne látni, amivel a sokat látott tábornok tökéletesen egyetértett.
Végül a szervezés alatt álló zászlóaljban szakadás történt – Bocskarjovával maradt körülbelül 300 nő, akik kiléptek, és létrehozták a Női csapásmérő halál-zászlóaljat. A többiek maradtak az előző alakulatban. A sors iróniája, hogy a Bocskarjova által ,,könnyelmű viselkedésért” otthagyott ,,udárnyicák” alkották az új, 1. Petrográdi női zászlóalj állományát, melynek alegységei 1917. október 25-én sikertelenül próbálták megvédeni a Téli Palotát, az Ideiglenes kormány utolsó bástyáját.

A női halál-zászlóalj front-melletti táborában.
1917. június 21-én, az Iszaakijevszkij székesegyház előtti téren végrehajtásra került az új alakulat zászlóátadási ceremóniája. A zászlóalj útnak-indítása nagy pompa közepette ment végbe. Ennek során a női alakulat fehér zászlót kapott, rajta a ,,Marija Bocskarjova első női halálcsoportja” felirattal. A tiszthelyettesnek a fegyvert maga Kornyilov tábornok nyújtotta át. Ez az esemény látható a mellékelt fotón. A csapat bal szárnyán, vadonatúj zászlósi egyenruhában (az első tiszti rangot Kerenszkij adományozta neki, külön rendelet útján) Marija látható. ,,Azt hittem, hogy minden szempár egyedül csak engem néz. Venyiamin petrográdi érsek és az ufai érsek a Tyihvini Istenanya szentképével áldották meg a mi halál-zászlóaljunkat. Hát megvalósult, irány a front!” Befejezésül a zászlóalj díszlépésben ment végig Petrográd utcáin, ahol több ezer ember üdvözölte őket, bár a tömegből alpári és sértő megjegyzések is el-el szálltak.
Június 23-án a szokatlan katonai alakulat a frontra indult. Június végén a már zászlósi rangban lévő Bocskarjova zászlóalja az 1. Szibériai hadtest 525. gyalogsági ezredéhez került. A élet realitásai hamar szétoszlatták a romantikus álmokat. Eleinte a zászlóalj körleteinél még fegyveres őrséget is fel kellett állítani: a forradalmi katonák nem éppen kétértelmű ajánlatokkal ,,ostromolták” a ,,csajokat”. A tűzkeresztségen a zászlóalj a németek elleni kegyetlen harcokban esett át, Szmorgonynál, 1917. július 8-én. Ez egy frontális támadás volt, amelynek inkább volt propaganda jelentősége, mint gyakorlati haszna. Az egyik jelentésben arról volt szó, hogy ,,Bocskarjova csapata a harcban hősiesen viselkedett, a bátorság, vitézség és nyugalom példájául szolgált”. Bár a jelentések dicshimnuszokat zengtek, egyértelművé vált – a női frontalakulatok nem képesek hatásos csapásmérő egységekké válni. A roham során az alakulat tüzérségi és géppuskatűzbe keveredett. A rövid ütközet után alig 200 nő maradt életben. A veszteségek 30 halottat és 70 súlyos sebesültet jelentettek. A.I.Gyenyikin tábornok, aki személyesen látta a zászlóalj rohamát, később a következőket írta: ,,A női zászlóalj… bátran rohamra indult, de az ,,orosz vitézek” azt nem támogatták. Amikor reájuk zúdult az ellenséges tüzérségi tűz pokla, a szegény nők, elfeledve a bontott alakzat technikáját, egy csoportba verődtek – magatehetetlenek, magányosak voltak saját harcsávjukban, melyet felszántottak a német bombák. Veszteségeket szenvedtek. A ,,vitézek” pedig részben visszafordultak, részben pedig el sem hagyták a lövészárkokat”. Ezután a zászlóaljat tartalékba helyezték. Az adott harcért M.Bocskarjovát előléptették előbb alhadnaggyá, majd később hadnaggyá. (Apropó, Németországban az első világháborút követően Berlinben létezett egy háború-ellenes múzeum (Antikriegsmuseum, Parochial str. 29), melynek háborús borzalmakat bemutató tárlatában volt egy akkor a helyszínen készített fotó, melyen egy orosz katonanő hullája volt látható. /4/)

A szomorú tapasztalatok dacára az országban igazi női alegység-alapítási láz kezdődött. Az első zászlóalj példáját követve szintén sikerült teljesen befejezni a következő női alakulatok felállítását: Szaratovi csapásmérő zászlóalj, Ukrán csapásmérő női halál-zászlóalj (Mariupol városában). Nem fejeződött be a ,,női csapatok” szervezése Jekatyerinburgban, Kijevben, Taskentben. Az Ideiglenes kormányt igen nyugtalanította az a tény, hogy az adott alakulatok nem rendelkeztek képzett parancsnokokkal, nem volt egységes az állománytáblájuk és ellátásuk. Ezért június 29-én (új naptár szerint július 12-én) a Hadügyminisztérium Katonai Tanácsa elfogadta az egységes ,,Rendelkezés az önkéntes nőkből álló katonai alakulatok felállításáról” szövegét. A női zászlóaljak immáron egységes struktúrával és állománytáblákkal rendelkeztek: egy-egy zászlóalj állt négy századból, egy géppuskás századból (összesen: 1200 fő), és egy önálló híradó csoportból (100 fő). A zászlóaljak élére frontot megjárt férfi tisztek és tiszthelyettesek kerültek. Ezzel a struktúrával mindössze három zászlóalj rendelkezett: 1. Petrográdi, 2. Moszkvai és 3. Kubányi (eleinte ez utóbbi volt a Kijevi, de 1917 decemberében átvezényelték a Kubány-vidékre). Mindössze ez a három zászlóalj nevezhető a történelem első, reguláris női katonai egységének.
