Krím népeinek történelme – Szkíták – 3. rész
Az i.e. III. század első évtizedében hatalmas katasztrófa zúdult a Krím-félsziget szkíta és görög lakosságára. Ennek mértékéről a régészeti feltárások tanúskodnak, elsősorban a Feodosziai és Kercsi történelmi zóna szkíta települései körüli ásatások, illetve az Észak-Nyugati Krím herszoneszi települések ásatási leletei. Az élet több száz településen egyszerre szakadt meg, váratlanul, a legtöbb helyen tűzvész, harcok nyomaival, illetve temetetlen emberi maradványokkal találkozunk, ami eléggé egyértelmű képet fest az eseményekről.
Ugyan ebben az időben megszűntek a szkíta kurgán-sírok a Sztyeppei Krím területén. A katasztrófa következményei lehangolóak. A keletről érkező szarmata törzsek egy vagy több hadjárat során teljesen felszámolták a szkíta jelenlétet, de a görög területeket sem kímélték. Csupán a vastag falakkal körülvett városok maradtak fenn. Így ért véget, hírtelen és dicsmentesen a Sztyeppei Tengermellék és Krím szkíta történelme.
A Nagy Szkítia elpusztult, bár nincs semmi bizonyítéka annak, hogy ugyan ilyen hírtelen tűntek volna el a szkíta kultúra és nyelv örökösei. A ,,szkíta” etnonimet (népmegnevezést) az Észak Tengermelléki barbár törzsekkel szemben még nagyon sokáig használták az antik és középkori szerzők. A mai napig heves vita tárgyát képezi: az említett törzsek valóban a sztyeppei szkíta etnikum maradványai lehettek, avagy a már megszokott elnevezés alatt teljesen más törzseket, népeket értettek akkoriban. Tulajdonképpen arról van szó, hogy késői hellénisztikus korban, elsősorban az új időszámítás első századaiban azon törzsek kultúrája, amit a szerzők ,,szkítáknak” neveztek, az ásatások alapján egyre jobban hasonlítottak az új hódítók, a nomád szarmaták szokásaira és kultúrájára. Szinte mindenben, és rendkívül rövid időn belül észlelhető ez a változás, ami elképzelhetetlen egy asszimilációs folyamat során. Ennek ellenére a Krím délkeleti részén, a modernkori Belogorszki és Kirovszki járások területén, az utóbbi időben a régészek egyre több olyan emléket találnak, amik sajátos összeköttetést jelenthetnek a ,,klasszikus értelemben” vett szkíták, és a későbbi ,,szkíták” között. Jelenleg az utóbbi névvel illetik az északnyugati Krím és az alsó hegység ókori lakosságát, amely az adott területen élt az i.e. III és az i.sz. III. századok között.
Bárhogyan is legyen, a hajdan volt hatalmas és erős Szkítia helyébe, 50-100 évvel az említett drámai események után, a régészek ismét felhívják a figyelmet arra, hogy a Fekete-tengermelléken legalább három helyszínen ismét megjelenik egy letelepedett nép, amit Sztrabón leírásában úgy említ, mint ,,Kis Szkítiák”. Az egyik ilyen zóna a Dnyeper alsó folyásánál volt, a másik a Duna folyón túl (a mai Dobrudzsa területén), a harmadik pedig a Krím félsziget nyugati részével és alsó hegységével lokalizálható. Röviden ez utóbbi ismertebb eseményeit és tényanyagát vázolom.
A határokon állandósult feszült állapotok, annak szüksége, hogy képesek legyenek ellenállni a szarmata inváziónak – hiszen ezek valódi veszélyt jelentettek a félszigetre szorult barbárok számára, a külső és belső gazdasági és politikai tényezők oda vezettek, hogy a helyi ,,szkítáknál” kialakult a korai ,,osztályállam”, ami sajátos átmenetet jelentett a régi, törzsi, nemzetségi és a kora-feudális államforma között (valami hasonló játszódott le a honfoglaló magyarok esetében).
A határokon állandósult feszült állapotok, annak szüksége, hogy képesek legyenek ellenállni a szarmata inváziónak – hiszen ezek valódi veszélyt jelentettek a félszigetre szorult barbárok számára, a külső és belső gazdasági és politikai tényezők oda vezettek, hogy a helyi ,,szkítáknál” kialakult a korai ,,osztályállam”, ami sajátos átmenetet jelentett a régi, törzsi, nemzetségi és a kora-feudális államforma között (valami hasonló játszódott le a honfoglaló magyarok esetében).
