Krím őstörténete – kimmerek
A történelemtudomány jelenlegi állása szerint feltételezhető, hogy a komoly, i. e. II. és I. évezred választó vonalán a sztyeppén bekövetkező klímaváltozások ösztönözték a Sztyeppei Fekete tengermellék lakosságának áttérését a komplex földművelő-állattartó gazdálkodásról a nomád (vándorló) állattartásra. Úgy adódott, hogy a régió első nomád kultúrájának megteremtői (a kutatók egybehangzó véleménye szerint) a Szrubna-kultúra törzseinek leszármazottai voltak, a legendás kimmerek. Az adott megnevezést viselő törzsekről első olvasatban az ókori görög szerzőktől tudunk. Írásos emlékben első ízben az i. e. VIII. században jelennek meg, Homérosz ,,Odüsszeiában,, illetve Hérodotosz (i. e. V. század) ,,Históriájában”. Ezenkívül, mint ,,gimir,, népet, megemlítik az asszíriai szövegek (Asszíria területére a kimmerek az i. e. VIII. és VII. századokban törtek be). Hérodotosz megemlíti, hogy a kimmerek igen nagyszámú nép voltak, mely nagy területet népesített be a Dnyeper és Don között, illetve a Krímben és a Kubány vidékén éltek. A legendák és elbeszélések alapján megállapítható, hogy az adott nép földműveléssel foglalkozott és nomád pásztorkodással, de ezenkívül több információnk van arról, hogy a kimmerek több hadjáratot vezettek Elő-Ázsiába. A Krím-félsziget eme őslakosai elsősorban a félsziget alsó hegységi és keleti, sztyeppei területein éltek. Ellenben további sorsuk a mai napig a történelem nagy talányai közé tartozik. A történészek és nyelvészek egy kisebb csoportja úgy tartja, hogy a kimmerek nem is képeztek egy önálló etnoszt (népet), hanem – elsősorban az adott szó fordítására támaszkodva – mindössze az utánuk beözönlő nomád szkíta törzsek sajátos előőrséről, előhadáról, esetleg alárendelt, több népből összeterelődött ,,első inváziós hullámról,, beszélhetünk. Az i. e. VII. század közepén, minden esetre, a kimmer kultúrát meglehetősen váratlanul és hírtelen felváltotta a szkíta kultúra. Abból ítélve, amit Hérodotosz ír, a kimmereket egyszerűen legázolta az Ázsia mélyéről beérkező szkíták áradata. A Sztyeppei Krímben a kimmerek ősi nyomai közé (elsősorban) a sírokat sorolhatjuk, melyeket mindig kőből faragott sírkövek díszítettek. A Krím előhegységeiben a kimmer sírokkal csak elvétve találkozunk. Ezenkívül, a Szimferopoli járásban, a Zolnoje falunál lévő kurgán harcos sírt rejtett magában, illetve ismerünk egy kőből faragott kurgándíszt Donszkoje településnél, amik a kimmer és a szkíta temetkezési szokások keveredéséről tanúskodnak. A Belogorszki népi múzeum tárlatában megtalálhatóak a Novoklenovo falunál feltárt sírból származó bronzgyűrűk. Ilyen gyűrűkkel díszítették akkoriban a kimmer harcosok kardjaik hüvelyeit.
Tavrok és a kizil-kobini kultúra
Mint már említettük, az i. e. II. évezred végén drasztikusan romló klíma következtében hírtelen megnőtt a hegyaljai és hegyi Krím lakossága. Elsősorban az adott területre tömegesen betelepülő sztyeppei népeknek köszönhetően. Egyes kutatók úgy vélik, hogy éppen a késői Szrubna-kultúrát képviselő ősi indo-árják, vagy más néven indo-irániak teremtették meg az új etnoszt, amely a hegymelléki és hegyi területeken alakult ki, és akiket a tavrok gyűjtőnév alatt ismer a történelemtudomány. Hérodotosz, a már említett ókori görög történész, aki az i. e. V. században látogatást tett az Dnyepro-Bugi tengeri holtágnál található Olvia városban, leírást hagyott az akkori Krímről, amit Taurikának nevezett, ennek lakosait pedig tavroknak, avagy a ,,hegyekben élő vad népnek,,. Röviden összefoglalta a tavrok által lakott területet (Lásd: Hérodotosz, IV. könyv). ,,Ez a hegyi, a Pontuszba benyúló ország Kerkenitida és a Sziklás Herszonesz között fekszik,, (a mai Evpatorija és a Kercsi félsziget között). A tavrok döntő többsége a félsziget hegyi-erdős területein és a déli part mentén éltek. Hérodotosz beszámolói alapján elmondható, hogy házakban éltek, amelyekben kemencék voltak és a füstelvezetést kémények szolgálták. Az i. e. V. században már voltak saját ,,királyaik,, – azaz törzsi vezéreik. A tavrok, mint etnosz (nép) származása a mai napig vita tárgyát képezi és nem egészen világos. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a nem minden, szkíták által szétvert kimmer törzs hagyta el a Krímet és az Északi Fekete-tengeri melléket, hanem visszavonultak a Krími hegyekbe és a görögök éppen őket ismerték meg, mint tavrokat. A kutatók másik csoportja azon a véleményen van, hogy a bronzkorszak végén, a korai vaskor hajnalán a Központi és Észak Kaukázus egyes törzsei, a Kercsi-tengerszoroson át a Krímbe migráltak, majd letelepedtek a félsziget hegyvidékén. (Lásd: Leszkov, 1965, 158-159 o.). Az írásos és régészeti emlékek, források alapján viszont elmondható, hogy a tavrok történelme a félszigeten kezdődött és ért véget, melynek területét soha sem hagyták el. Régészeti szempontból a tavrok őstörténelméhez sorolják a kizil-kobini kultúrát, amely a késői bronzkor megelőző kultúráira épült.