Bocskarjova női halál-zászlóaljának zászlója.
A szerveződő alakulatok feltöltésére szerveztek 2 híradó csoportot Moszkvában, 2 Petrográdban, illetve 5 Kijevben és 2 Szaratovban. Bár ezeket a jövendőbeli zászlóaljak feltöltésére szánták, de a valóságban még a híradó egységek is létszámhiánnyal küzdöttek. Egy hónappal később, augusztusban, önkéntes jelentkezés útján létrejött egy női távírász csoport, Odesszában.
Júniusban hivatalosan bejelentették az első női Tengerészeti csoport felállítását. A jelentkezés, mint a többi esetben is, kizárólag önkéntes alapon történt. Ami hozzátartozik a történethez, ennek az alakulatnak az élete sem zajlott eseménymentesen: ,,1917 nyarán sokat írtak és beszéltek a női csapásmérő zászlóaljról, amelynek egy bizonyos Bocskarjova volt a parancsnoka. A lapok garmadájával nyomtatták a hetyke ,,udárnyicák” fotográfiáit különböző pózokban és helyzetekben, az újságok beszámolókat közöltek katonai képzésükről.
Nekem is volt alkalmam egyszer találkozni a Nyevszkij sugárúton a menetelő zászlóaljjal. A katonai egyenruhába bújt nők, ami szembetűnően szűk volt rájuk, értelmetlenül néztek ki és igen nagyzolóan. Léptettek, harciasan előreszegezve állukat, hanyagul tartva az alakzatban a távközöket. A fejük felett imbolygott a szuronyok egyenetlen sövénye. A járókelők összesereglettek a járdák mentén, egymást heccelték a szaftos tréfákkal, és lesújtó megjegyzéseket tettek. De az ,,udárnyicák” úgy lépkedtek tovább, mintha mi sem történt volna. Mindenből látszott, hogy ezeket a nőszemélyeket nehéz zavarba hozni.
A női csapásmérő zászlóalj felállítása tisztán az Ideiglenes kormány propaganda kezdeményezése volt, mely be akarta mutatni a szövetségeseknek, hogy a háború, úgymond, kezd népszerűvé válni a nép körében, és hogy még a nők is készek önként részt venni benne. A politikusok még attól sem riadtak vissza, hogy kiküldjék a gyengén kiképzett nőket a frontra. A Sztohod folyó környékén a zászlóaljat rohamra indították. Már a legelső harcban majdnem az egészet lekaszálta a géppuskatűz. Az adott szerencsétlen alakulat maradványait visszavonták a hátországba, átszervezés végett. Később az ,,udárnyicák” eljátszották szomorúan híres szerepüket, mint az Ideiglenes kormány utolsó védelmezői.
1917 nyarának végén, Bocskarjova zászlóalján kívül, nőkből állították fel az úgynevezett tengerészeti csapatot, amely elfoglalta a 2. Balti tengerészeti legénység kaszárnyáit. A ,,matrózokat” haditengerészeti zubbonyokba öltöztették, nadrágba és matrózsapkákba, majd elkezdték alakira oktatni. A vízi gyakorlatok végett pedig hozzánk akarták küldeni, az ,,Okean”-ra, amely akkoriban készült gyakorlóútra indulni.

,,Udárnyicák”. A fotón az alsó sorban, bal szélen Bocskarjova. Zubbonya karján jól kivehető a csapásmérő egységek fekete-piros éke.
Az egyik forró nyári napon a hajónk fedélzetén szokatlan mozgolódás támadt. A szolgálat alól szabad matrózok összesereglettek a hajó bal oldalán, mely felé közelített egy nagy befogadó képességű csónak, ami rogyásig tele volt újdonsült ,,tengerész nőkkel”. Én is akkor ott voltam a korlátnál és jól láthattam a nők arcát, akik kíváncsian nézegették a hajó hatalmas tömegét. Közben a matrózok a fedélzeten csak gyűltek. Az őszbajszú fedélzetmesterek zavartan szorongatták kezükben a sípjaikat.
