A Brexit és a biztonság

A brit népszavazás első sokkját, és az általa kiváltott érzelmi reakciókat – amelyeket a legkülönbözőbb világnézeti táborok nagy lelkesedéssel próbálnak saját tudatuk még erősebb módosítására felhasználni – követően érdemes a kérdést a jelenleg uralkodó “úgy kell nekik, idióták/igazuk van, jól tették” bináris rendszeren túlmenően is megvizsgálni. Azt, hogy a brit polgárok miért döntöttek úgy, ahogy döntöttek, még eleget fogják elemezni, és az események ezen pontján ez talán már nem is olyan fontos, ezzel szemben 
ennek a történelmi jelenségnek – amelynek a jelentősége messze túlmutat Európa határain – vannak olyan implikációi, amelyekről kevés szó esik a hazai sajtóban, amely főleg azzal van elfoglalva, hogy ez hogyan fogja érinteni a lehívható EU-támogatások összegét (tisztelet a kivételnek).

Az egyik ilyen, és hatásának földrajzi vonatkozását tekintve talán a legnagyobb területet érintő szempont a globális biztonság. Britannia kilépése az EU-ból ugyanis erőteljesen korlátozni fogja globális katonai lehetőségeit.

Nagy-Britannia természetesen tagja marad a NATO-nak, a biztonsági tanácsnak, és továbbra is Európa legerősebb haderejével fog rendelkezni (annak ellenére hogy katonai költségvetését folyamatosan csökkenti). Nagy-Britannia és Franciaország Európa kizárólagos teljes spektrumú, azaz szárazföldi, légi, haditengerészeti és nukleáris fegyvernemekkel is rendelkező hatalmai továbbra is. A földrajz sem változik, Albiont ezután is a tenger fogja határolni, biztonságosabban, mint kontinentális szomszédait azok szárazföldi határai. 

Vissza a birodalmi gondolkodáshoz? Kép: BBC


Ezek alapján úgy tűnhet, hogy semmi különös nem fog történni, hiszen Nagy-Britannia marad a NATO teljes jogú, nukleáris fegyverzettel rendelkező hatalma. Nos, a Brexit kárt okoz az európai védelmi együttműködésnek, mégpedig azért, mert alaposan megtépázza európai szövetségeseivel fennálló politikai kapcsolatait, főként a NATO európai részének legnagyobb hatalmaival, Németországgal és Franciaországgal. 

Ismert, hogy a Brexit támogatói régóta ellenségesek voltak az EU védelmi politikájával, legenyhébb esetben úgy tartották, hogy ez elvonja a figyelmet a nyugati katonai együttműködéstől, rosszabb esetben pedig kifejezetten fenyegetésnek tartották magára a NATO-ra nézve. Mivel a június 23.-i referendum a kilépésre szavazott, a július 8.-9.-én Varsóban tartandó NATO csúcson a tagországok kényszerítve érezhetik majd magukat hogy az eddiginél szorosabb egységet mutassanak kifelé, főleg védelmi kérdésekben – ez 
bizonyára nem fog Oroszországban túlzott lelkesedést kiváltani, amely szintén bomlasztólag hat az európai egységre.

A Brexit súlyos csapás az EU katonai együttműködésére, amely például a líbiai és a szíriai intervenciókat kezdeményezte, ugyanis az együttműködés ereje jelentősen lecsökken. Franciaország nem tagja a NATO katonai szárnyának, tehát nem lehet szó arról, hogy az ilyen műveletek koordinációja egyszerűen a NATO keretein belülre kerül, Németországot pedig saját törvényei és a rá vonatkozó nemzetközi egyezmények, békeszerződések jelentősen korlátozzák katonai tevékenységében. A többi NATO-EU tagország közül 
Olaszország és Spanyolország rendelkezik jelentősebb katonai erővel. Olaszország nagyon lojálisan vesz részt valamennyi EU, NATO és ENSZ műveletben (jelenleg 26 különböző akcióban résztvevő), erejét azonban igénybe veszi a líbiai partvidék figyelése és a menekültválság, Spanyolország pedig meglehetősen óvatosan kezeli a külföldi, főleg terrorellenes beavatkozások kérdéskörét a 2004.-es madridi robbantások óta. Ezen 
felül ismert mindkét ország gazdasági helyzete, amely nem kedvez a haderők bővítésének. 

A Brexit tehát alaposan gyengíti az EU védelmi képességét és megnöveli a NATO súlyát. Nem véletlen hogy Párizs és Berlin gyakorlatilag ellenséges lépésként kezeli a Brexitet. Az EU legnagyobb részt Franciaország és Németország erőfeszítéseinek és politikai befektetésének köszönhetően jött létre, és rengeteg erőforrást áldoztak a közös 
piac, az eurozóna, a schengeni övezet és a közös kül-, védelmi- és biztonságpolitika megteremtésére. 

