asd

Ukrajna-Rusz titkos történelme – 1. rész

Ukrajna-Rusz titkos történelme – 1. rész
Előszó: Olesz Buzina újságíró, publicista. Volt. 2015 áprilisában lakása előtt négy lövéssel végezték ki ukrán nacionalisták. Mai bejegyzésünk szerzője „Ukrajna-Rusz titkos történelme” c. könyvéből közöl ismertetőt. (Cs. v. F.)
Üdvözletem, feleim. Korábban beígértem, hogy nem csak saját írásokat fogok berakni a blogba, de olyan írások fordításait, amiket érdekesnek vagy kifejezetten jónak ítélek, szubjektivitásom magasságából. Az egyik ilyen fordítás-csomaggal tragikusan elhunyt (ukrán nacionalisták ölték meg, Kijevben) barátomnak, Olesz Buzina újságírónak és történésznek adózom. Könyvei és írásai meglehetősen kijózanítóan hatottak a tomboló ukrán történelem-hamisítás és mesegyártás közepette. Igen egyértelmű válasz szerepel ezekben ama ukrán kijelentésekre, hogy ők már ,,ősidők óta léteznek”, mint nemzet. Ezenkívül nagyon szépen rámutatott arra a tényre, hogy a félművelt idióták a világon mindenhol egy kaptafára, egyazon sablonok alapján költik saját ,,eredet-mítoszaikat”, igen szabadon bánva a történelmi tényanyaggal. Hát, nem mondom, hogy ,,jó szórakozást”, de gondolom sok ember arcára csalnak majd mosolyt az írások…
Olesz Buzina. ,,Ukrajna-Rusz titkos történelme” könyvének fejezetei.
Az ukránok valódi eredete.
Miután megjelenik a politika porondján, minden nép elkezd kitalálni magának egy fényes eredet-mítoszt. Ennek hitelessége senkit sem izgat különösebben. A legfontosabb – ropogjon, lángoljon és legyen káprázatos.
Az ősi svédek magukat egyenest Odin istentől származtatták. A XIII. századi lengyelek, midőn csak a lusta nem verte meg őket akkoriban, őseiknek tulajdonítottak valami, Macedóniai Nagy Sándor felett aratott győzelmet. A zsidók kitalálták a mesét arról, hogy ők Isten kiválasztott népe. Ami az ukránokat illeti, a történészeink többségi véleménye szerint, mintha mindig is léteztek volna. Ezt az elméletet ,,autochtonnak” nevezik. A kevésbé érthető görögből az ,,autochtont” úgy fordíthatjuk, mint ,,ön-szülött”, ,,tőgyökeres”. Azaz, a követők logikáját követve, miután Afrikában kifejlődött a majomból, az ember lassan eljutott a Dnyeper partjaihoz és szépen komótosan átvedlett ukránná, akitől utána elszármaztak az oroszok, beloruszok és egyéb népek, beleértve a hindukat.

