Nos, ez így nem teljesen igaz, de majdnem. Itt a történet:
Volt egyszer egy ECOWAS nevű szervezet (illetve még ma is fennáll), ez a nyugat-afrikai országok
együttműködési szervezete. Ezen belül 1994-ben létrejött az UEMOA (Union économique et monétaire
ouest-africaine) amely 8, frankofón, egykori francia gyarmat országot tömörít, lényegét tekintve egy
gazdasági és monetáris unió. Ezeknek az országoknak a pénzneme egységesen a nyugat-afrikai frank (CFA
Franc, XOF). Létezik egy másik hasonló szervezet is, ez a közép-afrikai országokat egyesíti, az 1964-es
brazzavillei szerződéssel jött létre. Ez egy vámunió és szabadkereskedelmi egyezség amelyet akkor öt
közép-afrikai ország – Kamerun, a Közép-Afrikai Köztársaság, Csád, a Kongói Köztársaság és Gabon hozott létre. Ennek neve UDEAC (Union Douanière et Économique de l’Afrique Centrale). Ezt a szervezetet egy 1994-es szerződést követően 1999-ben felváltotta a CEMAC nevű szervezet (Communauté Économique et Monétaire de l’Afrique Centrale), amely azokat a szintén francia nyelvű közép-afrikai országokat takarja, amelyek a közép-afrikai frankot (CFA Franc, XAF) használják. A XOF és a XAF egyaránt a francia frankhoz voltak kötve, a francia államkincstár állt mögöttük. Elvileg két külön valutáról van szó, de mivel egyforma átváltási arányt állapítottak meg a francia frankhoz képest és így teljes paritásban vannak, sok afrikai országban vegyesen használják őket. Összesen 14 országban használják ezeket a fizetőeszközöket, ebből 12 volt francia gyarmat, 1 portugál (Bissau-Guinea) és egy spanyol (Egyenlítői Guinea). 2013-ban 147,5 millió lakosa volt ezeknek az országoknak együtt.
A CFA frankot a francia jegybank hozta létre – akkor még – gyarmatai számára, 1945. december 26-án.
Ennek az volt az oka, hogy a II. világháború végére a francia frank nagyon meggyengült. Amikor
Franciaország aláírta a Bretton Woods-i megállapodást, a frankot leértékelték és rögzített átváltási arányt
állapítottak meg az amerikai dollárhoz képest. A CFA (és CFP – ezt a csendes-óceáni gyarmatoknak találták ki) frankot elvben azért hozták létre, hogy a gyarmatok gazdaságát ne érintse hátrányosan a francia frank leértékelése, és elősegítse a Franciaországba irányuló exportot. Ezt René Pleven, az akkori francia
pénzügyminiszter úgy tálalta, mint egy nagyvonalú gesztust Franciaország részéről. A CFA frankot és a
francia frank árfolyamát szintén rögzítették, amelyet az idők folyamán csak kétszer (1948-ban és 1994-ben)
változtattak meg. Mind a XAF, mind pedig a XOF tehát a Francia Államkincstár (Trésor Public) felügyelete
alatt áll.
Ezeket a valutákat sok kritika érte az idők folyamán, főleg amiatt, hogy a gazdasági tervezés gyakorlatilag
lehetetlenné vált ezen országok számára, hiszen az árfolyampolitika teljesen kívül áll ezen országok
hatáskörén. Hasonló a helyzet, mint az amerikai dollárral – az amerikai infláció negatív hatásait kiválóan szét
lehet teríteni azokban az országokban, amelyek a dollár használatára kényszerülnek pl. energiahordozók
vásárlásakor. A hivatalos álláspont persze az, hogy ez a berendezkedés stabilizálja az érintett országok
valutáit (az említett országok egy részének van saját fizetőeszköze amelyek persze a CFA frankhoz vannak
kötve) és „nagyban hozzájárul” az országok közti export-import forgalom akadálytalanságához.
