Steinmayer megint csak azon lamentált, hogy a minszki megállapodásokat – amelyekkel szemben nincs más alternatíva – éppen úgy alternatíva nélkül nem teljesítik. És hogy ő emiatt csalódott.
1. Ha a tényeket figyeljük, valóban nem teljesülnek. 2016. szeptember elejéig a minszki megállapodásoknak egyetlen pontját sem teljesítették. Még ha ennek a gyakorlatilag már két éve „alternatíva nélküli minszki folyamatnak a politikai pontjait nem is vesszük most számba.
a) Nem valósult meg a teljes fogolycsere.
b) A Donbasszban nem szűntek meg a harcok (ellenkezőleg, augusztusban még csak fokozódtak.
c) Nem vonták vissza a 100 mm-nél nagyobb, illetve kisebb kaliberű fegyvereket (1) – ellenkezőleg: a felek, időről időre nem hogy visszavonnák nehézfegyvereiket, de, ellenkezőleg, a frontvonalhoz közelebb vonják őket.
De ha a minszki megállapodásnak még a katonai pontjai sem teljesülnek, akkor mit szóljunk a politikai jellegű pontokhoz?
a) a választásokat nem tartották meg
b) a két népköztársaság lakosai részére nem hirdették meg az amnesztiát (2)
c) a decentralizációról szóló törvényt nem fogadták még el abban a formában, ahogy azt a minszki megállapodás előírta (3)
d) a határt még senki sem adta át (4)
És így tovább.
2. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a Donyecki, illetve a Luganszki Népköztársaságban (LNDR) november elején meg kell tartani a választásokat, (5) amelyekig valamivel több, mint két hónap maradt. E kérdésben továbbra sem folynak az egyeztetések Ukrajna és az LNDR között. Elvi eltérések vannak a között, ahogy a konfliktus részesei értelmezik a minszki megállapodásokat. Így persze nem tudnak valamiféle közös nevezőre jutni a választások megrendezését illetően sem. Ha a minszki folyamat megéri a novembert (vagyis nem eszkalálódik a katonai konfliktus), előrehaladás viszont továbbra sem lesz (márpedig nagy valószínűséggel nem lesz), akkor november elején annak lehetünk majd tanúi, hogy Zaharcsenko (majd pedig Plotnyickij is) egy újabb rendelettel 2017. február-márciusra halasztják majd el. (6) A junta persze állandóan azt fogja követelni, hogy adják át a határokat. Noha a minszki megállapodások értelmében előbb meg kell tartani a választásokat, és a határok visszaadásáról csak az után lehet majd szó. Kijev számára, ezzel szemben, elfogadhatatlan, hogy a választások kérdésében egyeztessen az LNDR-rel.
3. Eme érdekütközések folytán a minszki, illetve a normandiai formátumnak (7), jelenlegi formájukban, nincs különösebb perspektívájuk. Továbbra is megtartják-e ezeket a találkozókat, vagy sem – ezeken már legföljebb csupán valamilyen taktikai jellegű ügyeket simíthatnak majd el. Ezek a találkozók alkalmatlanok arra, hogy megoldásokat találjanak az elvi jelentőségű nézetkülönbségekre. Annál is inkább, mivel a konfliktus legfőbb idegszálát az USA és Oroszország között, az Ukrajna jövőjével kapcsolatos ellentétek jelentik. Minthogy az USA sem a minszki, sem a normandiai formátumban nincs képviselve, ezért némileg naivitás lenne azt hinni, hogy ezekkel a formátumokkal bármi is megoldható. Noha teljességgel érthető, hogy az európaiak, csökkentendő az ukrajnai háború számukra terhes veszteségeit, igyekeznek leválasztani magukat az amerikaiak horgáról. Az USA viszont semmi jelét sem mutatja annak, hogy a választások előtt hajlandó lenne bármilyen engedményre Ukrajnával kapcsolatban. Ugyanakkor Hillary Clinton választási győzelme esetén az USA megegyezési hajlama úgyszólván a nullára redukálódik majd. Azt egyáltalán nem nehéz észrevenni, hogy Kijev követelései köszönő viszonyban sincsenek a minszki megállapodások belső logikájával. Moszkvának viszont az az óhaja, hogy Ukrajnát valóban decentralizáltnak lássa (ami egyben meggyengítené az Ukrajna fölötti amerikai ellenőrzést), nem talál megértésre sem Kijevben, sem Washingtonban. És bár látszólag egy és ugyanazzal a szerződéssel van dolgunk, annak részes felei egészen különbözőképpen olvassák azt.
