Ukrajna-Rusz titkos történelme – 2. rész
Az elpusztított Kijevet a litvánok karolták fel. A történészek még vitatkoznak a pontos dátumon. Megemlítenek valami csatát az Irpeny folyó partján, amelyre vagy 1320-ban, vagy 1321-ben került sor, amelyet követően Gediminas litván fejedelem állítólag birtokba is vette a Rusz eme darabját. Egy évtizeddel előtte vagy utána – csak az Isten tudja pontosan. Amit viszont biztosan tudunk – Gediminas szerencsés pogány leszármazottai, akik előtte még az erdőségekben embert áldoztak, a földjeinken rendkívül gyorsan elszaporodtak, több hercegi famíliát alapítva – Csartorijszki, Zbarazsszki, Korecki, Ruzhinszki nemesi családokat. A litván nagyfejedelem saját rokonait nevezte ki errefelé helytartó hercegeknek. Azok meg magukkal cipelték a litván mocsarakból harcosaikat, akik már a helyi csajokat vették feleségül és felvették a pravoszláv hitet. Az említett csavargók unokái már helyieknek tartották magukat és gyakran megtörtént, hogy harcoltak is a központi hatalom ellen, mint ahogyan az az igazi szeparatistáknál (szakadároknál) szokás.
Amikor Litvánia egyesült Lengyelországgal a legvadabbak elkezdtek elszivárogni a Vad Mezők határaira, ahol létrejött a Zaporozsjei Szics. No, ez volt aztán az igazi emésztő! Itt gyűlt össze az összes forrófejű, még a Krími kánságból is szöktek a renitensek – például a puskini ,,Poltava” költeményből ismert Kocsubej família. A XVI. század végén, mivel képtelen volt magába fogadni és etetni az új, falánk és pofátlan kozák elitet, Zaporozsje egy sor felkeléssel robbantott, amelyek egy évszázadon keresztül tomboltak, majd egy új állam – Ukrajna – kezdetét alapozták meg.
Ami érdekes: még Bogdan Hmelnickij idején is Ukrajnának egy rendkívül szűk földdarabot neveztek, ami a Vad Mezők határán húzódott – Zaporozsje, Kijevscsina, a Cserkasszi és Kanyevi elöljáróságok. Lvovscsina, Podolia, de még Voliny sem tartoztak bele. Amikor elbeszéli az 1648-as felkelés okait, a kozák ,,Tanú évkönyvének” (,,Letopisz Szamovidca”) szerzője már olyan nyelven ír, ami kissé különbözik a régi orosztól, de ellenben az ukránra sem hasonlít: ,,Az orosz hitnek nagy megszégyenülése vala az uniátoktól és kzendzektől, mivel már nem csak az Unió kezdett elhatalmasodni Litvániában, Volinyiában, de még Ukrajnában is”. Következésképpen elmondható – számára Voliny nem volt Ukrajna! Viszont a sztyeppei sáv elnevezése lassan kiterjedt egészen a Kárpátokig, a ruszinok helyi népessége pedig lassan kezdte átvenni az ,,ukrán” (határon élő) elnevezést.
Miután Bogdan Hmelnickijnek hála egy államba kerültek, az ukránok és oroszok, akiket gyakran moszkovitáknak neveztek, megérezték, hogy fene mód hasonlítanak egymásra. De azt is, hogy alig érezhetően, valami különbség is van kettejük között. Így azonnal ellátták egymást nevetséges ragadványnevekkel – hoholnak (üstököt viselő) és kacapnak (kecskeszakállú) nevezték egymást. Az egyik szakállt hordott. A másik – hosszú varkocsot kopasz fején, oszeledecet. Az egyik az ingét a nadrágja fölé engedte ki. A másik azt begyűrte a salvariba. Az egyik megszokta, hogy a Radákon tépi a torkát, amikor hetmant választ. A másik zokszó nélkül teljesítette a cár-atyuska minden parancsát.
A Kijevi Rusz óta eltelt 500 év – hatalmas idő. Délen az ősi russzok vére keveredett a forró poloveci és a flegmatikus litván vérrel. Északon a Kijevi Rusz lakossága elvegyítette magában a finn törzseket, amelyek még a XII. században a mai Moszkva területén is laktak. Ellenben a közös hit (pravoszláv) és a közös ellenségek (tatárok, törökök és lengyelek) segítettek nekik abban, hogy békésen megférjenek a Romanovok jogara alatt, és a szláv szuperbirodalom határait kitolják egészen a Dunáig és Fekete tengerig.
Az ukránoknak sikerült kimagasló szerepet játszani az Orosz Birodalom sorsában. Gyakorlatilag maga a birodalom gondolata is egy kijevi szerzetestől, Feofan Prokopovicstól származott, aki éles eszével és komótos munkabírásával nagyon megtetszett I. Péternek.
A továbbiakban a ,,népek barátságát” Péter lánya, Jelizaveta, és egy egyszerű, Csernyigovscsinárból elszármazó kozák . Alekszej Razumovszkij erősítették, eljátszva az ágyban egy remek kis szüzsét a mesebeli királykisasszonyról és lovagjáról. Razumovszkij gúnyneve – ,,éjszakai imperátor” – önmagáért beszél. A testvéréhez, Kirillhez, aki az orosz Tudományos Akadémia elnöke volt, fog jelenteni szolgálati dolgait végezve Lomonoszov. Utóbbi munkáiban jelenik meg először egy csudálatos és eddig ritka megnevezés – ,,ukránok”.
A Szentpéterváron aratott siker sokáig elvonta a figyelmünket a helyi önigazgatás kérdéseitől. A poltavai születésű birodalmi marsall, Paszkevics, az orosz hadsereg élén beveszi Varsót és barátságban van I. Miklóssal. Gogol a cár pénzéből utazik Itáliába, ahol nagy lendülettel szór szét több tízezret makarónira. Bezborogyko – a birodalom kancellárja – amikor haldoklik és búcsúzik az egybegyűltektől mond egy olyan beszédet, melynek színvonalát sehogyan sem bírja elérni a modern politikai gondolat: ,,Nem tudom, hogyan lesz majd a ti időtökben, de a mi időnkben Európában egyetlen ágyú nem mert eldördülni az engedélyünk nélkül!”
Ugyan már, kit érdekel holmi Ukrajna, amikor egy egész Birodalom van a kezünkben! Még Puskin is, aki mérges volt a zaporozsjeiek leszármazottainak fényes karrierje miatt, amit azok az ,,északi Palmirában” elértek, dühösen megjegyzi, hogy az ő őse ,,hohlok közül nem ugrott a hercegek közé”, megfeledkezve arról, hogy amaz egyenest az afrikai pálmáról ugrott az orosz nemesség népes táborába.
Amikor minden egyes ukránnak már nem jutott a birodalomból – megszületett a függetlenség gondolata. Bár, és ebben biztos vagyok, mi egyáltalán nem elleneznénk a Kijevi Rusz újabb verzióját. Húzódjon egészen Vlagyivosztokig. Velünk az élen. A szibériai olajat meg ingyen adják oda a mirgorodi nyugdíjasok részvénytársaságának. Zsirinovszkij meg masírozzon közben az Indiai óceán felé, mint az ukrán hadsereg tizedese. Na, jól van – a legtöbb amit kaphat – az őrmesteri rang. Mivel mi hallatlanul bőkezűek vagyunk, lélekben. Semmit sem sajnálunk. Magunktól.
Fordította: Steiner