Ezt a sémát különösen ádázul védelmezték a 90-es évek elején ,,intellektüeljeink”, akik vitákat folytattak Kijevben, az első Függetlenségi Majdanon. Hiszen ez felmagasztalta őket önnön szemeikben, fittyet hányva szakadt gatyájukra, hetes borostájukra és a fizetés teljes hiányára.
Nekem viszont olybá tűnik, hogy az ilyenfajta elméletekkel nem is kell csinálni semmit: hiszen már helyetted mindent megtett a tehetséges pithecanthropus ősöd. Te meg csak feküdj a díványon, köpködj a padlóra és megvetés telien figyeld azt, hogy a tévében valaki éppen megkapja a Nobel-díjat, vagy miképpen száll egy stratégiai bombázó egy kis szafarira, Irak légterében.
Ha vetünk egy pillantást Ukrajna mai térképére kiderül, hogy tarkállik az ismeretlen elnevezések tömkelegétől. Lent hatalmas körteként himbálódzik a Krím, amit a bőkezű Hruscsov bácsi ajándékozott nekünk. Északról déli irányban a szláv fül számára megmagyarázhatatlan nevű folyók csordogálnak – Duna, Dnyeszter, Don és Donyec. Nyugaton magasodnak az erdős Kárpátok bércei, a titokzatos Hoverlával az élen, ahova ihlet végett nagyon szeretett utazgatni Juscsenko elnök. Keleten, a Kubányon túl – Kaukázus. ahol mint Lermontov idejében is ,,kúszik a partra a gonosz csecsen, feni kindzsálját”. Csupán északon találkozunk érthető elnevezésekkel – Pripjaty, Sztohod, Goriny – kicsiny, csendes folyócskák, amelyek utat törnek maguknak az unalmas Poleszjében (Erdőövben). Hogy is van ez? Ukrajna déli és nyugati részén előttünk nem éppen szláv népek éldegéltek?
Igen, pontosan ez jön ki, uraim! Akarjuk vagy sem, de nem mi vagyunk elsők ezen a földön. És nekünk is, mint az amerikaiaknak, megvoltak a saját indiánjaink. Csak másképpen hívták őket. Nem mohikánoknak vagy huronoknak, hanem szarmatáknak, poloveceknek (kunoknak) és tatároknak. Csupán ,,megemésztve” ezeket lettünk mi, ahogyan az a himnuszunkból is kicseng, ,,urai saját földünknek”.

A szlávoknál az írásbeliség a IX. században jelent meg. Ezt Cirill és Metód találta ki, felhasználva a helyi igényeknek megfelelően a görög ábécét. Ettől kezdve a szlávok saját évkönyveket kezdtek el vezetni. Ellenben az azt megelőző évezredek szintén nagyon jól vannak dokumentálva, elsősorban a rómaiaknak és bizánciaknak köszönhetően. Összeütközésbe kerülve a barbár világgal aprólékosan feljegyeztek mindent, ami érdeklődési szférájukba bekerült. Az új időszámítás határán írt római krónikákból tudjuk, hogy a Kárpátokban lakott a dákok karp törzse. Modernkori közvetlen rokonaik – a mostani albánok. Az ő nyelvükben a ,,Kárpátok” csak annyit jelentettek, hogy ,,hegyek”, a karpok neve pedig – ,,hegylakók”.

Közben magát Ukrajnát akkoriban Szarmátiának nevezték, az adott területen lakó legnépesebb és legharciasabb törzs után. Ott, ahol másfél ezer évvel később a Vad Mezőkön majd végiglovagol Tarasz Bulba és fiai, ide-oda flangáltak a szarmata nehéz lovasok csapatai, erős pikkelyvértjeikkel csörömpölve. A nyelv alapján a szarmaták irániak voltak. Éppen ők ajándékozták meg az ukránokat folyóik nevével – Don, Donyec és Duna (Donau). Az ősi iráni nyelvben a ,,don” annyit jelentett, hogy ,,víz”. Az időszámításunk határán a szarmaták vadóckodtak a fekete-tenger melléki sztyepék teljes, több ezer versztányi területén – a Kaukázustól a Római Birodalom határáig, ami akkoriban éppen a Duna mentén húzódott. A rómaiak őket ,,nők által irányítottaknak” nevezték az erőteljes matriarchális utózöngék és a társadalmukban igen fontos szerepet betöltő nők miatt, mivel ezek a harcokban a férfiakkal együtt küzdöttek. Északon a szarmaták a szlávokkal voltak határosak. A furcsa politikai berendezkedésük annyira megdöbbentette őseinket, hogy az megmaradt varázslatos meséinkben mint elbeszélések Zmeiháról és Baba Jagáról, akik nem egy csirkelábon forgó erdei kunyhóban éltek, mint meséink többségében, hanem egy partba vájt földkunyhóban, a forró és titokzatos tengerparti ,,Leányországban”, ahol a ,,karók állnak, rajtuk kitűzött orosz fejekkel”. A szarmata invázió és nyomás, amely évszázadokig folytatódott, nem tette lehetővé, hogy a szlávok előbújjanak az erdők mélyéről. Viszont őseink hamarosan annyira összeszedték magukat, hogy elnyerték azt a kétes dicsőséget, hogy első osztályú fejvadászokká váltak.