4. Mindezek folytán a felek továbbra is a minszki megállapodások végrehajtása terén teendő engedményeket forszírozzák. Holott valójában mindez megmarad a tömegtájékoztatás szintjén. Valójában a két köztársaság, ahogy eddig is, saját államiságának kiépítésével lesz elfoglalva. Ukrajna pedig tovább halad azon az úton, hogy az Oroszország elleni (nem feltétlenül forró) háború hídfőállásává változzon. Abban az esetben, ha a junta nem támad, a hadműveletek megmaradnak a pozícióharcok szintjén – azzal, hogy időről időre kiéleződnek. (8) Feltételezhetően e harcok heve szeptember elején csitul majd. Amikor részben a diplomaták PR-je kedvéért, részben pedig az iskolaév kezdetére való tekintettel a konfliktusban érintett felek, egy bizonyos időre, megpróbálják majd csökkenteni a hadműveletek hevét. (9) A mostani körülmények között azonban ez sem lesz egyszerű feladat.
Minthogy ebben a konfliktusban az LNDR is, a kijevi junta is lényegében az orosz, illetve az amerikai külpolitika eszközei, így kevésbé tűnik valószínűnek, hogy az objektíve meglévő társadalmi, gazdasági, illetve politikai problémák súlya alatt megrogynának. Az LNDR és a junta is megkapja majd azokat a korlátozott külső anyagi eszközöket, amelyek szükségesek létük fenntartásához, továbbá ahhoz a képességükhöz, hogy védekezési, illetve támadó célból folytathassák a háborút. Következésképpen, ez a katonai szükségszerűség arra fogja késztetni mind az Egyesült Államokat, mind Oroszországot, hogy tovább költekezzenek védenceik fenntartására, e területeken igyekezzenek megőrizni azt a viszonylagos stabilitást, ami ahhoz szükséges, hogy semmi se veszélyeztesse Ukrajnában folytatott politikájukat. Ennek során az USA minden bizonnyal igyekszik majd e költségek egy részét áthárítani a különböző nemzetközi intézményekre, illetve az Európai Unióra. Oroszország a maga részéről abban lesz érdekelt, hogy a két köztársaság gazdaságának erősítése, és részbeni kifehérítése révén csökkentse a maga számára e két népköztársaság fenntartásának költségeit.
MEGJEGYZÉSEK:
(1) Annak dacára, hogy már tavaly szeptemberben is látható volt: az ukrán fél nem vonja vissza 100 mm-nél nagyobb kaliberű fegyvereit sem a frontvonaltól a minszki megállapodások által előírt távolságon túlra – a donyecki fél volt az, amelyik javasolta, hogy az ennél kisebb kaliberű fegyvereket, sőt a tankokat, páncélosokat is vonják hátra. (Mint a keserű gyakorlat mutatta, ezzel az alighanem a moszkvai diplomácia által sugallt – netán erőltetett – balga ötletével csak a saját helyzetét rontotta még inkább: gyakorlatilag semmilyen eszköze nem maradt, hogy visszacsapjon az ettől a jóságos engedékenységtől csak még inkább vérszemet kapott ukrán fegyveres erőkre. Amelyek ettől kezdve fokozták nyomásukat. Többek között ekkor kezdték el megszállni a minszki szerződés által fegyvermentes övezetekké nyilvánított területeket – és lopóztak mind közelebb a népi erők állásaihoz, a terrorizáló céllal lőni kívánt lakott településekhez.)