A zajongás a hajón csak nőtt. Valaki az ügyeletesek közül hivatta a hajó kapitányát. Az gyorsan a fedélzetre sietett, majd odament a korláthoz. Meglátva a közelítő csónakot bíbor színűvé vált és megparancsolta, hogy azonnal húzzanak fel minden járópallót, majd a következőt mondta, hogy mindenki jól hallja:
– Nem tűrök meg cirkuszt egy hadihajón!
A csónak keringett egy kicsit a hajó oldalánál, de végül eltakarodott, dolgavégezetlenül. Még sokáig szálltak utána a matrózok gúnyos jókívánságai…” /5/
A Balti-flotta női alakulata egy rövid ideig létezett, de Fekete tengeri flottáé csupán papíron maradt. Az általános lelkesedés hullámán tervek születtek egy önálló női tüzérütegről és légi csoportról, de ezek is tervek maradtak csupán.
A női alakulatok, végeredményben, öt különböző katonai és civil szervezet ,,irányítása” alatt álltak, így inkább voltak propaganda játékszerek, mint sem valódi erőtényező, ráadásul ettől a hivatali sokszínűségtől csak nőttön nőt a káosz az ellátás és fegyelemfenntartás terén. Augusztus 18-án, Petrográdban, össze lett hívva az 1. Összoroszországi női katonai kongresszus. A küldöttek megválasztottak egy Tanácsot, melynek irányítása alá kellett vennie a női katonai mozgalmat. Szeptember 4-én az Ideiglenes kormány döntést hozott arról, hogy a női alakulatokat a vasútvonalak őrzésére használja a továbbiakban. Ennek érdekében október második felében mindhárom női zászlóaljat elküldték a frontra. Egy-egy jutott frontonként, de nem a menetszázadokba szánták a nőket, hanem a közlekedési csomópontok őrzésére, a front közvetlen hátországában.
Bárhogyan is vesszük, Bocskarjova ,,halál-zászlóalja” (bár egy alig 200 fős egység még az akkori háborús létszámú gyalogos század létszámát sem érte el) volt az első és egyetlen női alakulat, amely valóban részt vett a harcokban. Mellesleg ezzel magyarázható, hogy a másik három zászlóaljnak gyakorlatilag nem voltak veszteségei.
Bocskarjova zászlóalján kívül, 1917 nyarán és őszén, fel lett állítva még vagy egy tucatnyi önálló század és szakasz, melyeket szintén férfiak vezettek, és amik ugyancsak nem vettek részt a harcokban (Minszkben, Poltavában, Harkovban, Szimbirszkben, Vjátkában, Szmolenszkben, Irkutszkban, Bakuban).

,,Udárnyicák” a fronton. Helyszín és időpont ismeretlen. (Magángyűjtemény.)
A polgárháború éveiben Gyenyikin tábornok fehér hadseregében a 3. Kubányi női zászlóalj bázisán (végleges formáját 1917 őszén-telén nyerte el), létrehoztak egy női harci csoportot, viszont semmilyen információval sem rendelkezünk annak további sorsáról és történetéről.
A vasfüggöny leomlását követő években szöget vert az emberek fejében az a városi legenda, hogy az októberi bolsevik hatalomátvétel, úgymond, vérmentesen zajlott, mivel a Téli palota védői és ostromlói életben maradtak. Ennek a téveszmének a korrigálása érdekében épp ideje megemlíteni az 1. Petrográdi női csapásmérő zászlóalj októberi szereplését, illetve az eseményekhez kapcsolódó mítoszokat. Előbb a szovjet filmiparban (lásd Eisenstein ,,Október” alkotását (Moszfilm filmstúdió, 1927), majd az emigráns körökben, végül az 1980-as évek végén igen népszerű volt az a szóbeszéd, hogy a Téli palota őrségét Bocskarjova egysége látta el. Ez nem így van.
Az 1. Petrográdi női zászlóaljhoz, melynek 2. százada őrizte a Téli palotát, sem Bocskarjovának, sem katonáinak semmi közük sem volt. Ezek az alakulatok más-más időpontban jöttek létre és eltérő kezdeményezésre. Az 1. Petrográdi zászlóalj gyakorlatilag már azután jött létre, hogy Bocskarjova zászlóalját júliusban a frontra küldték. Ezért a történelmi mítoszteremtéssel ellentétben, a bolsevik hatalomátvétel napján Bocskarjova hadnagy egyszerűen fizikailag nem lehetett ott sem Petrográdban, sem Moszkvában. A legenda egyik gyökere ott keresendő, hogy az USA elnökével történt találkozón Mariját úgy mutatták be, mint aki ,,vezette a női zászlóaljat a Téli palota védelménél”, amit Jáska-Bocskarjova nem cáfolt, mivel nem tudott angolul.
