A Római Birodalom sorsára jut-e az EU? – 2. rész
Rosztiszlav Iscsenko* írása nyomán
* Politikai elemző, a Rendszerelemző és Előrejelzési Központ elnöke. A Majdant követően emigrációba kényszerült.
Törésvonalak Európában
Európa korántsem olyan egységes, mint az a hivatalos hurráoptimista nyilatkozatokból kitűnik. Politikai ellentmondások vannak az „ifjú Európa” és az „idős Európa” között, mint arra Jacques Chirak egykori francia elnök emlékeztette az előbbi csoporthoz sorolt közép-európai államokat, melyek teljes mellszélességgel támogatták az USA 2003-as iraki invázióját. A korábbi francia elnök szerint „jó lehetőséget szalasztottak el arra, amikor hallgatniuk kellett volna”. Ettől kezdve minden válság alkalmával felbukkant a szakadék a „régi” és az „új” Európa között (beleértve az ukrán válságot is).
Ellentétek vannak a szuverenitásukat megőrizni kívánó európai vezetők és a brüsszeli eurokraták között is. További (gazdasági jellegű) repedéspont a gazdag Észak-, és a szegény Dél-Európa viszonya, amit legutóbb a csődbe jutott Görögország és a legfőbb hitelezője, Németország közötti példája bizonyított. Annak lehetősége, hogy Görögország kilép az euroövezetből, pánikot váltott ki Brüsszelben. Ciprasz végül nem lépte meg ezt a lépést, amiben nyilván szerepet játszott a görög gazdaság kiszolgáltatott állapota is, bár ezzel a probléma legfeljebb elodázva lett, megoldva nem.
Az Unión belül Nagy-Britannia ragaszkodik különleges státuszához és a szigetországban egyre nagyobb az euroszkepticizmus; kérdés, mi lesz a megtartandó népszavazás eredménye, maradjon-e Nagy-Britannia az EU tagja, avagy sem? Nagy-Britannia ugyanis nem a kicsi és gyenge Görögország, hanem az EU egyik legerősebb állama. (Mivel Cameronnak a februári EU-csúcson sikerült keresztülerőltetnie Nagy-Britannia követeléseit, és az Európai Unió egységes piaca nyújtotta szabadkereskedelmi övezethez hozzájut a brit üzleti szféra, valószínűleg sikerült kivennie az ütőkártyát a brit euroszkeptikusok kezéből.)
Ezek azok a belső ellentmondások, melyek az EU-t feszítik, és melyeket eddig sikerült kitolniuk a perifériákon fekvő tagállamokra, de ez az út nem járható tovább. Az EU magállamai a rendszerspecifikus problémákat egyre nagyobb centralizációval igyekeznek megoldani, a terheket és a felelősséget kíméletlenül ráerőszakolva az új, gyengébb érdekképviselettel bíró tagállamokra.
Az EU egy olyan rendszerszintű válságba ragadt, mely a történelem során már több birodalom pusztulását okozta. A bevándorlókérdés csak az egyik, de nem a fő probléma. A barbárok csak egy belülről rohadó birodalmat képesek elpusztítani. A válságok kétféle módon érnek véget: megújulással vagy megsemmisüléssel. Kérdés, van-e a jelenlegi Európának elég ereje, és mindenekelőtt ideje ahhoz, hogy megtegye a reformok végrehajtásához, és az önmaga megmentéséhez szükséges lépéseket? Kétséges, de a soissons-i csata megtörténtéig Syagrius királyságának is megvolt az esélye a túlélésre.
Cs. v. F.