(2) A minszki megállapodás teljes fogolycseréről rendelkezik (a „mindenkit mindenkire” elv alapján). Az ukrán fél ezt is szabotálja – így csak apránként, nem kevés akadékoskodás, kötélhúzás után kerül sor egy-egy fogolycserére. Miközben a népi erők fogságában valamivel több, mint száz ukrán hadifogoly (és csak nagyon kevés kivétellel hadifogoly!) van, ukrán fogságban ezernél is többen vannak: a hadifoglyokon kívül még náluk is több politikai fogoly, illetve különböző okokból elhurcolt civil is. (Ehhez jön a közel félezer eltűnt, akik sorsáról nem tudni semmit).
Ilyen körülmények között a legkézenfekvőbb megoldás lenne (amit a minszki megállapodás elő is ír): Ukrajna amnesztiát hirdet mindenki számára, akik a 2014 áprilisa óta tartó kelet-ukrajnai konfliktus következményeként kerültek ukrán börtönökbe (kivéve, persze, azokat, akik súlyos bűncselekményeket, netán háborús bűntetteket követtek el).
(3) A minszki megállapodás előírja, egyrészt, Ukrajna föderatív átalakítását – másrészt különleges területi státusz biztosítását a Donbassz azon területeinek, amelyek a népi erők ellenőrzése alatt állnak. (Ez lenne az elengedhetetlen feltétele annak, hogy a Donbassz visszatérjen ukrán fennhatóság alá.) Mindebből a célból Kijevnek módosítania kell alkotmányát – illetve e módosítással, illetve minden részletkérdéssel kapcsolatban egyeztetni köteles a két népköztársasággal. Melyek jóváhagyásával léphetnének csak életbe mindezek a törvényi változások. KIJEV AZONBAN SEMMIFÉLE EGYEZTETÉSRE NEM HAJLANDÓ A DONBASSZ VEZETŐIVEL.
(4) A minszki megállapodás – UTOLSÓ PONTKÉNT (vagyis ha már minden egyéb pontot maradéktalanul teljesítettek a felek) – említi, hogy vissza kell állítani Ukrajna joghatóságát az Oroszországgal való államhatárának teljes hossza fölött. A MEGÁLLAPODÁST MEGSÉRTVE KIJEV azonban MINDEN MÁS PONT VÉGREHAJTÁSÁNAK FELTÉTELÉÜL SZABJA, HOGY legelőször is, VISSZAÁLLÍTHASSA ELLENŐRZÉSÉT A HATÁR FÖLÖTT. (A cél világos: harapófogóba szorítani a Donbassz néphadseregét, elzárni az esetleges orosz segítség útját, továbbá elvágni a lakosság menekülési útját. Ezután hozzálátni a néphadseregek felmorzsolásához, a lázadó régió fegyveres úton történő teljes visszahódításához.) Konkrétabban pedig: Kijev csak úgy járul hozzá a Donbassz helyhatósági választásaihoz, ha előbb visszakapja az államhatárát.
(5) Kijev minden eszközzel akadályozza a régióban megtartandó helyhatósági választásokat – amelyeket eddig, emiatt, már kétszer is el kellett halasztani. Zaharcsenkó donyecki államfő azonban ezúttal határozottan kijelentette (más kérdés, hogy hagyják-e neki ezt az ígéretét betartani): több halasztás nincs, a választásokat mindenképpen megtartják – még Kijev akarata ellenére is. Sokadszorra szögezte le: A HELYHATÓSÁGI VÁLASZTÁSOK MEGTARTÁSÁVAL KÍVÁNJÁK LEZÁRNI AZ ÁLLAMALAPÍTÁS FOLYAMATÁT, bizonyítani, hogy a két népköztársaság nemzetközi elismerésre alkalmas, teljes értékű jogi szubjektum.
(6) Alekszandr Zaharcsenkó a Donyecki, Igor Plotnyickij a Luganszki Népköztársaság elnöke. A két politikus mindezekben a kérdésekben egyeztet egymással. A cikk szerzője feltételezi (sajnos, nagyon is megalapozottan), hogy a két államfő a helyhatósági választások újabb elhalasztására kényszerül majd.