Az i.sz. I. században a szlávokat, venedek név alatt leírta Tacitus római történész. A ,,Germánok eredete” című munkájában szentelt nekik néhány sort. Szavai alapján a venedek a Visztulától keletre éltek, a germánok és szarmaták között. Tacitust mifelénk teljes terjedelmében nem szeretik idézni. Túlságosan is taszító az a szláv idill, amit ő leír: ,,Szertelenség mindannyiiknál, lustaság és maradiság a nemesek körében. A vegyes házasságok miatt külső megjelenésük egyre taszítóbb, és kezdik átvenni a szarmaták vonásait. A venedek sokat átvettek amazok szokásaiból, mivel a rablás végett ott ólálkodnak az erdőkben és hegyekben… Házakat építenek maguknak, pajzsokat hordanak és gyalog közlekednek, méghozzá nagy sebességgel. Mindez megkülönbözteti őket a szarmatáktól, mivel azok egész életüket a szekereken és lóháton töltik.” Az, hogy a venedek a szlávok kétségtelen. A németek a szlávokat a mai napig ,,vendeknek” nevezik. 

A szlávok és szarmaták fokozatos keveredése is bizonyított. Kiharcolva magukat szívesen kezdtek el kereskedni és házasodni. Az úgynevezett Csernyahovszki-kultúra keretein belül (III-IV. századok) a Dnyeper körül, ami a gót uralom idejéből származik, hosszú-távú együttélés mutatható ki a sztyeppei irániak és a földműves szlávok között. A szlávok saját halottaikat hamvasztották. Az irániak a sírba-tételt gyakorolták. Méghozzá néha a halottaikat fel is darabolták, hogy azok nehogy ,,feléledjenek” és nehogy megtalálják a haza vezető utat – az archeológusok az ilyen csontvázakról összefoglalóikban ezt írják: ,,rituális csonkítás”. Nos, eddig több ezer sírt találtak, melyekről átvizsgálásukat követően a tudósok konstatálják: a férj szláv hagyomány szerint volt eltemetve, a feleség pedig szarmata szokásjog szerint. Vagy fordítva.

A szarmata adalék igen erőteljesen kihatott a mai ukránok vérmérsékletére – mind külső megjelenésben, mind pedig az asszonyok csökönyösségében (még szép, a matriarchátus utózöngéi!). Sőt, még az olyan, sztyeppeiektől örökölt szóban is, mint a ,,stani” (nadrág). A toalett eme értékes ruhadarabja nélkül igen nehéz meglenni, ha történetesen lóháton jár az ember, nagyon is problematikus – vérig fogja dörzsölni lábainkat a ló izzadt, sós oldala. Ellenben, bárhogyan is alakultak a dolgok, nyelvészeti szempontból végül a szlávok győztek, persze kölcsön véve a déli szomszédoktól mindent, ami rossz helyen feküdt. Sokan voltak. Legyőzhetetlenek voltak.