Október utolsó hetéig az adott alakulat Petrográd alatt állomásozott, Levasovo állomáson, ahol ellátta a vasúti őrzés feladatait. A mocsarak szomszédsága miatt a katonai zubbonyok hamar átáztak, így a zászlóalj döntő többsége megbetegedett. Október 24-én érkezett az Ideiglenes kormány parancsa, hogy a zászlóalj vonuljon a városba, és lássa el az állami hivatalok őrzésének feladatát. Ennek érdekében komoly fegyverlerakatott hagytak a palota előcsarnokában. A zászlóalj parancsnoka, Loszkov vezérkari százados, a városba mindössze egy századot tudott kirendelni az alakulattól. Az egyik verzió szerint a következő nap estélyén a Szmolnij intézet épületében székelő bolsevik Forradalmi Tanács központjába érkezett valaki, és jelentette, hogy a női zászlóalj elvonult a térről, mondván: ,,A mi helyünk a fronton van; nem ezért jelentkeztünk mi erre a szolgálatra…” /6/
A másik, jóval hitelesebb, ráadásul szemtanúk és dokumentumok által alátámasztott verzió szerint az események másképpen zajlottak. Késő este, azaz a Téli palota nem éppen első, de a köztudatban jóval ismertebb rohama előtt a női zászlóaljat, ismeretlen okokból, felsorakoztatták a téren, ahol azt azonnal körbevették a matrózok és ,,forradalmi” katonák. Megérkezett egy vörösgárdista különítmény, élén Jeremejevvel, aki felszólította a nőket, hogy tegyék le a fegyvereket. Az ,,udárnyicák” szó nélkül kapituláltak, átadva a felkelőknek 891 puskát és 4 géppuskát. A vörösgárdistákra amúgy is szükség volt.
,,Este 22 órakor a női csapásmérő zászlóalj százada kidobta a fehér zászlót. Az ,,udárnyicák” – ki sírva, ki meg szentségelve – a parancsnokság árkádja alá dobálták puskáikat. A vörösgárdisták elvezették őket a Gránátos ezred kaszárnyáihoz. Hamarosan futva érkeztek a gránátosok.
– Te, Kolja bácsi, csak engedd meg. Mi ezeket a kisasszonyokat gyorsan magukhoz térítjük.
Jeremejev megfenyegette őket:
– Vigyázzatok, csak semmi ostobaság!
Ezután az ,,udárnyicákkal” együtt a Téli palotától elvonultak a 2. Oranienbaumi iskola junkerjei (hadikadétjai) – Tyimohin alhadnagy vezette el az alakulatokat.” /7/
Azt, hogy a női alakulat minden további atrocitás nélkül elhagyta a Palota-teret, több szemtanú és dokumentum is alátámasztja. Trockij vörösgárdistái jóval magasabban iskolázott és fegyelmezettebb társaság voltak, mint a dezertőrökből és katonakerülőkből összecsapódott ,,forradalmi tömeg”, és tisztában voltak azzal, hogy a hatalmat kizárólag úgy lehet megtartani egy nagyvárosban, ha a legszigorúbban kiállnak a rendteremtés mellett.
Akkor honnan erednek a gyökerei annak a városi legendának, hogy a volt Pavlovszkij gránátos gárdaezred kaszárnyáiban csoportos nemi erőszakot követtek el a női zászlóalj katonáin? Ez a mítosz Marina Sztyepanovna Rasztorgujevának köszönhető, akit furcsa módon több újságban úgy állítanak be, mint ,,az események szemtanúját” (sic!). Valójában a történetet, Rasztorgujeva saját bevallása szerint, a komornája mesélte el neki, a következő reggelen, aki hallotta, hogy a gránátosok megerőszakoltak három nőt, amelyek közül az egyik öngyilkos lett, és reggel katonai kabátban halászták ki a Néva folyóból. Sem a női zászlóalj tagjairól, sem arról, hogy őket erőszakolták volna meg a katonák az idős hölgy egy szót sem írt. Ettől függetlenül a szájhagyományban az eset mint megtörtént tény szerepel. Ráadásul a korabeli ellenzéki lapok is kiszínezték a történetet: az akkori újságírók semmiben sem különböztek modern társaiktól, semmivel sem voltak becsületesebbek, így bőven merítettek a rémhírekből maguknak címlap-témát.
Az Októberi forradalmat követően Bocskarjova kénytelen volt feloszlatni a zászlóalját, ő maga pedig ismét Petrográdba ment. Itt Mariját letartóztatták és a Petropavlovszkaja erődbe szállították. Kis idő után kiengedték, és a legenda szerint lehetősége volt találkozni Leninnel és Trockijjal. Bocskarjova nem fogadta el a forradalmat. ,,Maguk szerencsétlenségbe és pusztulásba vezetik Oroszországot”, – mondta határozottan a hatalom képviselőinek. Természetesen a legenda szerint, amit a korabeli Fehér mozgalom által ellenőrzött területeken költöttek az újságírók. A valóságban minden sokkal egyszerűbb volt: Marija úgy döntött, hogy csatlakozik a Fehér mozgalomhoz. Kornyilov tábornok megbízásából, egy bolsevik szolgálatban lévő volt cári tiszt segítségével, hamis iratokkal, ápolónőnek öltözve, átutazott a káoszban lévő országon, hogy ezután 1918-ban részt vegyen egy agitációs turnén az USA-ban és Nagy-Britanniában. A távolléte szült még egy mendemondát, hogy kivégezték őt a vityebszki CsK pincéiben. Ez is hamis híresztelésnek bizonyult. Később, már 1919 őszén, találkozott Oroszország kormányzójával, A.V.Kolcsak admirálissal. A korán megöregedett és agyongyötört Marija Leontyjevna azért kereste fel a kormányzó hivatalát, hogy kérvényezze leszerelését, de az rábeszélte Bocskarjovát, hogy az folytassa a szolgálatot és állítson fel egy önkéntes egészségügyi csapatot. Marija izzó szónoklatot tartott két omszki színházban, és két nap alatt 200 önkéntest verbuvált. Viszont ,,Oroszország helytartójának” és seregének napjai már meg voltak számlálva. Bocskarjova csapatára senkinek sem volt szüksége.
Amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Tomszkot, Bocskarjova magától jelentkezett az új városparancsnoknál, leadta revolverét és felajánlotta szolgálatát a szovjet hatalomnak. A parancsnok aláíratott vele egy terület el nem hagyási kötelezvényt és hazaengedte. 1920 Karácsony éjszakáján letartóztatták, majd elvitték Krasznojarszkba. A nyomozó minden kérdésére Bocskarjova egyszerű és őszinte válaszokat adott, mint az kitűnik vallomásából (lásd a mellékletet), amivel nehéz helyzetbe hozta a csekistákat. Semmilyen nyilvánvaló bizonyítékot sem sikerült találniuk ,,ellenforradalmi tevékenységére”, ráadásul a polgárháború harcaiban sem vett részt. Végül az 5. hadsereg különleges részlege döntést hozott: ,,A nagyobb információgyűjtés érdekében az aktát, a vádlott személyével együtt, átküldeni Moszkvába, a VCsK Különleges részlegéhez.”
Elképzelhető, hogy ez végeredményben az ügy boldog kimeneteléhez vezethetett volna, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a VCIK /8/ és SzNK /9/ rendeletével Szovjet Oroszország területén a halálos ítéleteket ismét beszüntették. Viszont, Marija szerencsétlenségére, ekkor Szibériába érkezett a VCsK Különleges részlegének főnök-helyettese, I.P.Pavlunovszkij, aki rendkívüli hatáskörrel rendelkezett.
A ,,moszkvai nagy ember” nem bírta megérteni, hogy mi az, ami ennyire zavarba ejtette a helyi csekistákat. A döntés papírjára ráírta: ,,Bocskarjova Marija Leontyjevnát – kivégezni”. 1920. május 16-án az ítélet végre lett hajtva. Már a Szovjetunió szétesése után, 1992-ben, kérvényt nyújtottak be az orosz Államügyészi hivatal címére, melyben kérelmezték Marija Leontyjevna Bocskarjova rehabilitálását, amit az Omszki megye ügyészsége visszautasított, mivel ,,nincsenek iratok, melyek bizonyítanák, hogy a rendelkezés végre lett hajtva”.
Lábjegyzetek:
/1/ Botchkareva, Maria ,,Yashka: My Life as Peasant, Officer, and Exile.” New York: Frederick A. Stokes Company. 1919.
/2/ Bővebben lásd: Salmonson, Jessica Amanda. The Encyclopedia of Amazons: Women Warriors from Antiquity to the Modern Era. New York: Paragon House. 1991.
/3/ Брусилов А.A. ,,Мои Воспоминания.” Минск: Харвест, 2003.
/4/ A múzeumot 1933-ban verték szét az SA rohamosztagosai. (Forrás: ,,Weimarer Republik”, Elefant Press Gnbh, Berlin (West), Hamburg, 1977.)
/5/ Цупов-Шапильский А.П. Матросы сходят на берег.-М.: Воениздат,1970, 43-44 o.
/6/ Октябрьский переворот (Революция 1917 года глазами её руководителей). – Москва, “Современник”, 1991.
/7/ Васильев В. Е. И дух наш молод. — М.: Воениздат, 1981.
/8/ VCIK – Всероссийский Центральный Исполнительный Комитет (ВЦИК); Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság.
/9/ SzNK – Совет Народных Комиссаров ((СНК, Совнаркoм); Népbiztosok Tanácsa.
Melléklet. Marija Bocskarjova jegyzőkönyvének részletei:
…A háborúba 1914-ben hazafias érzésből mentem és kész voltam meghalni a Hazámért. Benyújtottam II.Miklós nevére egy táviratot arról, hogy katonai szolgálatba kívánok állni. A cár megengedte. Így engem besoroztak közlegényként a 25. Tomszki tartalékos zászlóaljba. A fronton-tartózkodásom teljes ideje alatt, a megnevezett ezredben, négyszer sebesültem meg és megkaptam a Szent György érdemkereszt mind a négy fokozatát. 1917 májusának 1-ső napján a frontra érkezett Rodzjanko. A vele folytatott beszélgetés során a Polocki ezred parancsnoka elmondta neki, hogy az ezredben van egy önkéntes nő, aki a háború kezdete óta a fronton van, a vitézségével és bátorságával példát mutat a férfiaknak és a György-keresztek 4 osztályával lett kitüntetve. Rodzjanko személyesen kívánt látni engem. Odamentem hozzá, megcsókolt engem és megparancsolta, hogy varrjanak nekem egy új egyenruhát, majd hogy küldjenek el Petrográdba.