(7) „A normandiai formátum” a francia diplomácia erőfeszítéseinek eredményeként jött létre 2014 júniusában, a kelet-ukrajnai konfliktus békés rendezésének célját tűzve ki célul. Ennek érdekében külön találkozót szerveztek a francia, az orosz és az ukrán elnök, illetve a német kancellár részvételével (annak az ünnepségnek a margóján, amire a francia államfő hívta meg egy sor ország állam- és kormányfőjét, a szövetségesek normandiai partraszállásának 70. évfordulója alkalmából). Franciaország, Németország és Oroszország tényleges első emberei, plusz a kijevi bábelnök rendszeres személyes találkozókon, telefonbeszélgetéseken egyeztettek egymással.
Többek között arról is, hogy 2014 nyárutóján Minszkben találkozzanak egymással a négy ország, továbbá a konfliktus két másik érintettjének – a Donbassz két népköztársaságának – a meghatalmazottai. 2014. szeptember 5-én Minszkben aláírták az első fegyverszüneti megállapodást, amit azonban az ukrán fél már akkor sem tartott be. Az állandó, egyre súlyosabb provokációkat a Donbassz – minden fegyelmezettsége, önuralma és a Moszkvából történő állandó ellenfékezés dacára – már nem tudta tovább eltűrni, és a gyebalcevói hadművelettel ez a fegyverszünet elvérzett. A négy „normandiai” sietve összeütötte a formailag még most is érvényes második minszki fegyverszünetet (amely éppen most készül elvérezni).
2015 tavaszán azután a négy „normandiai vezető” – Lukasenko belorusz elnöknek meghívására – összegyűlt, hogy rendezési tervet dolgozzon ki a kelet-ukrajnai konfliktusra, illetve, ennek érdekében, összehívjon egy állandó fórumot. Ekkor született – maratoni, 17 órás megszakítás nélküli tárgyalás után – a rendezés elveiről szóló megállapodás. EKKOR LETT ISMERTTÉ A MINSZKI FORMÁTUM: 3+3. A szerződés három részese: VAGYIS AKIKNEK BE KELL TARTANIUK A MEGÁLLAPODÁST: Ukrajna, illetve a két népköztársaság. A SZERZŐDÉS BETARTÁSÁNAK HÁROM GARANTÁLÓ ORSZÁGA (vagyis akik FELÜGYELIK – ÉS NEM VÉGREHAJTJÁK! – A MEGÁLLAPODÁST: Franciaország, Németország – és OROSZORSZÁG). Ezért teljes jogi és logikai nonszensz és abszurditás OROSZORSZÁG ELLEN AZÉRT HOSSZABBÍTGATNI A SZANKCIÓKAT, MERT „NEM HAJTJA VÉGRE” a minszki megállapodásokat! Oroszország külügyminiszterének – aki a minap is azzal smúzolt nyugati kollégáinak, hogy „Oroszország változatlanul törekszik a szerződés BETARTÁSÁRA” – ehelyett inkább ez ellen a hazáját befeketítő, megrágalmazó, tönkretenni igyekvő és égbekiáltó hazugság ellen kellene minden eszközével és tekintélyével hadakozni!
A Krím elleni ukrán diverzánsakcióval azután váratlanul kiszenvedett a „normandiai formátum”. Az orosz államfő többé nem hajlandó szóba állni a kijevi bábelnökkel. Az ügyben végbement némi adok-kapok: a két nyugati vezető például kijelentette: ők meg az orosz államfővel nem hajlandók szóba állni. Erre a kínai diplomácia lépett: márpedig ők az ukrán elnököt nem hívják meg (aki a kommunista múlttal hadakozva „veszélyezteti Kína belbiztonságát”). Az orosz államfő pedig Obamával találkozik.
(8) Éppen ennek vagyunk most is tanúi. Az utóbbi néhány nap nehéztüzérségi belövései ismét pokollá tették a Donbassz civil lakosságának életét, számos emberéletet követelve – az anyagi pusztításról nem is beszélve.
(9) Ennek további oka lehet még: a szeptember 4-én Kínában kezdődő G-20-as csúcstalálkozó. Sokak szerint a bábelnök nem meri majd megkockáztatni, hogy megzavarja azt.
(Folyt. köv.)
Forrás: novorosinform.com (Borisz Rozsin)
Fordította: Csikós Sándor