A VI. századhoz őseink annyira elszaporodtak, hogy Jordanus gót történész, csupán a tudományos pontosság kedvéért, felosztotta őket két gigantikus ágra: ,,A folyók között fekszik Dákia, megerősítve, mintegy fejék által, a meredek Alpokkal. Balra tőle, hatalmas területeken, él a vendek igen népes törzse. Bár mostanság elnevezésük változik a különböző nemzetségeknek és lakhelyüknek megfelelően, döntő többségükben mindannyiikat szlávoknak és antoknak hívják. A szlávok Novietuna városától és a Mursziainak nevezett tótól kezdve élnek, egészen Danaszterig, északon pedig a Viszláig: a mocsarak és erdőségek helyettesítik nekik a városokat. Az antok viszont, akik a legerősebbek mindezek közül, ott, ahol a Pontiuszi tenger félkörívet ír le, és szállásterületük a Danasztertől egészen a Danaprig terjed.”Ezeknek a srácoknak a reputációjuk pocsék volt. Az ilyenekkel túlságosan is költséges volt összeakadni. Amikor a hazafias beállítású történészeink elkezdik dicsérni a békés szláv természetet, ,,galambinak” (szelídnek) nevezve lelkületünket, egyszerűen hazudnak. A VI. századi bizánciak, midőn személyesen is megfigyelték eme ,,galambok” szárnyalását, teljesen mást írnak. ,,Justinianus császár halálát követő harmadik esztendőben, – konstatálja az ,,Egyháztörténelem” szerzője, Epheszoszi Ioann, – megindult a szlávok átkozott népe, ás átvonultak egész Hellászon… Bevettek sok várost és erődöt; felégették, kirabolták és meghódították az országot, letelepedtek benne uralkodva és félelem nélkül, mintha sajátjuk volna, majd négy éven át, míg a császárt lekötötte a perzsák elleni háború és seregeit Keletre küldte, az egész ország a szlávok önkényének volt kitéve. Pusztítanak, égetnek és rabolnak… Gazdagok lettek, birtokolnak aranyat és ezüstöt, méneseik vannak és sok fegyverük. Jobban megtanultak hadakozni, mint a rómaiak…”
Procoppius Cessarion, Velisarius bizánci hadvezér titkára, igen színes beszámolót hagyott a szláv hadseregről. A csatába ezek a srácok derékig meztelenül indultak, csupán pajzsaikkal és dárdáikkal felfegyverkezve. A vértek hiánya, első ránézésre, az ellenségnek adott előnyt. Hogyne! A szlávok félmeztelen bandái kiválóan manővereztek, gyakorolva az alattomos, lesállásból végrehajtott rajtaütéseket és támadásokat. A bizánciak felfogadták katonáikat, megfizetve minden lépésüket, és nagy becsben tartották profi hadseregüket. A szlávok viszont a Balkánra úgy jöttek, mintha a fizetést szeretnék felvenni, ami elmaradt, mert pár ezer évre kizárták őket a civilizációs fejlődésből.
Hamarosan elárasztották egész Közép- ás Dél-Európát. Nyugaton a határt az Alpok előhegységei jelentették és a Shpree folyó, ahol a mai Berlin áll. Délen – a meleg, üdülőparadicsomnak számító Adria. ,,Bűneink miatt kegyetlenkednek az antok és szlávok mindenfele”, – jegyzi meg mélabúsan a már említett szegény Jordanus arra célozgatva, hogy nincs gyógyír az adott betegségre és a közel jövőben nem várható.

Miközben elődeinket a hazai történészek úgy festik le, mint ártalmatlan, jó kedélyű emberkéket, akik körtáncokat lejtenek az erdei tisztásokon és ugrabugrálnak át a tábortüzeken a Kupala éjszaka ünnepén, igen komolyan vétkeznek a történelmi valóság ellen. ,,Nem mások uralják földünket, hanem mi szoktuk meg, hogy másokon uralkodjunk”, – mondotta a bizánci Menandros Protector szerint Davrit szláv törzsfőnök. Szép is lett volna minden, ha a szláv hercegecskék nem imádnak egymásnak esni. Elfoglalva fél Európát nem voltak képesek létrehozni egy egységes birodalmat és vidáman elherdálták az összerablott ingóságot, kifárasztva egymást a testvérháborúkban.
A csapás nem váratott sokáig magára. A nyugati szlávok törzsei fokozatosan Nagy Károly birodalmának hatása alá kerültek, a keletiek pedig – Kazáriának, ennek a Volga partján elterülő 
ragadozó kalmárállamnak kezdtek el adót fizetni.
Ekkor jöttek a vikingek – azok a bizonyos elszánt srácok, akik előtte magukévá tették a ,,varégoktól görögökig” vezető folyami kereskedő útvonalat. A keleti szlávoknak nélkülük is volt államuk. Ellenben a varégok voltak az elsők, akik magukkal hozták az Impérium eszméjét – egy szuper-birodalmét, mely képes egybe forrasztani mindezeket a drevljanokat, poljanokat és krivicseket egy hatalma Russzá. Mely Nyugaton a Kárpátoktól, Keleten pedig a Volgáig terül el. Szintén ők adták az új nemzet önnevét is – ruszicsok, ruszinok, russzkik – így hívták a mai keleti szláv népek őseit egészen a XVII. századig.