Miután Petrográdba érkeztem, a Tavricseszkij palotában jelentést tettem az Ideiglenes kormány tagjainak. A jelentésben arról volt szó, hogy a katonák nem hallgatnak a főnökeikre és barátkoznak a németekkel. Javasoltam egy női önkéntes zászlóalj felállítását. A Téli palotában bemutattak Kerenszkijnek. Ebédnél üdvözölt engem és azt mondta, hogy engedélyezi az önkéntes női halál-zászlóalj szervezését.
1917. május 22-én, Petrográdban, a Malij Mariinszkij színházban szóbeli agitációval léptem fel. Ez alatt kétezer önkéntes nőt írtam fel a listámra. Adtak nekem egy kaszárnyát Petrográdban, a Torgovaja utcában. Kiadták a ruházatot meg a fegyverzetet, adtak oktatókat, és én hozzáláttam a zászlóaljam kiképzéséhez. Ebben az időszakban elbocsátottam magamtól 1500 nőt, ezek könnyelmű viselkedése miatt, és ők az Inzsenyernij kastélyban létrehozták magukból az különálló Csapásmérő zászlóaljat, majd összehívták az Összoroszországi női kongresszust. Én meg ötszáz nővel hátramaradtam, tovább szerveződni. 1917. június 17-én jelen voltam saját zászlóaljam csapat-zászlójának felszentelésénél az Iszakovszkij székesegyházban. Kornyilov tábornok, Kerenszkij, és az Ideiglenes kormány más tagjainak jelenlétében, átadta nekem a zászlót és előléptettek zászlóssá.
1917. július 1-én, a Kazanszkij székesegyházban végrehajtott istentisztelet után, én a zászlóaljammal a frontra indultam, Molodecsnoba, ahol minket az 1. Szibériai hadtesthez vezényeltek. Július 8-án részt vettünk a harcokban Krevo falunál. Elfoglaltunk a német lövészárkok két vonalát. Amikor bementünk a Szpasszkij erdőbe, a katonák minket a sors kegyeire bíztak, magunkra hagytak, és én magamra maradtam a zászlóaljammal. Július 9-én reggel a németek támadásba kezdtek, mi meg visszavonultunk. Közben kaptam egy súlyos légnyomást és eszméletlen állapotban vittek ki a harctérről. Ezért a harcért felterjesztettek arany fegyverre, de a fegyvert nem kaptam meg, hanem előléptettek alhadnaggyá.
Amikor javult az állapotom, parancsot kaptam Kornyilov tábornoktól, hogy fogadjam a női zászlóaljak díszszemléjét, a megfelelőket vegyem át a zászlóaljamba, újabb zászlóaljakat ne hozzak létre, amik pedig alkalmatlanok a szolgálatra, azokat oszlassam fel, amit meg is tettem.
A Szovjet hatalomtól kaptam egy táviratot, hogy a zászlóaljamat oszlassam fel. Ez 1917 őszén volt. A zászlóalj feloszlatása után Petrográdba mentem. Petrográdban a pályaudvaron letartóztattak és átszállítottak a Petropavlovszkij erődbe, ahol hét napot töltöttem. Ezután hivattak Szmolnijba, ahol egy számomra ismeretlen úrral beszélgettem, aki felajánlotta, hogy lépjek a Szovjet hatalom szolgálatába. Azt mondta, hogy én paraszt vagyok és kötelességem védelmezni a népemet, de én azt feleltem, hogy túlságosan sokat szenvedtem a háborúban és egy polgárháborúban nem kívánok részt venni. Ez az úr adott nekem pénzt, és én a szülőföldemre utaztam, Tomszkba.
Ott anyámmal és apámmal éltem. Az új, 1918-as esztendő előtt furcsa seb nyílt a jobb lábamon, és elmentem Moszkvába, gyógyulni, ahol az állomáson engem letartóztattak. Ültem előbb a katonai fogdán, majd átszállítottak a Butirszkaja börtönbe, közben érdeklődtek utánam Tomszkban. Ott két hónapon át tartottak, feküdtem a börtönkórházban a beteg lábammal.
Nagyböjt idején érkeztem vissza Tomszkba. A lábam fájt, nem volt miből megélni, így 15 éves húgommal elutaztam Vlagyivosztokba. Ott az amerikai konzulhoz fordultunk segítségért, hogy adjon nekem pénzt és lehetőséget a húgommal Amerikába utazni, hogy ott gyógykezeltessem magam.