Az i.e. II. században a szkíták bizonyítottan szoros kapcsolatot ápoltak a görög Olbia (Olvia) várossal és a Boszporuszi királysággal. A Boszporusz esetében ezek a kapcsolatok olyannyira szorosak voltak, hogy a régészek és történészek gyakran ,,görög-barbárnak” nevezik a Boszporusz kultúráját. Sőt, mi több, az írásos emlékek egyértelműen kimutatják, hogy dinasztikus házasságok köttettek a szkíta elit és a boszporuszi arisztokrácia között! Ellenben a szintén görög Herszonesszel a szkíták kapcsolata továbbra is feszültnek volt mondható. A kutatók többsége úgy tartja, hogy ebben az időben a szkíták háborút viseltek Herszonesz ellen, minek eredményeképpen elfoglalták a Krím észak-nyugati részén található, földműves területeket. A görög városok és faktóriumok romjain szkíta települések jelentek meg. Viszont érthetetlen okok miatt, de az i.e. III. századnál nem később, a Krími Szkítia egyik első fővárosa, melynek maradványait a már említett Visennoje falu határában tárták fel a kutatók, romlásnak indult és elnéptelenedett. Egyik verzió szerint ekkor kezdett apadni a talajvizek szintje és azok erőteljesen elkezdtek megtelni sóval. Ellenben az sem zárható ki, hogy az adott hanyatlás közvetlenül kapcsolódik Argot szkíta uralkodó tevékenységéhez, akiről leginkább a görög szerzők írásaiból tudunk. Feltehetően ez a történelmi szereplő próbálta újjászervezni a hajdan volt, korábbi hagyományokra épülő szkíta államiságot a Krímben és Sztyeppei Tengermelléken. Az, hogy milyen eredményeket ért el ezen a téren – számunkra ismeretlen. Az i.e. II. század második felében, Skilurus szkíta király főhadiszállását Neapolis városába tette át (jelenleg romjai Szimferopol déli külvárosában találhatók). Elképzelhető, hogy a szkítáknak sikerült volna ismét erőteljes, nomád állattartó és földműves szövetséggé válniuk. Viszont ezen törekvéseikben komolyan megzavarta őket a régió ekkor kialakult legerősebb katona-politikai szövetsége, a Pontoszi királyság, melynek élén akkoriban a becsvágyó uralkodó, VI. Mithridatész állt, aki még a hatalmas Rómával is képes volt dacolni. Amikor az i.e. II. század legvégén a szkíták ismét támadásba lendültek Herszonesz ellen, ennek polgárai segítséget kértek Mithridatésztől, aki válaszul csapatokat küldött, Diophantus hadvezérrel az élen. Két háború során, amik a hadtörténészek körében a ,,Diophantus háborúk” nevet kapták, a görögök a barbárokat legyőzték, a helyi szkíta királyság pedig a Pontoszi királyság vazallusa lett.
Az adott kor történetét Sztrabón ókori történész és földrajztudós tollából ismerjük, illetve egy márványba faragott dekrétumból, ami ,,a szkíták legyőzőjének, Diophantusnak dicsőségére emeltetett”, és amelyet a Herszoneszben végzett ásatások során találtak meg a régészek. A Boszporusz utódok nélkül maradt uralkodója, Periszádész, a trónját és minden birtokát a Pontoszi uralkodónak, Mithridatésznak adományozta. Erre válaszul a király udvarában nevelkedett növendék, Savmak (származását illetően szkíta), palotaforradalmat hajtott végre és átvette a hatalmat a Boszporuszon, de végül őt is legyőzte a már korábbról ismert Diophantus. Sztrabón és Plutarkhosz ókori történészek beszámolnak Skilurus 50 vagy akár 80 ,,fiáról”. Hogy ezek valóban a szkíta uralkodó utódai lennének, vagy egyszerűen Skilurus hatalma alatt lévő törzsek vezetőit takarja ez a megtisztelő ,,cím” – a mai napig ismeretlen. Ellenben a történelemben fennmaradt az egyik ,,fiú” neve – Palack. Ő volt az, aki súlyos vereséget szenvedett a pontoszi király seregeitől.