A XX. század 20-as éveiben, a Krím előhegységeiben végzett ásatások során G.A.Boncs-Oszmolovszkij régész korábban ismeretlen lelet-együttesre bukkant – fényesített, gyúrt mintájú agyagedények, amit faragott díszítő elemekkel dekoráltak, ritkábban fehér festett engobe-val. A különböző eredetű anyag együttes rétegfekvése lehetőséget adott arra, hogy a leletegyüttest egy kultúr-kronológiai korszakba (csoportba) sorolják, ami az első leletek helyszíne után (Kizil-Koba (Vörös Barlang) terep után kapta a nevét, és így lett kizil-kobai kultúra. Az említett kutató a késői bronzkorba sorolta, és feltételesen a tavrokhoz kötötte. V.A.Kolotuhin krími archeológus, az ásatások eredményeire támaszkodva, a tavrok etnogenezisét a helyi, krími szubsztratészhez kötötte. Véleménye szerint a bronz és a korai vaskor választó vonalán a sztyeppe egyes késői Szrubna-kultúra törzsei áttértek a nomád pásztorkodásra és, mint azt már említettük, kimmerek néven váltak ismertté. Más hasonló törzsek a hegyaljai és hegyi Krímben telepedtek le és egy másik etnoszt teremtettek – a tavrokat. (Lásd: Kolotuhin, 1988, 12-13 o.). Bárhogy is volt az a valóságban, a kizil-kobini kultúra három korszakot élt át. Az elsőt az i. e. X-VII. század első feléhez köthetjük. A masodikat – az i. e. VII. század derekától az i. e. V. századig. A harmadik korszak eleje az i. e. IV. századhoz köthető, a vége pedig feltehetően az i. e. II. századnál nem később ért véget. A kizil-kobini, korai szakaszhoz tartozó települések elhelyezkedéséből ítélve, melyek gyakran a terepzónák határain helyezkedtek el, a tavrok és a sztyeppei kimmerek békés együttéléséről tanúskodnak. A komoly és drasztikus változások a szkíta időszakban következtek be, feltehetően az i. e. V. század derekán. Ebben az időben a tavrok letelepedési zónája hírtelen délre tolódik, ami egyértelműen a Sztyeppei Fekete-tengeri mellékbe és a Krímbe betörő szkíta hullám következtében következhetett be. A tavrok ekkor kezdik elveszti kultúrájuk sajátosságait, mivel egy részük beleolvadt a városok görög lakosságába, miközben a másik részüket pedig asszimilálták a szkíták. Az i. e. V-IV. Századokban, valószínűleg a szkíták és tavrok keveredésének nyomán, a félsziget hegyaljai és hegyi területein új etnokulturális közösség jött létre. Amit az ősi írók illetve a görög királyok és hadvezérek győzelmeit dicsőítő, kőbe vésett dikrétumok szerzői tavro-szkítának vagy szkíta-tavriszinek neveztek.
A kizil-kobini kultúra települései nem voltak nagyok, a kiterjedésük nem haladta meg soha az egy hektárnyi területet. A lakhelyek gerenda szerkezetre (vázra) felkent agyagból készültek, a padlózat a földszintnél alacsonyabbra volt ásva, középen kisebb katlant képezve. A házak és a gazdasági épületek körül helyezkedtek el az úgynevezett gazdasági vermek, amiket magtárolónak és élelmiszer-pincéknek használták. A temetkezési helyek általában a települések közelében voltak, és a sírok kőlapokból összeállított ,,dobozokat,, alkottak. Ezek az esetek többségében vagy terepmagaslaton, vagy annak lábánál helyezkedtek el. Az ilyen ,,dobozok,, mennyisége igen gyakran meghaladta a több tucatot, viszont nem ritkák az olyan temetkezési helyek, ahol mindössze néhány (tíznél kevesebb) ,,doboz,, található. A ,,dobozok,, négyszög alakúak voltak és nagy méretű, függőlegesen felállított kőlapokból készültek, amiket fentről egy fektetett, masszív kőlap zárt.
(A cikk V.A.Zaharov tanulmánya nyomán készült.)