Amerikában bemutattak Wilson elnöknek. Wilson úgy fogadott engem, mint a legelső tisztnőt és azt mondta, hogy megtiszteltetés számára, hogy láthat. Ezután jártam Angliában, ahol magánál a királynál kaptam audienciát, aki nagyon örült, hogy láthatja a második Jeanne D’Arkot. Azt válaszoltam neki, hogy nagy boldogság számomra látni a szabad Anglia királyát…
…Amikor megérkeztem Arhangelszkbe, jelentkeztem az Arhangelszki front parancsnokánál, Murasevszkij tábornoknál, akinek elmondtam, hogy eljöttem Angliából, hogy szolgálati kinevezést kapjak. A tábornok azt mondta, hogy itt még születő félben van az új hadseregünk, ezért arra kér, hogy szervezzek egy kis harci alegységet, de nem nőit, hanem férfiakból. Meghallva, hogy én harci ügyekbe a polgárháborúban nem avatkozom, a tábornok parancsba adta letartóztatásomat, de a szárnysegédem, Filippov hadnagy, azon nyomban váltott néhány szót az angol tábornokkal, aki megparancsolta, hogy mégse tartóztassanak le engem. Megfosztottak a szárnysegédemtől és tolmácsomtól, majd házi őrizet alá vettek, hét napra. Ez 1918 szeptemberének első napjaiban történt.
Az új esztendő küszöbén az újságban nyomtatásban megjelent a parancs arról, hogy én sokat tettem Oroszországért a Német-háborúban, és ezt a munkát majd a jövőben fogja értékelni a hálás Oroszország. Most pedig a munkámra senkinek sincs szüksége, meg hogy boldogulnak majd a nők nélkül, engem meg arra kérnek, hogy vegyem le az egyenruhát és váll-lapokat. Én ezen szörnyen felháborodtam, elmentem Arhangelszk helytartójához, Miller tábornokhoz, és azt mondtam neki, hogy az egyenruhát és váll-lapokat senkinek sem áll jogában levenni rólam, semmilyen árulást sem követtem el, hanem azért nem voltam hajlandó teljesíteni Murasevszkij tábornok parancsát, mert hadirokkantnak tartom magam és nincs nekem erőm harci osztagot szervezni.
Három nappal később az újságban megjelent egy parancs, amelyben arról volt szó, hogy Bocskarjova hadnagynak jogában van egyenruhát és váll-lapokat viselni, illetve hogy tartalékos állományba helyeznek, havi 750 rubel illetménnyel. Ez 1919. január 3-án volt. Júliusig a kapott illetményből éltem, tartalékban voltam és semmit sem csináltam. Júliusban az újságokból megtudtam, hogy expedíció készül elindulni Szibériába. Katonai expedíció, amelynek el kell juttatnia Kolcsak hadseregéhez a géppuskákat, tüzérségi lőszert, egyenruhákat. Ennek kapitánya Szavickij tengerészeti tiszt volt. Elmentem Miller tábornokhoz és kérleltem, hogy engedje meg részvételemet az expedícióban. El akartam jutni a szülőföldemre, Szibériába. 1919. augusztus 10-én elhagytam Arhangelszket.
A szüleimet bajos helyzetben találtam, az apósom is elkezdte mondogatni, hogy tévedek: ,,Nézd, három uszály, megpakolva fagyott vöröskatonákkal, ott áll az Ob-folyón, te pedig együtt érzel az ellenségeinkkel.” Azt mondtam az apósomnak és a férjemnek, Bocskarjovnak, akivel már 12 éve nem éltem együtt, hogy rokonszenveztem a fehérekkel, mert elhitették velem, hogy a bolsevikok kéz a kézben jönnek a németekkel, hogy Oroszországba Vilmost tegyék meg cárnak. Most pedig megértettem, hogy mélységesen tévedtem és ezért elutazom Omszkba, Kolcsakhoz, és kérni fogom, hogy adja meg nekem a leszerelést, állományelhagyást és katonai nyugdíjamat.
…Beléptem Kolcsak dolgozó szobájába. Éppen beszélgetett Golicinnel, az önkéntes csapatok főparancsnokával. Amikor beléptem, Kolcsak és Golicin felálltak és üdvözöltek engem, mondván, hogy sokat hallottak rólam. Kolcsak elkezdett beszélni: ,,Maga kéri leszerelését. Viszont az olyan emberekre, mint maga most van szükség, azt ajánlom önnek, hogy állítson fel egy önkéntes női egészségügyi csoportot (1. női önkéntes, Bocskarjova nevét viselő egészségügyi csoport)”. Mondta, hogy nagyon sok a tífuszos és sebesült, olyan kezekből pedig, amik ápolnák a sebesülteket, nincsenek. Elfogadtam Kolcsak ajánlatát.
November 11-én már egész Omszk belvárosában fel voltak ragasztva a hirdetések, melyek hírül adták, hogy megérkezett az önkéntes csoportok híres szervezője, Bocskarjova hadnagy, Arhangelszkből, és hogy ma lép fel a ,,Gigant” színházban azzal a nőkhöz intézett felhívással, hogy női önkéntes egészségügyi csoportot toboroz.