Később, az i.e. I. századtól az i.sz. I. század első feléig, a Krími Szkítia területén a központosított hatalom akár meg is maradhatott, de az kétségtelen, hogy a szkíták felett egy időre a kontrollt átvette a Pontoszi állam. A nagyobb erődített települések, mivel ebben az időben kezdődött el a hegyaljai és hegységi területek bekebelezése, kisebb körzetek központjaivá válhattak, amelyet a helyi arisztokrácia irányíthatott, de a helyőrségek már vegyesek, szkíta- pontosziak voltak. A hegyaljai területeken ekkor jelentek meg a megerősített erőd-menhelyek, amelyekben a hadműveletek időszakában elrejtőzhetett a földművelésből élő lakosság. Ami szintén jellemző – ezek az erődök látótávolságban vannak egymástól. Ez egyértelműen arra enged következtetni, hogy aktívan használták a tűz és füstjelzéseket, amennyiben ellenséges támadásról volt szó. Ez a jelzőrendszer kimutatható a már feltárt erőd-láncoknál, például Belogorje környékén. Ilyen volt az Alekszejevszkije gorodiscse – Ucskozszkoje – Arginszkoje – Konics vonal. De hasonlókkal találkozunk más helyeken is, egészen a nyugati Krím tengerpartjáig. Szkítia aktivitása az időszámításunk kezdetén volt ismét tapasztalható. Elképzelhető, hogy ekkor a szkíták, megszabadulva a Boszporusz befolyásától, ismét megerősödtek. Ellenben a kicsiny szkíta állam katona-politikai helyzete, lehetőségei és közvetlen feladatai mások voltak, sem mint Skilurus és Palack idejében. Ez a felemelkedés rövid életűnek bizonyult (a legjobb esetben is csak két évtizedet foglal magába) és utána Aspurgus boszporuszi uralkodó ismét ellenőrzése alá vette a szkíta és tavrok által lakott területeket.
Az i.sz. 62 évében a szkíták, ekkor már a szarmatákkal szövetségben, ismét ostrom alá vették Herszoneszt, és a város segítségére ismét a tengerentúli felmentő sereg érkezett, méghozzá ez eddig szokatlan helyről – Róma küldött tengerészeket és légionáriusokat, akik Plautius Silvanus parancsnoksága alatt harcoltak (ő volt Moesia római provincia helytartója). Onnantól kezdve a rómaiak hol kiszélesítették befolyásukat a Tavriszban, hol kivonultak, átadva a félsziget felett gyakorolt ellenőrzést szövetségeseiknek, a Boszporuszi uralkodóknak.
Az írásos források a továbbiakban hallgatnak a krími szkíták államáról, bár a népszerű és regény-irodalomban találunk utalásokat egy ,,késő-szkíta államról”, amely egészen az i.sz. III. századig létezett. A jelenleg fennálló tárgyi bizonyítékok és az ásatási eredmények tükrében elmondható, hogy ez egyelőre nem más, mint sajátos ,,hódolás” a hagyományok előtt, sem mint bármivel is alátámasztott történelmi tény. A ,,késő-szkíta állam” alatt a gyakorlati kutatók inkább a szkíták utáni, tőlük sokat örökölt kultúrák elterjedési területét értik.
Az írásos források a továbbiakban hallgatnak a krími szkíták államáról, bár a népszerű és regény-irodalomban találunk utalásokat egy ,,késő-szkíta államról”, amely egészen az i.sz. III. századig létezett. A jelenleg fennálló tárgyi bizonyítékok és az ásatási eredmények tükrében elmondható, hogy ez egyelőre nem más, mint sajátos ,,hódolás” a hagyományok előtt, sem mint bármivel is alátámasztott történelmi tény. A ,,késő-szkíta állam” alatt a gyakorlati kutatók inkább a szkíták utáni, tőlük sokat örökölt kultúrák elterjedési területét értik.
Az időszámításunk első századaiban az adott kultúrákban inkább a szarmatákra jellemző tárgyak és kulturvonások dominálnak. Ezért egyes kutatók a szkíták ,,szarmatizálódásáról” beszélnek, ami egy igen érdekes hipotézis, és nem is nélkülöz logikát, ugyanis a szarmata nemzetségek és alárendelt törzsek betelepülése a szkíta területekre bizonyítottan fokozatosan történt ekkor. Az i.sz. 193-ban kelt egyik feltárt kőfelirat szerint a boszporuszi uralkodó ,,meghódította a szkítákat, szerződés alapján egyesítve a Tavriszt”. A szkíta-szarmata lakosság és boszporusziak közti fegyveres konfliktusok az II. században sem voltak ritkaságszámba menőek. A modernkori kutatók úgy tartják, hogy ezek az események már a rómaiak széleskörű beavatkozásával zajlottak. A Boszporusz és rómaiak közti ellenőrzési zónák határát akkoriban a mostani Alma folyón húzták meg, azaz a Krím-félsziget délnyugati részén.
A Krími Szkítia településeinek és erődeinek pusztulása a III. század közepével datálható. Ez, elsősorban, az alánok és a gótok betörésének volt köszönhető. Ellenben jelenleg nincs bizonyítékunk arra, hogy ekkortájt a Krímben teljesen eltűntek volna szkíta és szarmata törzsek. Valószínűleg a leszármazottaik fokozatosan beolvadtak az új népekbe, lassan elvesztve saját kultúrájuk örökségét.