A közel-keleti kormányokban érdekes reakciót váltott ki a Brexit biztonsági tekintetben. Az arab kormányzatok úgy látják, hogy az amerikai vezetésű koalíció gyengült, és arra számítanak, hogy Nagy-Britannia mérsékli vagy teljesen megszünteti katonai jelenlétét a dzsihád-ellenes hadszíntereken. Arab kormányok tisztviselői arról tárgyalnak, hogy felfüggesszék Basar el-Asszad kormánya elleni bojkottjukat és katonailag együttműködjenek a rezsimmel a terroristák ellen – ez akár két héttel ezelőtt is elképzelhetetlen 
lett volna. Megfigyelhető még egyfajta várakozás, amely arra irányul, hogy ezzel a lépéssel Washington befolyása Brüsszelben gyengülni fog, ezeknek főleg Teherán, Rijád, Amman és Damaszkusz adott eddig hangot. 

A közel-keleti országok káröröme meglepő annak fényében, hogy az EU jelentős politikai , anyagi és katonai támogatást nyújtott az arab világnak, pl. az iráni atomügyekben vagy az izraeli-palesztin konfliktusban. Hamid Abutalebi, a teheráni elnöki hivatal helyettes vezetője egyenesen úgy vélte, hogy ez egy kihasználandó lehetőség Teherán számára, miután “az EU elvesztette az európaiak bizalmát” és a “dél-európai gazdasági problémák, a terrortámadások és a menekültek mind az EU összeomlásának jelei”. 

Maszúd Dzsazajeri, az iráni Forradalmi Gárda parancsnokhelyettese szerint “az EU túlélésének egyetlen módja hogy nyíltan deklarálja függetlenségét az Egyesült Államoktól”. Ez mindenesetre annyit megmutat, hogy a kapcsolatok valamelyes normalizálódása és némi gazdasági lehetőségek ellenére a nyugati világ nem várhat túl sokat Teherántól politikai tekintetben. 

Az arab közvéleményben inkább Nagy-Britannia számlájára figyelhető meg káröröm vagy inkább egyfajta elégtétel-érzés, “Britannia, amely száz évvel ezelőtt tetszése szerint osztotta fel Arábiát összeférhetetlen részekre, most maga is megérzi a széthullás keserűségét”, írja egy egyiptomi twitterező, utalva a brit korona országainak bennmaradási szándékára, egyszersmint az 1916-os Sykes-Picot paktumra (amely kétségtelenül a Közel-Kelet problémáinak többségéért felelős). Egy szaúdi üzletember csak annyit jegyzett meg, hogy olcsóbb lesz a brit export, és a londoni ingatlanok 
is, amelyeket az öbölbeli olajgazdagok annyira kedvelnek. Ezzel szemben Bahrein, amely nemrégiben meglehetősen erőszakosan törte le a siíta ellenzéket, és vezetőjét Issza Kaszem sejket megfosztotta állampolgárságától, “bátor és őszinte lépésként” értékelte a brit döntést, nem kétséges hogy az EU kifogásai miatt, amiért Bahrein uralkodója nemigen erőlködött, hogy az előbbi demokratikus értékrendjét megvalósítsa. 

Bár még korai bármilyen sommás kijelentés, úgy tűnik a Brexit nem fog hozzájárulni a világ biztonságásnak javulásához. A Foreign Policy egyenesen orosz győzelemnek tartja az USA és Oroszország sakkjátszmájában, amelyben Putyinnak sikerült destabilizálni Európát és megerősíteni helyzetét saját országában. 

A számos elemzés és szempont ugyanis elfelejt egy nagyon fontos dolgot: az Európai Unió azért jött létre, hogy az európai kontinensen (legalábbis annak nyugati felén) ne lehessen többé háború, nem többért és nem kevesebbért. Ezt úgy kívánta elérni, hogy a legnagyobb kontinentális hatalmak gazdaságait tényszerűen egymástól teszi függővé – ez volt a Montánunió, majd a Közös Piac – nem pedig szövetségi szerződésekkel, amelyekről az európai történelemben többször is kiderült, hogy sokkal könnyebb megszegni és felrúgni őket mint létrehozni (és sokkal több emberéletbe is kerülnek). Ennek a rendszernek köszönhető az a 70 éves békeidőszak Európa gazdagabb felén, amire valószínűleg az újkőkor óta nem volt példa, és amely a világ legfejlettebb, leghumánusabb kultúráját hozta létre. Azt jelenti ez, hogy Britannia számára 70 év béke nem bír értékkel, és visszatér a jó öreg tizennyolcadik századi nagyhatalmi beidegződésekhez? Vagy csak egy kontinentális méretű abszurd poén, á la Monty Python? Az év végéig sok minden ki fog még derülni, de az már bizonyos, hogy nekünk, itt az EU keleti, manapság nem túl népszerű peremén fel kell kötnünk a nadrágot. Kösz, angolok.

Források: SKY, DebkaFile, Control Risks, Independent, International Policy Digest
Írta BG








Hozzászólások

comments