Mi a baj Európával? – 2. rész
Alekszandar Dugin tanulmánya alapján
A liberalizmus a totalitarista eszmékkel szemben – mint a fasizmus és a kommunizmus – saját vonzerejeként az ideológiailag merevnek tűnő totalitarizmusokkal szembeni rugalmasságát tudta feltüntetni, azonban a totalitarizmusok túlhaladottságát követően kiderült, hogy a liberalizmus nem életképes alternatíva, mivel – alternatíva nem maradván az ideológiai porondon, kóros elfajzása mellett főként – nihilista jegyei domborodtak ki. Ezek a jegyek állítani nem állítanak semmit, kizárólag tagadásból állnak, és kiderült, hogy szabadságeszménye nem a pozitív, hanem a negatív szabadság. (Itt az Isaiah Berlin filozófus által megkülönböztetett negatív [„szabadság valamitől”, „freedom from”] és pozitív szabadságról [„szabadság valamire”, „freedom to”] van szó). Korábban ez nem volt látható, azonban napjainkra világossá vált, a folyamat előrehaladtával a liberalizmus maga is totalitarizmusba fordult. Ma nincs meg a szabadság arra, hogy az egyén illiberális legyen. Kötelező liberálisnak lennie. Az egyén választhat: jobb-, bal-, vagy középliberális lesz, extrém esetekben bal szélső, vagy jobb szélső liberális lehet, de mindenféleképp liberálisnak kell lennie. Ha az egyént a liberálisok antiliberálisnak ítélik meg, megkezdődik a címkézése: szélsőséges, terrorista stb. A liberálisok csak a saját maguk által toleránsoknak tartottakat képesek elviselni, és ha az egyén nem felel meg a liberális értelemben vett, saját maguk által megfogalmazott tolerancia-kritériumnak, azonnal intoleránssá minősíttetik.
Mit tehetünk a liberalizmus ellen? A XX. században volt két alternatívája: a kommunizmus (szocializmus) és a fasizmus. Történelmileg, politikailag, katonailag mindkettő megbukott, látszólagos továbbélésük vagy marginális szintű, vagy a liberalizmus által manipulált: ilyenek a posztmodern liberál-kommunisták, az anarchisták, vagy a szintén liberalizmust szolgáló liberál-fasiszták. Elméletem szerint tehát a liberalizmussal, mint az első politikai elmélettel nem a második (marxizmus), és nem is a harmadik politikai elméletet (fasizmus) kell szembeállítani, hanem a negyediket, melynek elméleti alapjait „A negyedik politikai elmélet” c. könyvemben dolgoztam ki. A liberalizmus elleni küzdelemnek a teljes elutasítástól kezdődően annak teljes megsemmisítéséig kell tartania. Ugyanakkor a negyedik elméletnek nem a marxista osztályalapon, és nem is a fasiszta nemzeti-faji alapon kell szerveződnie, hanem a társadalmi igazságosságon és valódi demokrácián alapuló emberek szerves közössége kell, hogy legyen. A liberálisok a demokráciát kizárólag a kisebbségek jogállamiságaként értelmezik, kiforgatva azt eredeti jelentéséből, ezért szükséges helyreállítani a fogalmat eredeti jelentésébe: a demokrácia a közös identitású többség jogállamisága, melynek feladata, hogy biztosítsa a társadalom történelmi-kulturális egységét és folytonosságát.
(Folyt. köv.)
Cs. v. F.