November 12-én ugyan ilyen beszéddel léptem fel a ,,Krisztal” színházban. Mindkét gyűlésről a következő számú önkénteseket gyűjtöttem össze: nők – százhetven, férfiak – harminc fő.
November 13-án elmentem átvenni Golicin tábornoktól a pénzt (kétszázezret) és a vagonokat, hogy végrehajthassam az embereim bevagonírozását a visszavonuláshoz, és távozhassunk a közeledő Vörös Hadsereg elől. De ekkor már Kolcsak is, és Golicin is, meg a helyőrség parancsnoka is elutaztak. Én akkor szörnyülködtem, nem tudtam mit tegyek az emberekkel – semmiért sem voltak hajlandóak Omszkban maradni, miközben pénzünk és kötszerünk nem volt. Akkor végleg csalódtam Kolcsakban és szavamat adtam, hogy semmit sem teszek többé az érdekükben.
Elutaztam Tomszkba és ott éltem 5 napig a fehérek alatt, majd eljött a Szovjet hatalom. Jelentkeztem Tomszk városi parancsnokánál, leadtam neki a revolveremet és elmondtam, hogy ki vagyok, és mit kerestem a fehéreknél, majd felajánlottam a szolgálataimat a Szovjet hatalomnak. A parancsnok azt mondta, hogy nincs szüksége a szolgálataimra, ha meg szüksége lesz rám, akkor majd értem küld. A parancsnok aláíratott velem egy terület el nem hagyási kötelezvényt és elengedett. Azt mondta, hogy nem fognak letartóztatni.
Otthon éltem, levetettem a katonai egyenruhát, női ruhát vettem fel és úgy döntöttem, hogy többé nem veszek részt semmiben, majd katonáknak varrok kabátokat. Karácsonykor, éjjeli kettőkor, a Sztarij templomnál letartóztattak engem, majd később a tomszki börtönbe zártak, onnan pedig átszállítottak Krasznojarszkba.
A Szovjet Köztársaság előtt elismerem, hogy vétkes vagyok a Kolcsakkal és fehérekkel szembeni rokonszenvezésben, és hogy szerveztem önkéntes női egészségügyi csoportot, meg agitációkkal léptem fel és nem akadályoztam meg, hogy a családnevemet az önkéntes alakulatok számára agitációs célból használják.
A vallomásom helyességét elismerem, amit sajátkezű aláírással hitelesítek.
Bocskarjova.
Az 5.hadsereg mellett működő V.Cs.K. különleges részlegének nyomozója, Pobolotyin.
Krasznojarszk városa, 05.04.1920.”
Egyéb, a fejezet megírásánál felhasznált irodalom:

1. Griese, Ann Eliot; Richard Stites “Russia: Revolution and War.” in Female Soldiers: Combatants or Noncombatants? Historical and Contemporary Perspectives, ed. Nancy Loring Goldman, Westport, CT: Greenwood Press. 1982.
2. Иванова Ю.Н. ,,Проблем хватало и без них, но…” Военно-Исторический Журнал, №6, 1994, 75-77.
3. Шенин А.С. ,,Женские батальйоны и военные команды в 1917 году.” Вопросы Истории, №10, 1987, 76-82.
4. Керенский А. Ф. Русская революция. 1917. М.: Центрполиграф, 2005.
5. Kerensky A. The Catastrophe: Kerensky’s own story of the Russian Revolution, 1927. 
6. Kerenski A. The catastrophe. – Millwood, NY: Kraus, 1977.
7. Деникин А. И. ,,Очерки русской смуты.” — Париж, 1921. T.1: Крушение власти и армии. (Февраль-сентябрь 1917).
8. Деникин А. И. ,,Старая армия. Офицеры.” M. Айрис-Пресс, 2005.
9. Протоколы допроса адмирала Колчака чрезвычайной следственной комиссией в Иркутске в январе — феврале 1920 г. // Архив русской революции. М., 1991. Кн. 5. Т. 10. С. 177—321.
10. Ардашев Н. Великая война и женщины русские. – М., 1915.
11. Богданов А. Война и женщина. – Пб., 1914.
12. Женский военно-народный союз добровольцев // Женский вестник. 1917. № 5/6.
13. Кобзев И. Женский батальон смерти // Памятники Отечества: Альманах Всероссийского общества охраны памятников истории и культуры. 1995. № 1-2
14. ,,Мой батальон не осрамит России…”: Окончательный протокол допроса Марии Бочкаревой // Родина. 1993. № 8-9.
15. Протоколы допросов организатора Петроградского женского батальона смерти // Отечественные архивы. 1994. № 1.
16. Васильев А. Женский «батальон смерти» // Опыт историко-антропологических исследований. Сборник научных работ студентов и аспирантов. – М.: ЭКОН-ИНФОРМ, 2003.
17. Дроков С. Организатор Женского батальона смерти // Вопросы истории. 1993. № 7.
18. Журнал ,,Нива” Издательский дом А.Ф.Маркса, СПб., подшивка номеров за 1917 год.

(Steiner)

Hozzászólások

comments