Származásilag a varégok svédek voltak. Saját csapataikat, melyek a keleti szlávok folyóin grasszáltak, ,,rots”-nak nevezték – ,,evezősök”. Vitorlával az említett folyókon valóban nem túl gyakran adódott alkalom hajózni, főleg árral szemben. A helyi lakosok, a bennszülöttek szokásához híven kiforgatva a külföldi szavakat, átalakították a ,,rots”-ot ,,rus”-szá, majd elismerve a varégok uralmát magukat is ezzel a névvel kezdték illetni. Ugyan így vették át anno a gallok is a francia önnevet, alávetve magukat a frankok germán törzsének.
Az etnikai határok meghatározására létezik egy egyszerű elv, melynek alapját a ,,mieink – idegenek” megosztás adja. Minden francia tudja, hogy ő se nem német, se nem spanyol, se nem angol, sem pedig spanyol, bár még csak el sem gondolkozik az adott különbség okain. Minden ukrán meg abban biztos, hogy se nem lengyel, se nem tatár.

A mongol inváziót megelőzően az összes keleti szláv ,,saját” volt egymás számára, dacára a sok fejedelmi és hercegi belviszálynak. Mindannyiuk felett az idegenből jött Rjurikovics dinasztia fejedelmei uralkodtak. Mindannyian a pravoszláv hitet gyakorolták, amit igen kemény pogány utóhatás fűszerezett. Mindenki ugyan azokat a hősi, kijevi ciklushoz tartozó hős énekeket, bilinákat énekelte Ilja Muromecről és Dobrinya Nyikiticsról.

Felsorolva a hercegeket a ,,Dal Igor hadáról” szerzője egyformán intézi szavait a szuzdali ,,Nagy Fészek” Vszevolodhoz, a polocki Vszeszlávhoz, a rjazanyi Glebovics testvérekhez, és a halicsi Jaroszlav Oszmomiszlhoz. Mindenkit felhív arra, hogy álljanak ki az Orosz (Russz) földért, amely alatt akkoriban egyformán értették Kijevscsinát, és a messzi Szuzdalscsinát, az alig kikelt kicsiny Moszkvával egyetemben.

Mindez nem csupán egy ideológiai deklaráció! 1223-ban a ,,Nagy Fészek” Vszevolod fia, Jurij a mongolok ellen induló kijevi, csernyigovi és halicsi hercegek megsegítésére elküldött egy csapatot, amit a vazallusa – a rosztovi herceg vezetett. Avagy ott van Msztiszlav Udaloj, aki a karrierjét a távoli északon lévő Novgorodban kezdte, majd nyugodtan délre tolódott, hogy ott fejedelmeskedjen. Halicsban. Mindeközben a helyi lakosság egyáltalán nem tartotta őt ,,muszkának”.

Manapság, amikor is minket, ukránokat, majdhogynem ,,Ádámtól származtatják”, vagy amikor az ,,Ukrajna-Rusz Történelmét” követően készek megírni az ,,Ukrajna-Szarmátia”, ,,Ukrajna-Szkítia”, talán még ,,Ukrajna-Vandália” nem létező történelmét hajlamosak elfelejteni, hogy az ősi, 1240-ben Batu mongoljai által felégetett Kijev felett vastag hamuréteg tornyosul. ,,A Rusz embereinek többsége, – írja Giovanni del Plano Carpini, aki meg is látogatta ezt a vidéket pusztulását követően, – le lett mészárolva vagy rabláncra volt fűzve”. Az akkori kor kijevi lakóinak szinte nem is maradtak utódaik – egészen a XVI. századig ennek helyén tátong egy hatalmas politikai szakadék. Nem, Ukrajna nem a Rusz! Ugyan úgy különbözik tőle, mint Franciaország Galliától, vagy a modernkori Olaszország a Római Birodalomtól. Vagy ahogyan eltér egymástól a bugyonnovi fajtához tartozó csődör a donni lovacskától. Egyértelmű, hogy egyenes ági leszármazottról beszélünk, no de mennyi friss vér jött még hozzá…
(Folyt. köv.)
Fordította: Steiner

Hozzászólások

comments