1999-ben Franciaország leváltotta a francia frankot az euróra, és ezzel a CFA frank árfolyama már nem a
francia frankhoz, hanem az euróhoz van kötve, amelyet az Európai Központi Bank kezel. Így tehát a 14
afrikai ország valutáját, anélkül hogy bárki megkérdezte volna őket népszavazás keretében, vagy a
parlamentjeik jóváhagyták volna, fixen az euróhoz kötötték. Ezt Brüsszel egy belső, „kihirdetést nem
igénylő” döntéssel végezte el, amely itt olvasható (mivel Magyarország akkor még nem volt EU-tag, így ez
hivatalosan magyarul még nem jelent meg)
Így történt tehát, hogy a világ legszegényebbjei közé tartozó nyugat- és közép-afrikai országok teljesen ki
lettek szolgáltatva az EUR árfolyamingadozásainak, anélkül, hogy erre bármiféle ráhatásuk lenne. A
következmények sokkal durvábbak, mint a szerkezetileg gyenge EU-tagállamok, Görögország vagy
Portugália esetében. Ezek az országok ugyanis alacsony versenyképességük miatt nem tudnak leértékelni,
így csak a bérekre, árakra, állami kiadásokra gyakorolt állandó nyomással („belső leértékeléssel”) tudnak
alkalmazkodni valamelyest. Nyitott határokkal, de exportlehetőségek nélkül ez a helyzet csak arra jó, hogy
az olcsó európai import munkahelyek millióit semmisítse meg a térségben, újak pedig alig jönnek létre.
Negatívan járul hozzá ehhez, hogy a gazdagabb nyugat-afrikaiak számára a rögzített árfolyamnak
köszönhetően jobban megéri Frankfurtban vagy Párizsban fialtatni pénzét, mint otthon befektetni, beruházni.
Nem csoda, hogy a torz kereskedelmi szerkezet miatti munkanélküliség elől fiatal afrikaiak milliói veszik
nyakukba a világot, és vándorolnak Európába, ahol aztán migránsként a frászt hozzák mindenkire. Egy
kimutatás szerint a 14 milliós Maliból 3 millióan vándoroltak ki, Szenegálból több százezren.
A helyzetnek nem csak migrációs hatásai vannak: a Csád-tó környékén a tó kiszáradása miatt nincstelenné vált, munkát máshol nem találó radikalizálódó földművesek és a líbiai összeomlás után a líbiai hadsereg nehézfegyverzetét lenyúló berber törzsek szövetkezésének hatására militarizálódott a Boko Haram (ami eredetileg egy kulturális szervezet volt) és jött létre a Nyugat-Afrikai Iszlám Állam.
Európa és főleg Franciaország nem sok hajlandóságot mutat arra, hogy ezzel a helyzettel szembenézzen.
Merkel kancellár 2016. októberében ellátogatott Nigerbe és Maliba, de vigasztaló szavakon kívül nem nyújtott semmit. Segély nincs, de a legkézenfekvőbb és legértelmesebb megoldást, az euró-rendszerből való kilépést még csak ötletként sem vetette fel senki. A térségbeli munkanélküli fiatalok gondjai csak tüneti kezeléseket kapnak minimális mértékben, az egyik legsúlyosabb okot azonban nem kívánja orvosolni senki.
Az, hogy ezeknek az országoknak a fizetőeszköze teljesen automatikusan az euróhoz kötődik, már önmagában is botrányos, de ha figyelembe vesszük, hogy ezek az országok Görögországtól vagy Portugáliától eltérően nem számíthatnak ajándék-segélymilliárdokra, az átváltási arány módosítására vagy valamilyen mozgási sáv engedélyezésére nem gondol senki, érthető, hogy ezek az országok miért vannak kilátástalannak tűnő helyzetben. Az „elemzők” óvakodnak attól, hogy a helyzetet gyarmatosításnak nevezzék, pedig a mechanizmus ugyanaz, mint a 19. század legsötétebb kolonializmusában: az exportáló országok teljesen uralják a piacot minden verseny nélkül, a helyi konkurrencia minimális, a politikai elitek pedig a saját
tőkekivitelük folytán Párizsnak engedelmeskednek. Az európai befolyás Franciaország időnkénti katonai
akcióira szorítkozik (mint pl. 2011-ben Elefántcsontparton, vagy 2013-ban Maliban, szigorúan francia
gazdasági érdekek miatt), egyébként a térséget magára hagyott szemétdombként engedik tengődni.
Vajon a nyugat-afrikai migrációtól való félelem ér-e annyit Európa számára, mint ezeknek az
exportpiacoknak a kényelmes uralása? Van-e politikai akarat Brüsszelben (Párizsban, Frankfurtban,
Berlinben) hogy ezt a helyzetet megoldják, méghozzá úgy, hogy ez az EU-nak egy fillérjébe se kerüljön?
Hiszen az árfolyamot egy egyszerű adminisztratív döntéssel fel lehetne szabadítani. Eddig ez a téma nemigen
merült fel.
Források:
Dr.Beat Kappeler cikke, Austrian Institute
Wikipedia, CIA Factbook
Írta:
BG