asd

Az Oroszország elleni háború ideológiai gyökerei – 3. rész

Az Oroszország elleni háború ideológiai gyökerei – 3. rész 


Alexandr Dugin* nyomán


*A szerző politológus, szociológus, geopolitikus, a tradicionális eurazsianizmus ideológusa, aki szerint Oroszország egy különleges civilizációs híd, összekötő kapocs Kelet és Nyugat között.

Unipoláris világrend: az összeomlás veszélye

Mikor a Szovjetunió, mint a nyugati liberalizmus utolsó ellenfele összeomlott, Fukuyama meghirdette a „történelem végének” doktrínáját. Eszerint a modernitás három politikai ideológiája (liberalizmus, kommunizmus, fasizmus) közül egyedül a liberalizmus bizonyította életképességét, minek köszönhetően a liberális nyitott társadalmak kora köszönt el az emberiségre. Az unipoláris, liberális világrendszer (mint a fejlődés csúcsa) beköszöntével véget ér az emberiség eszmetörténeti fejlődése, és a történelem véget ér. ’91-tól datálható tehát a liberalizmus globális uralma. A liberalizmus axiómáit sikerült elfogadtatni olyan meghatározó geopolitikai szereplőkkel is, mint Oroszország (gazdasági és politikai rendszer tekintetében) és Kína (gazdasági értelemben). Így kialakultak a liberális, a liberalizálódó, a leendő liberális, és a még-nem-elég-liberális rendszerek. A kevés kivételek (pl. Irán és Észak-Korea) zárványként maradtak fent, és a világ ideológiailag liberálissá vált.

Ez volt a liberalizmus történetének legfontosabb pillanata. Ellenfeleit legyőzte ugyan, de ugyanakkor el is veszítette maga alól a talajt. A liberalizmus ugyanis kizárólag valami ellenében képes meghatározni magát. Legyőzött ellenfelei helyére beillesztette ugyan a maga axióma-rendszerét, de a liberalizmus csak egy illiberális társdalomban képes pozitív üzeneteket, tartalmakat hordozni. Így világméretű győzelmét követően a liberalizmus implozív fázisba került. Legyőzte a kommunizmust és a fasizmust, de ellenfél nélkül maradt, nem volt képes magát mivel szemben meghatározni, így felszínre törtek belső ellentmondásai és a mélyáramaiba kódolt eredendő nihilizmus. Jobb híján a liberális társadalmakon belül kezdte el felszámolni az utolsó nem-liberális, univerzalistává formálni kívánt elemeket (szexizmus, nemek egyenlőtlensége, politikai korrektség), és a még megmaradt nem-individualista intézményeket (állam, egyház). A liberalizmusnak mindig szüksége van egy külső ellenségképre, mely alól úgymond „felszabadíthat”, különben elveszti értelmét és célját. Paradoxnak tűnő módon a liberalizmus abszolút győzelme a liberalizmus pusztulását eredményezi.


A Nyugatnak ellenségképre van szüksége

Feltehetjük a kérdést, mi köze van Oroszországnak az eddig leírtakhoz? Nos, ’91 óta a globális liberalizmus lendületbe jött, és lassan elérkezik önfelszámolási folyamatának végállomásához: tömeges bevándorlás, terrorizmus, gazdasági válságok, kulturális-civilizatorikus összecsapások – mind a közelgő káosz jelei. Ez a káosz minden fennálló rendet veszélyeztet, beleértve magát a liberalizmust is. Itt ismét a liberalizmus nihilista belső lényege kerül előtérbe. Arnold Gehlen német szociológus-antropológus szerint az ember „hátrányos helyzetű lény”, önmagában semmi. Identitása az őt körülvevő társadalomból, a történelméből,az emberekből és politikumából tevődik össze. Ha ezeket a rétegeket lebontja magáról, önnön emberi lényegét bontja le, és képtelen lesz bármit is felismerni. A szubhumán fátyol vékony rétege mögött pedig a teljes sötétségen kívül más nem található. Az emberi természet ezen nihilista szintjére kerülés a liberalizmus végső elérése. Ez maga a vég, de a vég azok számára is, akik a liberalizmust működtetik, finanszírozzák. Nevezzük nevén őket: ők a globalizmus mesterei.

Annak érdekében, hogy a liberális elit átmentse struktúráit, tennie kell egy lépést hátrafele. Itt kerül a képbe a putyini Oroszország. Az USA által képviselt globális menetrend értelmében szükség van egy másik aktorra, ezt a szerepet Oroszországnak szánja, melynek segítségével mozgósíthatja a Nyugatot az elkövetkező vég bekövetkezte előtt. Egy háború késlelteti a nyugati liberalizmus belső nihilizmusának előretörését, és ez az egyetlen mód, hogy ideig-óráig távol tartsa magától a káoszt. Ebben az ideológiai játszmában a fentebb már említett ellenségkép szükséges, és ezt most Oroszországban vélte megtalálni, mint a nyitott társadalom új ellenségét. Az ellenségkép szerepére a másik jelölt korábban a radikális iszlám volt, de az csak lokális szinteken használható, nincs benne elég muníció arra, hogy a globális ellenségkép szerepét rá lehessen osztani. Megfelelő indoknak bizonyult ugyan az afganisztáni, iraki, líbiai és szír beavatkozásokhoz, de a radikális iszlám globálisan túl gyenge és ideológiailag primitív ahhoz, hogy valódi kihívást képviseljen a liberalizmus létszükségességének igazolására.

Ellenben Oroszország, mint az angolszászok tradicionális geopolitikai ellenfele tökéletesen megfelel erre a szerepre. A hidegháború emlékei még viszonylag frissek az emberek emlékezetében, így az Oroszország elleni hangulat-, és gyűlöletkeltés viszonylag egyszerű eszközökkel és könnyen előidézhető. Épp ezért gondolom, hogy ennek a háborúnak a bekövetkezte felettébb valószínű, ugyanis a Nyugatnak ez az utolsó eszköze, hogy elkerülhetetlen összeomlását valameddig elodázza. Ez a fentebb említett „hátrafele tett lépés”.

(Folyt. köv.)

Cs. v. F.

Hozzászólások

comments